Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. május) 5. szám

Martin du Gard, Roger: A Thibault-k Epilógusa

A magyar közönség a Nobel-díj világhírének hatására, Benedek Marcel kiváló fordításában, két nagy kötetben egyszerre olvashatta el Roger Martin du Gard Thibault-ját, míg eredetiben 1922 óta lassan, hosszú szünetekkel, tíz kötetben jelent meg ez a végtelen hömpölygésű „regényfolyam”. Magyarországon tehát csak egy év óta várnak az Epilógusra, a regény most megjelent befejező kötetére, és így nem igen tudják felmérni, hogy mit jelentett a franciák számára a Thibault-ok történetén keresztül fokozatosan újra átélt múlt, a békekötés óta sodródó történelemben szinte szemük láttára épülő mű, amelyben, a századelejei Franciaország delejes nyugalmát idézve, saját sorsukat, lehetőségeiket és álmaikat fedezhették fel. A regény az elveszett nyugalomnak abban a légkörében kezdődik, amikor a változást kívánó fiatalok „szitkokkal az ajkukon léptek az életbe”, s a fegyverszünet idején, 1918-ban ér véget, amidőn ezeknek a szitkoknak már kikopott az ízük, az értelmük és a hitük.
Roger Martin du Gard a XIX. század nagy francia regényeinek, az átfogó ciklusoknak legigazibb folytatója, a leghűségesebb és legtisztább szándékú krónikás, aki a flaubert-i „impassibilité” végsőkig fejlesztett pártatlanságával tartja ébren a lelkiismeretet a kétségek között is állandóan megújuló Franciaországban. A Thibault-k életében mindent megtalálunk, ami az emberek mindennapos életében felhalmozódik. du Gard minden jelenséget észrevesz, feljegyez, és azután elmesél. Nem tér ki semmiféle probléma elől. Nem ismeri a kényes kérdéseket, a veszedelmet, a könyörületességet. Ha a helyzet megköveteli az illúziók lebontását, nem riad vissza a legféltettebb illúziók lerombolásától sem. Így történnek a dolgok, így kell elviselni a valóságot!
A Thibault-k élete, mint minden élet, örök emberi és átmeneti történelmi kategóriákat tartalmaz. Az örök emberi szenvedés vigasztalansága és a siralmas történelmi kép nem lehet épületes látvány. Sokan kegyetlennek, fájdalmasnak és leverőnek tartják majd ezt a „regényfolyamot”, a huszadik század franciáinak ezt az archeológusi kutatószenvedéllyel (du Gard archeológus volt!) és költői látomással életre keltett krónikáját, de ha meggondoljuk, hogy a franciák mindig az egész emberiségért érzik magukat felelősnek, és így nem hazudhatnak, akkor igaznak, erősítőnek és varázslatosnak kell neveznünk.
Kevés reményt hagy meg az embernek, de ezzel a kevés és illúzióktól megfosztott, tiszta párlatú reménnyel talán többet lehet [213] elérni, mint a délibábos, csalóka optimizmussal. Gondoljunk csak arra, mit köszönhet Franciaország és a világ az ugyanilyen kíméletlenséggel megáldott Flaubert-nek, Balzacnak és Zolának!
Az utolsó kötet az elmúlt háború utolsó fél évében játszódik le. Bizonyára mindenki, aki a regény első hét részét olvasta, izgatott kíváncsisággal fordul a regény jól ismert szereplői felé. Jacques-nak, a lázadó, „szkepszisre képtelen” fiatalabb Thibault testvérnek az előző kötet végén bekövetkezett áldozatos halála után most az idősebb, Antoine haldoklását és halálát kell átélnünk. Antoine, aki egyezményt keresett a meglévő társadalommal, s aki az orvosi munka építő tevékenységével kívánta érvényre juttatni a Thibault-k makacsságát, „teremtő szellemét”, szinte testileg-lelkileg felbomlik a háború ellenállhatatlan mérgétől. Mustárgázt szívott be a fronton, és ez lassan, kíméletlenül végez vele. A kötet második fele Antoine naplóját tartalmazza a haláláig, amit biztos elérkezése előtt önkezével megelőz. Jacques hátra maradt gyermekéhez, az egyetlen Thibault örököshöz írja a naplót. Múlt, jelen és jövendő találkoznak a halálraítélt őszinte soraiban. Híres energiájának maradványával még egyszer megkísérli az összefoglalást, a munkát. Kevés megrázóbb olvasmány van, mint ez a háború végső akkordjait kísérő, távoli de profundis. „Nem kell félni az ellentmondásoktól – írja. – Kényelmetlenek ugyan, de üdvös a hatásuk. Azokban a pillanatokban állottam legközelebb ahhoz a nagybetűs Igazsághoz, amely mindig kiszalad kezeinkből, amikor úgy éreztem, hogy szellemem foglya a megoldhatatlan ellentmondásoknak. Ha újra kezdhetném az életemet, a kételkedés jegyében élnék.” Míg Jacques forradalmi hitének romantikus lendületében hal meg, addig Antoine az utolsó pillanatig értelmével ellenőrzi a világot. „Nem az én hibám, hogy olyannak születtem, aki érteni akar, és hogy képtelen vagyok a hitre” – mondja a papnak. Mint kartéziánus és sztoikus jegyzi fel külön vezetett orvosi ellenőrzőfüzetében a halál hódításait.
A legszemélyibb fájdalom, szorongás, halálfélelem és a legszemélytelenebb gondolkodás között vergődi át ezeket a hónapokat. „Még a rezignációval sem kíván a halál cinkosa lenni.” Ez a reménytelen erőfeszítés teszi lehetővé a kegyetlen valóságnak, az értelmetlenül széjjeldobált Thibault család elpusztulásának elviselését. Az élet minden lehetőségét felmutatja az elmúlás előtt, de ez az elmúlás mégis úr marad a dél-franciaországi klinika magányos szobájában. Antoine, aki a munka racionális világában élt és tántoríthatatlanul építette az életet, akinek világa szerencsésen egyesítette magában a feltörő önző egyénit és a segítő, szociális alkotót, a külső sors érintésétől, a háború, s a háború angyalának megjelenésére meghátrált, és lassan eltávolodik a valóságtól. Értelme ugyan jelen van, de már nem a közvetlen valósággal van kapcsolatban, hanem a csillagos égen keresztül a kozmikus messzeségekig, és a háború végső eseményláncolatának megítélésén át [214] az emberiség távoli jövőjéig jut el. „Minek a nevében?” – veti fel az élete során egyszer már szerencsésen elhessegetett kérdést (akkor az orvosi rendelő lázas atmoszférájában aránylag könnyen szabadult a veszedelmes kérdéstől). „A láncszem nevében, ami a láncban vagy” – nyugtatja meg magát és unokaöccséhez, a Thibault-k kis örököséhez fordul, aki majd tovább folytatja az egymást követő nemzedékek hol hiábavaló, hol pedig érdemesnek tűnő harcát. Nem hiszi, hogy az ember tisztább és jobb legyen, de a béke kompromisszumát elérheti. Ha az emberek peres ügyeiket a bíróság elé tudják vinni, akkor a háborút is meg lehet szüntetni. Igényei azonban minden kétsége ellenére a legmagasabb emberi eszményekkel azonosak. Ha nem is megvalósíthatók, legalább vágyódjunk utánuk.
Nehéz elviselni, hogy a személyes jó barátunkká vált Antoine fölé is ráborul a halál, amely „egyszerűbb, mint sem hinnénk”, de mégis annyi reményt semmisít meg. És nehéz elviselni a háborúról, az elkövetett hibákról, az illúziókról, a munkáról, sőt még az életről is elhangzott súlyos ítéletet.
Milyen megnyugtató, hogy a szabadságot a háború sem szüntetheti meg ebben az országban. Ennek a könyvnek a megjelenését csak erős, magabiztos, s a szabadságát féltékenyen őrző nemzet engedheti meg magának háborús időben. Ha a könyv nem jelent volna meg, a regényben ábrázolt valóságnál keservesebben elviselhető valósággal találtuk volna magunkat szemközt. Így ismét a francia lelkiismeret szabadságát és felelősségérzetét ünnepelhetjük.
Türelmetlenül vártuk ezt az epilógust, de most, hogy megjelent, szegényebbnek érezzük magunkat egy várakozással. Személyes ismerőseink az irodalomtörténeté lettek. Szenvedéseik, reményeik és csalódásaik éppúgy a múlthoz tartoznak most már, mint azoké, akiket valóban eltemettünk, és ugyanúgy visszanéznek majd, mint minden emlék és minden halottunk. Életük regényességében, a történésen keresztül ismertük meg őket. Ebben a vonatkozásban találkozunk az elődökkel, a nagy francia hagyományokkal. Proust után, a tündéri emlékezés időtlen távlatait elhagyva, az időrendi sorrend őrlőmalmát tapostuk tizenegy köteten át. A hibátlanul ömlő idő mögött azonban nem kevésbé kavargó szenvedélyek, vágyakozások, erőfeszítések és titkok húzódnak meg. Proust igézetes játékokkal, az emlékezésen keresztül kereste az időt és a nyugalmat. Roger Martin du Gard az egymásután következő szigorú történelmi idők áldozatainak és a lázadó nyugtalanság fokozódó, felesleges ismétléseinek könyörtelen leleplezésével könyörgi az emberek számára a „tartós békét”. Valamikor a poshadt nyugalom konzervatívjaival szemben minden igaz költészet a nyugtalan változást követelte. Ma az elérhetetlen nyugalom lett a költészet kedvence. Talán ez az irodalom funkcióváltozása? [215]