Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. május) 5. szám

Czirfusz Miklós: Elhelyezkedési lehetőségek

„Ballag már a vén diák…”
E régi nóta éneklésével búcsúzik a végzett főiskolás az egyetemtől, bajtársaitól és az egyesülettől. Öröm és szomorúság könnye csillan meg ilyenkor szemünkben. Ismét egy társunk szakadt el tőlünk, hogy hivatását betöltse, s gyarapítsa a kisszámú magyar értelmiséget. A gólyaavatás és a ballagással való búcsúzás két legmeghatóbb jelenete az egyetemista mozaikszerű életének. A víg Gólyaesttel kezdődött diákélet a komoly Ballagással véget ér. Ezután a hivatásbetöltés és az elhelyezkedés nehéz kérdése következik. Hol helyezkedjék el a fiatal diplomás, hogy teljesíthesse a mindnyájunkra váró feladatot: hivatásunknak élni, s népünk jólétén munkálkodni. Az elhelyezkedés lehetőségéről szeretnék most írni.
A Kalangya múlt számában közölt adatok szerint Zagrebban 1924 óta 249 magyar szerzett oklevelet. A Beogradban végzettek száma ennek a felét sem teszi ki. Ez, mint tizenhat év eredménye, nem nagyon biztató. Egy félmilliós nép, kivált, ha az kisebbségben él, nem elégedhetik meg ennyivel. A jugoszláviai magyarságnak több diplomásra van szüksége. E kérdés megoldásának legnagyobb része ránk, magyar egyetemistákra hárul. De ez csak úgy sikerülhet, ha ügyünket minden magyar felkarolja. Nem elegendő a végzettek száma, de a tanuló ifjúságé sem. Míg a négymilliós horvát népnek Zagrebban kb. 5000 főiskolása van, addig mi a beogradiakkal együtt, alig haladjuk meg a 200-at. Az arány lesújtó. Oka lehet ennek népünk súlyosabb anyagi helyzete, de oka szervezetlenségünk is, illetve annak tökéletlen volta. Enélkül pedig egy kisebbségi nép nem versenyezhet a többségi nemzet fiaival. Még akkor sem, ha az erényei és képességei a másikét felülmúlják. Vagy talán az elhelyezkedés és a megélhetés nehéz kérdése tartja vissza a tanulni vágyó ifjakat? Ez az aggodalom nem igazolt. Az elhelyezkedési és megélhetési lehetőség megvan: otthon, magyar vidékeinken. Minden hely a miénk, legyen 100 lelket számláló ma[235]gyar falucska vagy tízezres nagy község. Ha hívek maradunk otthonunkhoz s népünkhöz, s javát munkáljuk, megélhetésünk biztos. Minden magyar főiskolásnak tudnia kell ezt. Népünk is várja, hogy sorsa intézését kezünkbe vegyük. Vissza a faluba! – ez legyen jelszavunk. Nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy oda menjünk, ahol az anyagi érvényesülés lehetőségei jobbak. Ott kell letelepednünk, ahol ezt népünk kulturális és gazdasági helyzete megkívánja. Nemcsak a jelenre kell gondolnunk, hanem népünk jövőjére is. Az elhelyezkedés kérdése nem lehet tehát gátlója annak, hogy minél több magyar ifjú keresse fel az egyetemet. Egy életrevaló, ügyes és bátor diplomás mindenhol találhat megélhetést. Az egyes szakok áttekintése tisztább képet fog adni.
Magyar lelkészekben népünk nagy hiányt szenved. Ezt különösen horvátországi és szlavóniai magyarjaink érzik. Itt magyar katolikus pap úgyszólván nincs. Igaz, hogy a többségi nép is lelkészhiányban szenved, de ez még nem vigasztalhat bennünket. A lelkész szerepe a népnevelésben és oktatásban nem cikkünk célja. Legyen e pár sor elég figyelmeztetés minden magyarnak, aki a papi pályára hivatást érez magában, s gondoljon arra, mit jelent a magyar szóra és vigasztalásra szomjúhozó falu- vagy városlakóinknak a magyar ima, magyar hithirdetés és magyar prédikáció. A Vajdaságban a hiány nem ilyen nagy, de itt is sok betöltendő hely van. E pályán bő alkalma nyílik a magyar diplomásnak népe iránti szeretetét kimutatnia, s vezetnie az igaz kereszténység évszázadok alatt kipróbált, gyönyörű útján. Nem szeretheti, és nem szolgálhatja a hitét tökéletesen az, aki a fajtáját nem becsüli, és nem szereti.
Végzett tanáraink helyzete már sokkal nehezebb. Ezt igazolja a Kalangya múlt számában közölt adat is. Eszerint az itt végzetteknek csak 0,81 százaléka van állami állásban. Így tehát csak a magángimnáziumokban és iskolákban várhatnak fiaink elhelyezést. De mivel ezek nagyobbrészt olyan helyen vannak, ahol a magyarság kisebb számban él, a magyarság szempontjából nem jöhetnek számításba.
Egyedül a szabad pályák alkalmasak arra, hogy az oklevelet szerzettek a nép között helyezkedhessenek el. Itt sokkal tágabb a mozgási lehetőség.
Elsőnek a jogi pályát kell említeni. Sokszor hallunk arról, hogy nagyon nagy az ügyvédek száma, de ekkor mindenki a városokban élőkre gondol. Kevésnek jut eszébe, hogy a jogi pálya sok mindenre képesít. A jogászra egész sereg tennivaló vár. Pl. népünk gazdasági szervezetekbe való tömörítése. Oly szervezetekbe, amelyeknek célja nem a nyerészkedés, hanem a széles néprétegek kulturális és anyagi helyzetének megjavítása. Kultúregyesületeknek, magyar hitelintézeteknek és a sajtónak szintén szüksége lehet jogászainkra.
Magyar orvosok helyzete már jobb a jogászokénál, mert lényegesen kevesebben vannak. De itt sok a megjegyezni való. A hu[236]szonkét orvos közül, akik itt végeztek, a legtöbb a falun helyezkedett el, átérezve, hogy ott magyar orvosokban nagy a hiány.
Biztos, hogy a falu nem nyújthat fényűzést, de a szeretettel odatelepülőt, kis fehér házaival, hasonló szeretettel fogadja. Kivált azt, aki megérti és sorsát, jólétét szívén viseli. De sok-sok magyar községnek van még szüksége magyar orvosra.
Hasonló az állatorvosok helyzete is. Itt azonban sajnálkozva kell megállapítanunk, hogy nagyon, de nagyon sokat vétettünk. Csupán egy állatorvos került ki sorainkból 16 év alatt. És 16 év alatt hány színtiszta magyar helyen telepedett le idegen ajkú! Pedig a mindinkább fejlődő állattenyésztés sok-sok állatorvosnak nyújtana megélhetést. Látjuk ezt azoknál, akik pár év alatt vagyonokra tettek szert. A legfájóbb, hogy ily községekbe magyar már nem telepedhetik le. Az őt megelőző idegen ajkú már bevezette magát. A helyzet még menthető. Reméljük, hogy fiataljaink közül a jövőben többen fogják ezt a pályát választani.
A magyar orvosok s állatorvosok megfelelő elhelyezkedése végett egy szervezetet kellene létesíteni, amely módot nyújtana arra, hogy minden magyar község megkapja a maga magyar orvosát s állatorvosát. Szervezkedéssel sikerülne felvenni a versenyt.
Nagy mulasztások történtek a gazdászmérnöki szakon is. Itt egy sem végzett és ennek a szaknak csak egy magyar hallgatója van. Pedig ez a pálya is kedvező lehetőséget kínál az elhelyezkedés és a boldogulás útján.
A gazdaszövetkezetek vezetésére alig van képzett emberünk. A szakmunkákban való tanácsra a magyar nép kihez forduljon? Tanácsra szorul a föld megmunkálásában is, mert birtokai kicsinyek. Egy kisbirtok tudatos kihasználása szép megélhetést biztosít mindenkinek. Hát még a kertgazdaság!
Egyéb mérnöki szakokról nincs sok mondanivalónk. Mivel a Vajdaságban nem rendelkezünk kellő számú gyárral, inkább csak az építészek és a földmérők jöhetnek számításba. Az ilyenek nagyobb akadály nélkül elhelyezkedhetnek és érvényesülhetnek. Nagy kár, hogy nincs villany- és vegyészmérnökünk.
Fennmarad még két szak: az erdészmérnöki és a gyógyszerészeti. Az elsőn magyar nemzetiségűek nem boldogulhatnak, a másikon is csak akkor, ha az orvosi és állatorvosi elhelyező szervezetet megteremtjük.
Az egyes szakokról nyújtott kép nem teljes, de mindenesetre megmutatja az utat, amelyet magyar ifjainknak választaniuk kell, hogy elhelyezkedhessenek s megélhessenek.
Nincs mit habozni, ha azt akarjuk, hogy megmaradjunk. [237]