Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. május) 5. szám

Kázmér Ernő: Jankovich Ferenc: A viharhoz

Néhány év óta olvasom verseit, ezeket a zárt műremekeket, amelyek ha sok vonatkozásban inkább az írók érzékeihez állanak közelebb, tisztaságukkal, panteizmusukkal, táji képeikből kitörő sajátos regevilágukkal egy kibontakozó költői kedélynek gazdag bizonyítékai. Készültem is, hogy egyszer írok róla, nemes tartózkodásáról, a természet és az emberi összeforrottságában varázsos dunántúli tájairól, párizsi verseinek sorain átütő, izgatott szívdobogásáról, arról a belső áramról, ami nyelvét ízesítve, szavait színesítve, olyan lírába ér, amilyennek a vers alázatos barátai az ihletett költészetet képzelik. A Barangolót bújtam akkor, s lelkiismeret-furdalást is éreztem, amikor Szirmai Károly megelőzött, és ő írt itt a kötetről.1) De olvasván megértő kritikáját, örültem, hogy itt más is rátalált Jankovich Ferencre, észrevéve a természettől elválaszthatatlan verseinek szomorkásra hangolt érzéseit, borongós mélabúját, férfias bánatát.
A napokban kaptam meg új könyvét, A viharhoz címűt. Benne a költő már kilép dúsan sodródó szóbőségével megénekelt természeti élményeiből, a dunántúli-bakonyi táj távlatainak szinte a cézanne-i látás zöldjének melegségével rokon emlékképeiből. Ha néhány szépséges, idillikus versnek hangulatában még ott is a lankás táj látomása és az édes-friss levegő íze, a költő útja már más tájakra kalandozik. A képalkotástól a lélek tépelődése felé halad, a tájképek és a gyötrő gondolatnak ahhoz a jellegzetes összefonódásához, ami, nemzedéke ifjú magyar lírikusait figyelve, úgy látszik, benne jut el csúcsra. Egy oly költői magatartáshoz, amelyen korunk alkotóinak nyugtalansága megpihen és felkészül a kor borzalmainak annyira valószínűtlen szépségeire, a részvétre, a jóságra, a szeretetre és a tépelődés alatt is megbúvó kiapadhatatlan hit hirdetésére: embernek maradni az embertelenségben. Olvasva nagy versét a Háborút, ezt a költői vértanúság lelkierejétől szaggatott és ma különösen tragikus jelentőségű, szinte sikoltóan komor látomását:
„Idegben, agyban fészkelő Gonosz,
ki oltotta vérünkbe mételyed?
Inunkban lapulsz, szemünkben lobogsz, [238]
tégedet táplál a pólyásgyerek,
téged a kígyót, békát öldöső
kamasz játéka, a pandúr-zsivány;
a koldusra, zsidóra köpködő
esztelenség, a megdobált cigány.”
Érezzük ebből a verséből, s tóduló szavaiból, majd ellankadó dobogásából, hogy már eljött az édes költészetnek epétlen, keserűség nélküli vidékéről, messze ért a Barangoló bensőséges, lelki szomorúságból is kitörő daloló kedvétől, és hangja a nagy pátosz magasságaiba emelkedik. A hang öblösebb, ércesebb, hallhatóbb. A nemes bariton nyugalmát mintha tépett sikoly szaggatná, a nagy gyermek csodálkozó tekintete elé a gondolkodó viaskodása mered.
Ezekből az új versekből Jankovich Ferenc költői képét nem egyszerű feladat kiformálni. Aki a Barangoló nyomán indulna el, tévútra ér. Még csillámlik a dunántúli táji poézis, a badacsonyi estéből is kiragyog a szinte pogányi látomás.
„A ringó völgy habos…
vizén az ősleány
zengve, dalolva mos,
derékig gőzben áll.”
Ez csak visszanézés. Az új Jankovich versei elmélyedést követelnek, versei anyagának újra meg újra átélését, gondolati gyökereinek teljes szétfejtését, gyakran a vele gondolkodást, sőt az ő gondolatain tovább gondolkodó fáradságos munkáját. A Barangolóban inkább szívünk húrjait pengette, de itt már szívünk mellett agyunkat is igénybe veszi, hogy érzékeink visszhangján át, lázzal vetítse elénk mindnyájunk szenvedését, keserűségét:
„Ó, néma fojtás, barna láz,
amelyből zengő robbanás
lesz délutánra, rőt vihar,
kiáltó férfikari dal.”
Ebben a széjjelvert Európában öröm tudni, hogy vannak hű írástudók a legfiatalabbak között, akik mint valami új hitre felesküdött gyóntatók, kihallgatják dermedt szívünk titkait. Íme, itt van Jankovich Ferenc is verseinek hangjával és újszerű, a legmaibb jelenben élő, azzal a beszédmódjával, aminőt nemzedéke vele egyidős költőtársaitól még nem hallottunk. Mint valami nagyszerű énekes szárnyaló hangja, úgy hallatszik ki a költők karából. Olyan ez a hang, hogy az emberben mély rokonszenvet ébreszt, kedvet a közelebbi megismerkedésre és arra a néma, de erős kézszorításra, amit a veleérzés őszintesége vált ki. [239]
1) Kalangya 1938. január.