Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. június) 6. szám

Herceg János: Vándor a nyárban

A vándor az országúton haladt. Vállán bot, amelynek kampójában batyuja billegett, másik végén pedig rossz, poros bakancsa, minduntalan melléhez ütődve, ahogy lépkedett. Hosszú, nyurga legény volt a vándor; száraz, mint a paszulykaró, csont és bőr, s lehetett olyan harminc esztendős. Vidáman szedte lábait, fejét forgatva jobbra-balra, mint a nyúl, ha lesi a veszedelmeket. Ő ugyan semmitől sem félt, csak azt nézte, nem bukkan-e fel valahol egy házikó, ahol meghúzhatná magát éjszakára, s ahol egy kis harapnivalóhoz jutna, mert gyomrát már nagyon csavargatta az éhség.
Esteledett. Búcsúzásra álltak a fák lombjai, súlyosan és sötéten, mert a nap már bevonta piros vitorláit, s a búzaföldekből lassan szálldogált már az alkony tiszta, finom füstje. Sehol egy emberi lelket nem látott a vándor, olyan volt a táj, mint a végtelen, pihenő tenger, csendes és kihalt. Már-már elcsüggedt és nézte a sarjút az út mentén, ahol leheveredhetne, de aztán egyszerre felderült az arca. Hunyorító szemével bent a földeken, messze, felfedezett egy tanyát. No akkor fütyörészni is kezdett jókedvében és tréfásan a hasára csapott, mintha társa lenne az, akivel jól megértik egymást, s tudni kell most, hogy nem marad üresen reggelig. Hosszú utat megtett már idáig, s magában átkozta is a világot, hogy ily messze szórta szét a falvakat. Hamarosan dűlőúthoz érkezett, ott lekanyarodott a tanya irányába. Mire odaért, a nap egészen eltűnt az égről, nyomában ott volt már a hold sápadt karéja, s mint ezer kandi mécses, pislogni kezdtek a csillagok. Nehéz zsúpfedél alatt ült a kis ház, s mintha valami Küklopsz építette volna a gyerekének, csak egy ablakszem nézett ki a homlokából. Az se volt kivilágítva, de a vándor azért megkocogtatta üvegét. Odabentről senki sem jelentkezett. Kétszer is bekopogott, háromszor is, de semmi nesz, semmi jel. – Halottak háza ez, vagy emberi fészek – bosszankodott a vándor és megkerülte a parányi épületet. Amint azonban a kerítéshez ért, ugatásba fogott egy bozontos szőrű kis fekete kutya. No, akkor nincsen baj, derült fel a vándor és megfogta az ajtókilincset. A kutyával vajmi keveset törődött. Viaskodott ő már nagyobb ebekkel, erre rá se hederített.
Bent a házban egy asszony lapult a falhoz és egész testében remegett. Messziről látta már a vándort és magában imádkozott, hátha elkerüli a tanyát. Egyedül volt, az ura még délután elment a városba pálinkát főzni, s talán csak másnap kerül haza. Most itt van ez a csavargó, ő meg egészen egyedül a házban. Rárohanhat, megfojthatja, botjával szétverheti a fejét, kirabolhatja a házat, el[251]hajthatja egyetlen tehénkéjüket. Istenem, mit tegyen? Mintha csak tudta volna ez a csavargó, hogy ő egyedül van, éppen most jött ide. Erőt vett magán, hisz úgyis mindegy már, s kinyitotta az ajtót.
– Mit akar? – kérdezte elutasítóan, hidegen és egyik karját önkéntelenül a mellére szorította, mintha védekeznék, mintha a szívét takarná el, hogy bele ne mártsa kését a csavargó.
– Jó estét kívánok – köszönt az idegen barátságosan. – Szegény vándorlegény vagyok, éccakai szállást keresek.
– Magam vagyok itthon – bökte ki az asszony és már meg is bánta, hogy elárulta. – Hogyan adhatnék éjjeli szállást? Legföljebb az istállóban…
– Jó az nekem – nevetett a vándor – nem szoktam én selyemágyban hálni. Egy kevés szalma az ember feje alá, s oly tisztát álmodik, mint a kislányok.
– Ni, ez még tréfál is vele, gondolta az asszony. Persze, jókedvű, látja már, hogy itt könnyű dolga lesz. Csak azért ilyen vidám, hogy gyanút ne keltsen. Ha aztán ő megfeledkezik magáról, és nem ügyel eléggé, ez elkapja hátulról, és a torkára forrasztja csontos ujjait.
– Hát csak háljon meg, ott az istálló, szalmát is talál benne – vetette oda kurtán és visszahúzódott a szobába. Mert azért nem merte elutasítani. Nem szabad ingerelni az ilyeneket. Micsoda ennek egy ember élete? Semmi! Ő meg itt egymaga, akárhogy kiáltana, nem hallaná meg senki sem. Legföljebb az Isten vigyáz rá most, másban nem bizakodhatik.
A vándor ismét fütyürészni kezdett és megindult az istálló felé. A kutya egyre ott ugrált körülötte, ő meg ujjait pattogtatta neki, úgy barátkozott. A jászol mellett egy kis tehén kérődzött, a tőgye duzzadt volt, s ezt a vándor mindjárt észrevette. Ha másképpen nem lesz, – gondolta, – abból megszívhatja magát. Bocskoros lábával összerúgott egy kis szalmát, letette zsákját a fal tövébe a tartalék bakancsokkal együtt, botját elfektette maga mellett és leheveredett. Hanem egy kis maradékkal megkínálhatta volna az asszony. Nem baj, no, majd később csak ad valami tejecskét az a tehén…
Az asszony meg ezalatt bent a szobában remegett, mint a falevél. Az ajtónál ült, vastag, egészséges barna menyecske volt, szemét folyton az istállón tartotta, hátha kimerészkedik az a csavargó. Még jó, hogy eszébe jutott megkeresni a baltát. Lábaihoz tette, s magában már határozott; ha bejön az ember, fejbe vágja. Így ült jó darabig és mindenféle gondolat járt a fejében. Már sajnálta, hogy az istállóba küldte a vándort. Az ilyen még képes tüzet csinálni. Rágyújt egy cigarettára, eldobja a gyufát és kész a tűz. Ejnye, hisz a konyhában is meghúzódhatott volna. Legalább hallotta volna minden mozdulatát.
Közben tisztára beesteledett. Az ég, mint egy óriási takaró, [252] egészen közel került a földhöz, csak kiáltani kellett volna tán és meghallják odafönt. Szél nem zúgott, levél nem zizzent, csend volt, mély, mindent betöltő csend. Az udvar végében a szárkúp állt, mint egy sötét óriás, s ahogy az asszony nézte, úgy tűnt neki, mintha ember lenne, a vándor és integetne feléje. Eh, nem rémíti ő magát tovább. Odament az ajtóhoz és kikiáltott rajta:
– Héj, jóember! – szinte nevetnie kellett, hogy jóembernek szólítja – Elaludt már, hallja-e?!
A vándor csakugyan elaludt. Sokat gyalogolt és keveset evett egész nap. Ilyenkor hamar elalszik az ember. Meg is feledkezett a kis tehén piros tőgyéről, ahogy leheveredett, nemsokára elnyomta az álom. De most mindjárt felébredt. Barátságos fejét kidugta az ajtón, és úgy motyogta félálomban: – Bizony elszenderedtem egy kicsit…
– Gondoltam, hátha megéhezett – mondta az asszony megenyhülten, mert látta már maga is, hogy mégse lehet rossz ember az ilyen, aki mindjárt elalszik – van még egy kis savanyú tej, azt megehetné…
Az nagyon jó lesz – nevetett az ember és kilépett az istállóajtón, miközben horpadt hasán meghúzta a nadrágját – éppen arról álmodtam, ha jól tudom, hogy ettem. Mindenféle jókat raktam a hasamban. De úgy látszik álmodni köll, aztán mégis valóra válik valami.
Az asszony egy csupor aludttejet tett az asztalra, meg egy nagy darab kenyeret. A vándor pedig leült és enni kezdett. Tele szájjal, cuppogva evett. Jólesett neki. Az asszony visszament a szobába és onnan kérdezte:
– Messziről jön?
– Hát bizony, elég messziről. A vándorlegény mindig messziről jön, és mindig messzire megy. Három éve kujtorgok már a világban.
Mély, dallamos hangja volt az embernek. Megtelt vele az egész szoba, mintha valami hatalmas darázs zümmögött volna benne. Lassan, vontatottan beszélt, mert közben nagyokat harapott a kenyérből s itta a tejet a csuporból. Vaksötétben ültek.
– Már azt se tudom, hogy más lettem volna, mint vándor. Három esztendő nagy idő, én meg sok vidéken jártam azóta. Talán nem is tudnék már megülni egyhelyben. Aki egyszer belekóstolt ebbe az életbe, az nem tudja egykönnyen abbahagyni.
– Nincs családja?
– Anyámon kívül nincs nekem senkim se. Minek? Kölönc legyen a nyakamban? Egy rakás gyerek, meg egy bolondos asszony? Jobban megvagyok én e nélkül. Szabad vagyok. Nem parancsol senki. Idemegyek, odamegyek, ahová éppen a kedvem tartja. A pénzemet se köll félteni, hogy valaki ellopja – nevetett – semmi gondom sincs. Aki nem élt még így, az nem is tudja, mi az…
Az asszony még gyerekkorában sokat hallott a betyárokról. [253] Lovon, puskával járták a határt, ha pénzes zsidóra, vagy vásárosra akadtak, azt kifosztották. De a szegény embert nem bántották soha. Még adtak is neki, ha nagyon rá volt szorulva. Sobri Jóskáról azt mesélték, hogy minden pénzét szétosztotta a szegények között, a tornyosi csaplárosnénak százasokkal fizette a csókjait. Meg is gazdagodott vénségire. Ez is valami ilyen jámbor bolond lehet, ez a csavargó. Csak épp, hogy bocskorban jár, gyalog. De a szegényeket nem bántja ez se.
– Hát aztán mindég találkozik kereset? – tapogatódzott.
– Hol hogy. Azért csak megvan az ember. Tavaly Franciaországban voltam, kikötőben dolgoztam pár hónapig, ott szépen kerestem. De meguntam azt is. Ha kitavaszodik, nincs nekem sehol nyugalmam. Pedig ott maradhattam volna, szerettek és igen jó életem volt.
S mesélt az életéről, amely egyszerű volt és küzdelmes, mint minden szegény ember élete, de az asszonynak mindinkább tetszett. Idegen tájakról, idegen szokásokról és emberekről beszélt. Egyszerre, mintha megvilágosodott volna a szoba, kiestek volna a falai, és áthömpölygött volna rajta az egész világ. Úgy érezte az asszony, mintha meseországban járna, álmai tengerében, ahova soha sem juthatott el. Most meg itt van ez az ember, ott ül a sötét konyhában az asztal mellett, és mégis mintha kézen fogva vezetné őt. Lábával hozzáért a baltához, s az koppanva eldűlt. A fene egye meg, gondolta és nevetett korábbi gyávaságán.
Az ember pedig mesélt tovább, néger munkásokról és japán leányokról. Egy bele is habarodott, de őneki nem köllött, mert nem tudta volna soha megszeretni a sárga bőrét, meg a furcsavágású szemét. Aztán hogyan ütötte agyon az emelődaru egy barátját, akivel úgy összeszoktak, mintha testvérek lettek volna.
A sötétben csak duruzsoló hangja hallatszott a vándornak, de a menyecske gondolatban mindenhova elkísérte, s nem rongyos, bocskoros csavargónak látta már, hanem erős, szép legénynek, aki mindenütt otthon van, mintha az övé volna az egész világ. Ahogy felengedett benne a félelem érzése, úgy ringatódzott bele az asszony a mesevilágba, szinte megrészegedve. Maga is megijedt, mert ilyet még soha sem érzett. Valami csoda történt vele, s ahogy pillanatra észbekapott, gyorsan felállt, kiment a konyhába és így szólt:
– Majd vágok én magának szalonnát meg egy kis kolbászt, úgyis ránk szárad, magának pedig jó lesz az útra.
Szelt is a sötét kamrában jó vastag darab szalonnát és a csöpögő, görcsös kolbászból is leakasztott egy párat. Az ember ugyan kínálta, hogy majd gyufát gyújt, de a menyecske szabadkozott, minek, megtalálja ő a sötétben, amit keres. Pedig csak attól félt a lelke mélyén, hogyha világosság lesz, összedől az egész szép meseország és a vándor még meg is láthatja arcán a pírt. Hanem aztán, hogy letette a szalonnát az asztalra, össze[254]ért a kezük és az ember a dereka után nyúlt, húzta maga felé.
Nem volt ereje kibontani magát a karjaiból. Egészen elalélt és fejében megállt minden gondolat, csak rettentő forróságot érzett, semmi mást.
Hajnalban, amikor a vándor felcihelődött s görbe botját a zsákkal meg a bakancsokkal a vállára vetette, a nap már vörös hullámokat vetett az égre, láthatatlan madarak fütyültek az üde, zöld lombok között, s mintha arany zománcba foglalták volna a tájat, úgy ragyogott, úgy csillogott minden.
– Ki tudja mikor kerülök még egyszer erre – mondta csendesen a vándor az ajtóban álló asszonynak és széles arcáról úgy ömlött a derű, mint ahogyan a napfény ömlött el a felhők között. A kutya már barátságosan csóválta a farkát, vígan ugrándozott a vándor körül és a kezéhez kapott, mintha a gazdája volna. Az asszony egy szót sem szólt, csak nézte távolodó, tovatűnő alakját.
A vándor friss léptekkel sietett, mintha valahol igen sürgős dolog várná; olyan volt most, mint a nyár hírnöke, boldogsággal megrakodva az összekapaszkodott fák zizegő lombjai alatt, az úton. Pedig semmi dolog sem hívta. S bár mint a munka és gond nélkül élő vándorok általában, pillanatnyilag boldog volt – a boldogságot az a háromszori evésre elegendő szalonna jelentette – érezte, hogy ez még nem minden. Tudta a régi bölcs közmondást, hogy: több nap, mint kolbász. S ha most zúgott is körülötte a nyári reggel, mint valami diadalmas halali, ő az őszre gondolt, a ridegszívű uzsorásra, aki oly drágán méri azt a csöpp meleget, s oly ritkán juttat belőle a szegény vándorlegénynek.
Amikor visszanézett, a kis ház egyetlen ablakával már eltűnt a fák és a dombok mögött. Lebukott, mint aki már nem tud ellent állni az időnek, s halálos gyengeségében összerogyott. Pedig a vándor még inteni szeretett volna az asszonynak. Legalább még egyszer megnézni. De az addigra – csakúgy, mint a háza, – elveszett, eltűnt, a tájban, reménytelenül, örökre.
Egyet himbált még a batyuján, aztán lehajtotta fejét, valamit mormolt és tovább sietett. [255]