Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. június) 6. szám

Bartha Katalin: Szlavóniai babonák, babonástörténetek és cselekmények

A babonák, babonás cselekmények a népi hitélet legősibb hagyományai közé tartoznak. Eredetük még az emberiség életének azokba a korszakaiba tehető, amelyekben az ősember a tudomány és a technika minden támasza nélkül volt kiszolgáltatva a titokzatos természeti erőknek, vadállatoknak, bajoknak, betegségeknek. Tanácstalan és védtelen volt; tudatlan gyermek, akinek nincsenek bölcs, tapasztalt tanítómesterei, hogy megmagyarázzák, mi okozza hirtelen támadt bajait, betegségeit, s mi támasztja fel a félelmes elemi erők küzdelmeit. Egyszerű szelleme azonban addig kereste a látszólag oktalan események okát, míg megnyugodott abban a gyermekes elképzelésben, hogy az egész természet rejtélyes lényekkel, ismeretlen hatalmakkal van benépesítve, s ezek egy része segíti, másik része gáncsolja, bajba sodorja a védtelen embert. Úgy érezte, hogy ezekkel a titokzatos, megfoghatatlan lényekkel való érintkezéshez olyan formát kell találnia, amely éppen olyan rejtélyes és megfoghatatlan, mint ők maguk. Így keletkeztek a bűbájos varázsigék, ráolvasások, varázscselekmények, melyek eredményességének hitelét nem rontotta a balsiker, a véletlen sikerek azonban nagymértékben növelték. Minden nép ősi hitvilágának jellegzetes alapelemei ezek a babonás hiedelmek; s nagyrészük akkor is megmaradt, amikor az emberi szellem a tudomány olyan fokára emelkedett, amelyen minden óvó, vagy helyrehozó varázslat fölöslegessé vált. A magyarság hitvilágában is olyan mélyen gyökereznek ezek, hogy népünk ma, a felvilágosult tudományosság korszakában is lépten-nyomon védelemért, segítségért fordul ősi pogány kori örökségéhez, a gyógyító, óvó, vagy szerencsét hozó babonákhoz, rigmusokhoz.
Szlavóniában, Kórógy községben, jegyeztem fel ilyen ősi babonákat, s babonás lényekről, jelenségekről szóló történeteket. A babonás rigmusoknak egy-egy töredékben már csak nyomait találtam, de babonás lények és cselekmények ma is nagy számban ismeretesek. Babonás lények, kiknek létezéséről és működéséről ma is beszélnek: az ördögök, vilák (gonosz tündérek), boszorkányok, rontók, bájosok és kísértetek.
Az ördögről külső alakja, tulajdonképpeni mivolta tekintetében nincs pontosan meghatározható elképzelésük, hatásköre is meglehetősen elmosódott. Annyi azonban bizonyos, hogy az ördög fé[241]lelmes hatalmú, ártalmas lény, s ellene különböző óvóbabonákkal kell védekezniük. Legjobban a gyermekágyas asszonyra és az újszülöttre kell vigyázni, hogy az ördög hozzájuk ne férjen, mert különösen ezek fölött érvényesíti káros hatalmát, megrontja őket, betegséget hoz rájuk, sőt esetleg ki is cseréli az anyát, vagy a gyermeket. Az anyának ezért meg kell kennie minden este „fokhajmával” az ágydeszkát, magát és a kicsit is meg kell „keresztölnie” a hagymával, s akkor nem megy hozzájuk az ördög. Napközben is vigyázniuk kell; ha a kicsi egyedül marad benn a szobában, a seprőt az ajtósarokban nyelére kell állítani, s akkor az ördög nem tud bejutni a házba. Az ördög nem mindig komoly veszedelem. Sokszor megelégszik apróbb kellemetlenkedéssel, ijesztgetéssel. Reggel »mén« a gazda az istállóba, s látja, hogy a lovak haja „bé van fonnal kitába” (egy fonat haj neve), rögtön tudja, éjszaka az ördög járt a lovak közt, s az fonta be. Az „osztorhéj” (ereszalja) az ördög helye, oda nem jó ülni földi halandónak. Azt mesélik, hogy a „a régi öregök” még gyakrabban találkoztak az ördöggel, mert régen jobban hittek az ördög létezésében és hatalmában. „Azelőtt – mesélte – u mentek az ördögök kocsiba; oszt az embörök elütötték a kocsikerekeket, oszt monták: Forduj kerék, majd rád vérad – hát élő nanó lett a kerék, oszt sánta lett. Ezök (t.i. az öregasszonyok, kik az ördög szolgálatában állottak) vilák voltak valaha, vérös-foguak. Mast má nem lássok – fejezte be elbeszélését az öreg – mer nem hisz a nép ijet, meg most repülőgépön mennek.”
A vilákhoz hasonló lények a boszorkányok. Ott élnek a faluban, s látszólag éppen olyanok, mint más rendes ember. Érdekes megfigyelni, hogy mindig magános öreg asszonyokat tart boszorkányoknak a népi hiedelem, mert ezek zárkózottabbak, megközelíthetetlenebbek, s így természetesen titokzatosabbak is, mint azok, akiknek családjuk van. Kérdeztem, honnan tudják az egyik ilyen öreg szüléről, hogy boszorkány? Kis vállvonogatás után azt felelték: „Láti aszt mindönki.” De mégis, honnan tudják? – „Hát egyöm, mindig magába bojkolódik, meg mikor ura meghólt, nem engedöt senkit vérasztani, oszt odafeküdt mellé a hidegasztarra (a ravatalra.) Meg mindég haragudik, oszt magába is lötyög (beszélget.) De hucson is tud valaki magába haragunni?” Íme ennyi elég ahhoz, hogy valakit megmásíthatatlanul a boszorkányok közé sorozzanak. A boszorkányok éjszaka seprőnyélen lovagolva kirepülnek az „aknán” (kéményen), s mindenféle gonoszságot követnek el a gyanútlanul alvó ember ellen. Legtöbbször (különösen, ha hanyatt fekve alszik valaki) a mellére ülnek, fojtogatják, nyomkodják. Sok érdekes boszorkánytörténetet mesélnek. Elmondok ezek közül egyet-kettőt, szóról-szóra úgy, ahogy ajkukról lejegyeztem: „Apikáméknak – mesélte az egyik gyerök – a szérübe volt ety házik. Ott alutt, oszt valami boszorkány nyomkotta [242] ütet sokáig, meg szopta is, má ojan vólt a csecsi, mint a héjas dijó. Uh hallotta, hugy ne hadazzon (mozgolódjék), akkor megláti. Akkor látta, hugy egy nanó szétveti a lábát, ugy ül a hasán, ojan fokta bé a haját, mint a lisztláng. Akkor megdindült a hajnali harangszó, akkor eccerre eltünt rula a hasárul. Akkor ütet nem bánta (bántotta) többet az a nanó.”… A leleplezett, felismert boszorkány minden esetben elkerüli felismerőjét, nem háborgatja többé. Vannak olyan személyek, akikkel rokonszenvez a boszorkány, az ilyenekre éjszaka sem veszélyes a vele való találkozás. Ezt bizonyítja a következő történet: „Apókám szokta beszélni, hugy egy családot mindön éjjel megnyomkottak. Már annyira vóltak, hugy nem mertek lefekünni. Akkor az én apókám asz monta: Majd én egyöm elmék, osztan meglesöm. Elment, lefekütt a padikára. Hát – asz mondi – tizönkét órakor megzuhan ám az akna (megzörren a kémény), utána minygyá nagy nyüszörgés a szobába; de nyomkodik ám nanót, meg apót. Mikor jól kitöpickölte üket – asz mondi apókám – odament ümelléje, megsimojgatta, oszt asz mondi: Ó te Józsika lelköm, te is ett vagyol? Mekfázol. Avval nanó kiment meg vissza az aknán. Megismerte, huty ki vólt, hát Bódi nanó vólt, Laboda bácsinak az öregannya. És ez élő nanó vólt – hát mijön (min), söprünyélen repült!”… A boszorkány, ha bajba jut, úgy tudja változtatni alakját, ahogy akarja. Bár sokszor – így kívánja az igazság – semmit sem ér a tudománya, így is elnyeri méltó büntetését. Ez történik a következő elbeszélésben: „Az én öregapán eccör éjjel kihallgatta, hugy egy boszorkány fejte a tehenet. Oszt akkor kivárták, hát reggel az a tehen nem adott tejet. Éjjel apókám felment a pallásra, látta, hugy ott fejte a nanó a tehenet lámpa nélkül. Egy naty fazék tej má ott volt neki a kezébe. Akkor felfogott egy jó naty furkósbotot az én öregapám, legyütt a pallásrul, elkeszte az asszonyt ütni, de csak akarta volna, abból meg ety kocsikerék lett, az min fordilt, de verte a kereket mindaddig mig fordilt, kiverte belőle még a külőket is. Akkor reggel a szomszéd asszonya fekszik az ágyba, hát az vólt a boszorkány, a fogai ety se vóltak meg, mer a külőket mind kiverte belőle”… A boszorkányok mindig a női nemből kerülnek ki, a rontók és bájosok azonban lehetnek férfiak is. Ezek is éppen úgy ott élnek a többi egyszerű halandók között, mint a boszorkányok. A rontók egy része szándékosan, más része öntudatlanul, a belőle kisugárzó rejtélyes varázserő folytán hoz betegséget, rontást a környezetében élő emberekre, állatokra. A bájosok inkább használnak, mint ártanak embertársaiknak, bár varázserejüket néha károsan is érvényesítik. Tudományuk: betegség, rontás gyógyítása, jövőbe és múltba látás. Hozzájuk fordulnak segítségért az olyan betegek, akiket titokzatos rontás vagy igézés fosztott meg egészségüktől, s tőlük kérnek tanácsot a sok csapás sújtotta emberek. Egy-egy „jobbhirü” bájoshoz messze földről [243] jönnek a bajba jutott tanácskérők. A bájos tanácsa mindig eredményes; aki pontosan követi utasításait, az bizonyosan meggyógyul. Csak az a kár, hogy ezeket az utasításokat nem igen lehet szó szerint megtartani. (Ebből is látszik, milyen bölcsek a bájosok.) Íme: „Az én nenikémnek vólt egy tizenkét esztendős lánya. Akkor a szomszédigba vólt ijem babonás asszony, az békente nekik a kis kapunak a kilincsét valami babonával. Korán reggel az a lány kiment sepreni, asz fokta meg először. Akkor az a lány többet nem birt menni. Elvitték a bájosho. Akkor a bájos aszt monta nekik, hogy vigyenek le a kert alá valami rongyát annak a lánnak, oszt gyuccsák meg. Mikor az majd égni kezd, akkor aki megrontotta, annak oda kell menni. És oda is ment a szomszédasszonyik. Akkor mikor az az asszony oda ment, asz monta nekik: »Kár vólt, hugy az a kicsi lány ment oda először ara a hejre, nem az öreg, mert annak tették a babonát, oszt a kicsi nyomorodott meg.« Asz monta a bájos, hugy üssék aggyon az asszonyt, mikor odamén. De nem ütötték aggyon, oszt igy mindaddig nyomorgott a lány, beléhalt. Kifojt neki itt a bonca”… Az összes említett babonás lények közül leggyakrabban és legkönnyebben a kísértetekkel találkozhatunk. „Féléjjel” után megelevenednek a temető csendes lakói, s elindulnak a falu felé. Felkeresik a régi otthonukat, belesnek az ablakon, sápadt arcukat odaszorítják az ablaküveghez, aztán, ha kedvük tarja, fellebbennek a „pallásra”, ott nyöszörögnek, sóhajtoznak, vagy bemennek a szobába, és ott zavarják meg az alvók álmát. Rendszerint nem ok nélkül járnak haza; visszatérésükkel valamilyen kötelesség elmulasztására akarják figyelmeztetni az élőket. Az édes anya visszajön, mert a mostoha nem adta oda gyermekeinek a vánkosokat, melyeket rájuk hagyott. Az öreg apók hazajárnak, ha nem teljesítették azt a kérésüket, hogy „a duvanyos keszéjiket” (dohányzacskó), kedvelt pipájukat, vagy ruhadarabjukat temessék el velük. Mihelyt a hozzátartozók helyrehozzák a mulasztást, kiviszik a sírra a kívánt holmit, az éjjeli látogatások azonnal megszűnnek. Vannak azonban nyughatatlan kósza lelkek, kiket valószínűleg valamilyen vétkük nem hagy nyugodni. Ezek céltalanul kóborolnak utcákon, tereken, szántóföldeken, emberi alakjukat változtatgatják, rendszerint borjú nagyságú „kutyó” képiben kószálnak, vagy a keresztutakra telepednek, s az éjszakai utasokat rémítgetik. Azért kell előre gondoskodni, hogy a halott ne tudjon hazajönni. Akkor szokták „megbájolni”, mikor viszik ki a temetőbe. „Össze kel söpörni a szömetkét (szemetet), belékötni egy rongyikába, s a lába alá tenni”… Vagy „szenes (tüzes) fát” kell utána hajítani a kocsiútra. Akkor bizonyára nem jön vissza többé. – Bár… ki tudja? Mert – lám – Palkó nanót is „megbájolták”, még is visszajött, így beszélte az egyik „gyerök”… De hallgassuk meg ezt a történetet elejétől végig: „Én is láttam Palkó nanót. A szomszédba lakott, osztam meghólt. Egy [244] este mentem haza a kocsmábul, oszt ojan eresztékös vólt (lejtős) az, ami alá a kocsit huzik (nyitott kocsiszín), a butója (boritója) nád vólt, jüt le annak a tetejéről. Aszt gondoltam, valamejik asszony a házból, no – mondok – van-e tikmonycsa (tyúktojás), lél-e tikmonycsát? De nem szólott vissza, ém meg akkor megismertem, leeriszködött, oszt nem láttam többet. Pedig aszt megbájolták, hogy ne jüjjön vissza, szömetöt öntöttek utána, mikor ment el a kocsin”… Eleven képzelőerőről tanúskodik az a mód, ahogyan ezeket a kísértethistóriákat elbeszélik. Az élmény, az átélés elevensége lüktet bennük, úgyhogy sokszor megdöbbenünk: valóban csak a képzelet alkotta-e ezeket a történeteket?
Babonás cselekményeik legnagyobb része gyógyító és óvó jellegű. Ünnepi, karácsonyi, újévi stb. babonáikban is leginkább a betegség távoltartása, a bajok elkerülése a főcél. Betegségükben csak a legritkább esetben veszik igénybe a „duktor” segítségét. Egyrészt, mert nem nagyon bíznak tudományában, másrészt, mert – helyben nem lévén orvos – a legközelebbi városba kellene érte meniük. Ezért gyógyítanak még ma is sok betegséget a „régi öregök”-tő1 tanult módon. Ezekben az ősi gyógymódokban néhol jelentkezik egy-egy olyan módszer, amelyet az orvosi tudomány is helybenhagy (különösen a gyógynövényekkel való gyógyítási módokban), legnagyobb részük azonban minden tudományos alapot nélkülöző mágikus bűbájoskodás. Ilyen gyógyító babonákkal orvosolják még ma is különösen az „igézetöt, lábfájást, bihicsöt, sárgaságot, fülfájást, hidekfogást”, s az újszülött betegségeit. Az igézet gyógyítása a következő módon történik: „Ha megigéznek egy kicsit (kis gyermeket), akkor az a bizonyos tüzes (lázas) beteg. Akkor kezdetlen vizet tesznek tányérba, vagy bögörcsébe. A szemből (tüzből) parást vesznek ki, az ujikkal jól mekkopogatik, három ujal fenfogják a parást, belévetik a vízbe, háromszor hármat. Mikor az első hármat belévetik, a kczikkel lebutik (letakarják), vagy keresztet húznak rajta. Akkor asz mondik: »Süveg alá«, az aszt jelenti, hugy embör igészte-e. A másik parást mikor belévetik, akkor aszt mondik, huty »konty alá.« am meg aszt jelenti, hogy asszony igészte meg. A harmadik vételkor meg asz mondik: Ha meg gyerökre gondolnak (fiúra, legényre), akkor asz mondik: »Kalap alá.« Amejiknél lemén a parázs, az igészte meg. Akkor kitanálik, ki asszony vagy embör (ami kijütt) vólt ott abba a napokba, ki szeretgette meg, akkor annak kel előbb megmózsdózni abba a vizbe, akkor asztat mozsdóztatik meg, akit megigézött. Meg inni is annak neki belőle. Akkor aszt a vizet kiöntik a mesgyére (kerítés mellé), napnyugatnak. Akkor elválik a betegség vagy meggyógyil, vagy mekhal. De ha valaki a szomszéd faluba kap igézetöt, oszt amikor hozik haza, keresztül hozik a vizön, a száncson (sánc), akkor annak nincs ótalékja, am mekhal”… A lábfájást és a „bihicsöt” (kelésszerű kiütés) egy módszerrel gyógyítják: „Ha [245] asszony a bihicsös, vagy lábfájós, elmén három özvegyasszonyhoz fejér babot kérni – ha embör, akkor három özvegy embörhöz. Mindegyiktül csak ety félmarékcsával. Aszt a babot mek kel főzni, oszt a bihicsöt este mek kel benne mosni fölülről lefelé. Akkor a babot éccakára a fazékkal a szömétbe kel tenni, ott kel hanni reggelig. Reggel napfenkőtt előtt el kel vinni a keresztutra, oda kel ütni a fődhö fazekastul. Akkor, aki ara fog menni először, az el fogja kapni tüle.” A kis gyermeket pedig úgy gyógyítják, ha bihicsös az arca, hogy ety kicsi pazdernyát (lenpozdorja) kötnek egy „ruvikába” és annak a levében fürösztik. A sárgaság elmúlik, ha karácsonyi morzsát (karácsony estéjén összevegyített sót, fokhagymát, darát) kötnek egy ruhába, s az asztal sarkára teszik. A „hidekfogás” elhagyja a beteget, ha „nagypéntögbe puttogatott” kukoricát eszik. A fülfájás ellen legjobb gyógyszer a „pünközsdi verág (akácfa-virág) napfenkőt felőli három ága”, amelyet egy bögörcsében fel kell főzni, s annak a gőzével kell párolni a beteg fület. Ha az újszülött gyermek gyenge, beteges, akkor rá kell kötni a kenyérhányó lapátra, be kell tenni a langyos kemencébe, vagy egy fazékba állítva langyos tűzhelyen jelképesen meg kell főzni, időként körülkavarva a „szakácskalánnal”, aztán ki kell borítani a fazékból az udvaron a „szömétre.” Az így meggyógyított kicsit „váltott babának” nevezik. A gyógyító babonák mellett nagy szerepük van az óvó és az ünnepi babonáknak. Bizonyos cselekményekkel, óvintézkedésekkel, a betegséget, bajt meg lehet előzni, el lehet hárítani. Különösen sok óvó babona védi az újszülöttet és az áldott állapotban lévő asszonyt. A csecsemőt leginkább az igézet ellen kell védelmezni. Ha cigány gombot kötnek a kezére, akkor nem fogja az igézet. A gyermekágyas asszony, ha kimegy a házból, bicskát visz magával, azt „lebüki” (leszúrja) a földbe, hogy a „rosszak ne csapjanak hozzá.” Amíg várja a gyermeket, nem szabad „szapura” (fából készült kerek kosár) ülni, mert „szapufejü” lesz a gyerök. Míg meg nem érzi magánál a kicsit, „nem szabad verágot, epörnyét, vagy szödörnyét lopnija, mer jegy lesz a kicsin azona hejön, ahova legelőször kap a kezével, akivel szakasztotta”… Mikor először megy a gyermekágyas asszony a „szentetyházba”, imádkozás után egy kis port kell kaparnia a templom faláról, s azt a kicsi feje alá tenni a „bábóteknyőbe” (bölcső helyett teknőbe ringatják), s akkor nem fogja igézet, nem éri betegség. Az óvó babonák nagy része egyúttal ünnepi babona is. Az ünnepnapoknak nagyobb jelentősége, a köznapokétól eltérő hangulata természetszerűen hozza magával azt a felfogást, hogy az ilyenkor végzett babonás cselekmények hatásosabbak, s ilyenkor elérhet az ember sok olyan dolgot, ami máskor nem sikerült. Viszont ezeken a napokon jobban kell vigyáznunk tetteinkre, mint máskor, mert minden csekélységnek súlyos következmé[246]nye lehet. Ezért van annyi babonás tilalom is az ünnepnapokkal kapcsolatban.
A karácsonyi babonák egy része az aprójószágok szaporodásának, életműködéseinek szabályozására vonatkozik. Karácsony estéjén összevegyítenek kölest, zabot, búzát, kukoricát, s még esetleg egyéb gabona-félét, s ezt a keveréket az asztal alá terítik. Aztán jönnek be az ajtón, és sorba hívogatják az apróságokat. Ez a jelképes hívogatás elősegíti a gazdag szaporodást. Az abroszt az udvar felé kell hajtogatni, hogy a kertbe menjen az aprójószág, ne szokjék ki az utcára. Ezen az estén a fazekat nem szabad fedővel „lebutani” (letakarni), mert a „csibék” megfúlnak a „tikmonyban”, s nem kelnek ki. Karácsonytól vízkeresztig szünetelnie kell a fonásnak, mert akkor „bájolat” lesz, megdögölnek a jószágok. Karácsony reggelén a gyümölcsfák ágai közé „disznóvaszkot” (a disznóólból összekapart szemetet) tesznek, hogy a termés bőséges legyen. Aki legyet talál karácsonykor, s azt „kieriszti” az ablakon, méhrajt fog nyáron. Karácsony estéjén nem szabad a lovakkal sehova menni, mert azok beszélgetnek egymással. Nem szabad az abroszba „kenni” (törülni) evés után a kezet, mert „kiszálkázik” a köröm körül. Aki meg akar gazdagodni, Luca napján kezdjen készíteni egy széket, s attól kezdve minden nap minden szerszámmal csak egy „rántást” csináljon rajta karácsony estig; karácsonyeste kell befejeznie, „féléjjel”-kor elviszi a templomba, ráül, s akkor megjelenik előtte a pokol minden ördöge, s teljesíti kívánságait. Újév reggelén, mikor fölkel az ember vigyáznia kell, kire nézzen először, mert olyan egészséges lesz abban az évben, mint akit felkelése után először meglátott. Aki újévkor »megmaszlagszik« (megrészegedik), annak a természete megváltozik, vagy jobbra, vagy rosszabbra. Újévkor nem szabad baromfihúst enni, mert a baromfi hátrakapar, s hátráltatja a szerencsét. Azért kell disznóhúst enni, mert a disznó előre túr. Babot azért szokás újév első napján főzni, mert az, amikor forr, »le-fen-lobog, hányi a viz le-fen, oszt akkor egész évbe nem ál meg a szerencse«!! Nagypéntek reggelén »napfenkőtt« előtt keresetlen kapcadarabot meg kell gyújtani, s azzal kell füstölni, körüljárni a házat, hogy távol maradjanak a kígyók. »Aprószentökkor« vesszővel megveregetik egymást az emberek, hogy ne legyenek »bihicsössek.« »Ujhold vasárnapján« hajnalban »kopaszon« háromszor meg kell kerülni a házat, s egy vesszővel hajtani kell a »cacrakat« (patkányokat), ezt mondván: »Ara mennyetök, amere harangoznak, tul a Tiszán, tul a Dunán«…
Nem soroltam fel az összes babonákat és babonás cselekményeket, csak egy-egy jellegzetesebb példát igyekeztem bemutatni. Valószínű, hogy még sokat nem sikerült feljegyeznem, s gyűjtésemet e téren még jelentősen gazdagíthatom. A nép gondolatainak, lelkiéletének legbensőbb világába tekintünk be babonás hiedelmei[247]nek megismerésével, s ha több nép babonáit ismerjük és hasonlítjuk össze, meglepő egyezéseket veszünk észre. A rég halott római nép például éppen úgy szita- vagy rostaforgatással igyekezett megállapítani a tolvaj kilétét, mint a mi szlavóniai magyarjaink. A sárgaság egyik szlavóniai gyógyítási módja szó szerint egyezik a lappoknál ismert sárgaság-gyógyító babonával. S ha jól ismernők népünk babonáit, s összevetnők más népek hasonló hiedelmeivel, bizonyára több szempontból érdekes és hasznos tanulságokkal gazdagodnánk…