Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. május) 5. szám

Kázmér Ernő: Magyar kép, magyar dal és egy budapesti folyóirat – a jugoszláv–magyar kultúrközeledés szolgálatában

– május 20.
1.
Az élő művészet egy csoportja, amely a múltszázadvégi nagybányai s szolnoki festőtelep döntő fordulatú eredményeinek és a természet festői jelenségeinek hatása alatt elérte a mai európai művészet színvonalát, Beogradban április 25. és május 9. között kiállítást rendezett. A szokatlanul ünnepélyes megnyitás, mint a jugoszláv–magyar szellemi kapcsolatok első, nagyobb szabású beogradi megnyilvánulása, az államközi rendezések külsőségével zajlott le. Úgy érezzük azonban, hogy éppen Beogradban, a délkelet-európai képzőművészeteknek ebben az annyira jelentős középpontjában, ahol a művészetek nagyszerű fejlődésének olyan lelkes pártfogója van, mint Pál régensherceg, az oxfordi egyetem díszdoktora, ahol Pál Herceg Múzeumának értékes gyűjteménye, a kései szerb barokk festészet annyira jellegzetes arcképeitől, a csodálatosan gazdag színskálájú Petar Dobrović legújabb alkotásáig ér, s ahol a véráztatta Kalemegdan ősi falai előtt a világviszonylatban is kimagasló szobrásznak, a nagy Meštrovičnak a Köszönet Franciaországnak csodálatos erőbe lendülő, hatalmas méretű szoborműve áll, ott az élő magyar festészetnek ünnepélyes bemutatkozásáról szükséges egyet-mást mondani.
Az a figyelmes szemlélő, aki a mai magyar festészet fejlődéstörténetét a minden szabad szárnyalásra ránehezedett müncheni [229] akadémia áporodott levegőjéből a fény és a színélmény tisztaságához, világosságához és gazdagságához, a Manet-éval egy időben érkező Szinyei Merse Pál vásznain, s a nagybányai, majd a szolnoki művésztelepek új látástörekvésein át vizsgálja, az itt, Beogradban szinte önkéntelenül is rátalál arra a valóságra, hogy ha sokszor külön utakon is jártak, s külön felfogásuk is volt, a mai magyar és jugoszláv festészetnek közös művészi forrása van. Ez az új festői naturalizmus és impresszionizmus. Cézanne forradalma óta egyre tisztábban, egyre józanabbul bontakozik ki, és ha voltak is túlzásai, a nagy háború utáni szellemvilágból erőre kapott anarchikus művészi megnyilvánulásai, Délkelet-Európa kis nemzeteinek művészetén – a magyarén s a jugoszlávokén – az alkotás nyugalma és az értelem józansága uralkodik. Meg is találták az utat az alkotásnak, a népi szellemnek és a népi képzeletvilágból kioldódó díszítő, színesítő kedvnek ahhoz a formájához, amely több a művészetnél. A népi, nemzeti élet őszinte megnyilvánulása! A népi lélek közvetlensége és a természet bőkezűségéből származó hazai tájkép színélménye uralja Délkelet-Európa kis népeinek művészetét. De emellett művészi gondolkodásuk, témaválasztásuk is sokszor rokon. Aki az élő magyar művészet beogradi kiállításának napjaiban, Pál Herceg Múzeuma modern jugoszláv gyűjteményt megnézte, láthatta, hogy miként a magyarok, úgy a mai jugoszláv művészek sem elégedtek meg a dolgok helyi jellegű, hűséges ábrázolásával. A fény és a levegő anyagtalan jelentőségének minden külön hangsúlyozása nélkül, a látási élménynek azon új elemeihez és a levegőfestésnek ahhoz a játékos színeihez jutottak el, amelyek Szinyei után, a nagy emlékű Ferenczy Károly képeinek éppen annyira jellemzői, mint a párizsi neoimpresszionista hatások alól most szabaduló Uzelac és Čelebonović vásznainak, vagy a levegő- és fénymegjelenítő tökéletesség felé tartó Milo Milunović és Petar Dobrović képeinek.
Azok a mai magyar művészek, akik a jugoszláv főváros hivatalos személyiségei és műértő közönsége előtt bemutatkoztak, tulajdonképpen a nagybányai és a szolnoki festőtelepeknek ma is uralkodó művészeti eredményein át fordultak az új út felé. Vásznaik hűen szemléltetik azt a nagy átalakulást, mely a magyar képzőművészetet a századfordulón uralkodott naturalizmusából és impresszionizmusából egy darabig más irányba terelte, de amely a kilengésekkel és a túlzásokkal kezdődött expresszionizmus és a belőle sarjadt irányok gyors tűntén, s a selejtes kirostálása után – a tisztulás elkerülhetetlen folyamatával – újra a naturalizmust és az impresszionizmust hozta. Bennük már azoknak a nagy megrázkódtatásoknak és csalódásoknak termő lelki nyugtalanságai találhatók, melyek a hűséges természetlátástól többé-kevésbé messze kerültek. A nap fénye is mintha megtört volna, a századforduló festészetének nagy életöröme komorabb, bensőségesebb lelki élménnyé nemesedett és a színeknek tüze, a vonal uralkodása háttérbe szorult. Az egykor klasszicizáló, zárt formák is felbomlottak. Helyükbe [230] az a látomásos művészet lépett, amelynek több kimagasló tehetsége a beogradi magyar csoportkiállításnak értékes, elgondolkodtató jelensége.
A művésztelepek és az új magyar festészet két nagyszerű vezéralakjának, Iványi Grünwald Bélának – Hollósyval s Ferenczy Károllyal együtt Nagybánya megalapítója – és Fényes Adolfnak, a szolnoki festőtelep megteremtőjének vásznait is elhozták Beogradba. Iványi Grünwaldnak a tónusfestészet s a világítási ellentétek két nagyszerű megoldású, érzelmes hangulatú vászna (75., 76. sz.) mellett jólesett látni Fényes Adolf téli, hajnali tájképét (32. sz.), ezt a havas fényből és levegőből összetett alkotást, amely már valóságos muzeális értéknek hatott. Itt volt Koszta József több képe is, így a nagyobb szabású Három király (84. sz.), amely tárgyválasztásában, nagyszerű naturalizmusából is kicsengő romanticizmusával annyira rokona Fényes Adolf szolnoki idejéből származó alkotásainak. Rudnay Gyulát, a sötét tónusú, romantikus naturalistát is soroljuk fel itt, aki a Cigányok című (103. sz.) kisméretű vásznán olyan érdekesen mutatja különálló, foltszerű ábrázolásában is mindig a barnát, a sötétsárgát kedvelő piktúráját. Ehhez az egységesnek látszó csoporthoz tartozónak látjuk Csók Istvánt is, aki Münchenen, Nagybányán át került Párizsig, a kései francia impresszionizmus már díszítésnek ható stílusáig, hogy azután felszabadulva eljusson nagyszerű aktjaiig, amelyeknek egyik érett alkotása, a Zsuzsanna a fürdőben (28. sz.), a kiállítás egyik legtöbbet vitatott képe volt.
A századvégi és a századelejei magyar piktúrának itt felsorolt kiválóságai után a beogradi művészek és műértők figyelme a legújabb magyar művészet felé fordult. Egry József szivárványos képének (29. sz.) látomásszerű, lobogó színei s a természet csodái felett néhány vonallal odavetett, kitűnő lelkesedése; Márffy Ödönnek temperamentumos és expresszív megoldásokba kapcsolódó nagy lovas képe, a négy ló ficánkoló mozdulataival és a közeledő vihart sejtető felhők atmoszférikus érzékeltetésével; Szőnyi István lendületének elcsendesedett formalátása, amit a Duna hangulata (110. sz.) olyan egyszerűen és mégis annyi kifejezőerővel juttat érvényre, ezek voltak azok a képek, amelyek az új magyar festői törekvésekre mutattak. A kiállítás nagy meglepetése és a beogradi kritika legértékesebb művésze Bernáth Aurél volt, akinek kis gyűjteménye – hat darabot állított ki – maradék nélkül tárta elénk festői világát, színeinek belső melegségét, sokszor a látomásig érő természeti átköltését, melyben egy szemernyi sincs a természet hű utánzatából. Az aratóleány című képén (14. sz.) a természeten és a fiatal leány minden mozdulatán a színek izzása tombol, a nyári napnak azzal a részegítő fénykévéjével, ami Cézanne aix-i képei színkultúrájának teljes átérzése mellett a nagybányai festőiskola hagyományaira emlékeztet. Aba Novák Vilmos képei, köztük a félig-meddig freskónak nevezhető Csíki vásár (l. sz.) a maga [231] ötletesen kavargó és túlzsúfolt kompozíciójával, letompított hideg színeinek összhangjával, részletrajzainak nagyszerű virtuozitásával a kiállítás egyik legjellegzetesebb, nagyméretű képe volt, amit a Breughelre emlékeztető hatás igen érdekessé tett.
Az előző és az újabb nemzedék között dolgozók közül említsük meg a nagybányai stílushoz hű maradt, színesen festő, kitűnően rajzoló Glatz Oszkár kissé túlegyszerűsített, sematikus zsánerképeit – érdekes, hogy majdnem valamennyit megvásárolták! –, a Renoir eredményeihez annyira közelért aktfestőnek, Hatvány Ferencnek már teljesen leegyszerűsödött testtanulmányát, a kettős aktot (53. sz.) és mindazokat, akik a Cvijeta Zuzorić pavilonnak intim, ismerős falain, ott, ahol néhány héttel ezelőtt a legújabb jugoszláv festőknek annyi érdekes áramlatot hangsúlyozó képei között sétáltunk, keresetlen, sohasem hangsúlyozott ritmusérzékükkel, a magyar lelki alkatra mutató művészi kedélyükkel és az alföldi nap tüzes színeivel átforrósodott képzeletükkel, ahhoz a népi, nemzeti szellemképhez vezetnek, ami éppen úgy megvan Móricz Zsigmond regényeiben, Bartók Béla kompozícióiban, mint a magyar falu dallamos énekeiben és a háza tornácára tulipánokat pingáló vidám menyecske ösztönös színlátásában.
Mert az élő magyar művészetet különböző festői irányzatokkal, csak az impresszionisztikus naturalizmus megnyilvánulásaival hiába is jellemeznők. Művészi beteljesedését a magyar táj és a magyar lélek adja, a férfias természetességnek, a nyugalmas művészi látásának az az őszinte megnyilvánulása, amely a magyar művészettel annyira rokon új jugoszláv művészetnek is legsajátságosabb jellemzője.
2.
A magyar dalkultúra nagyszerű letéteményese és a népi szellemből kicsorduló magyar daloló kedvnek a világ előtt is legjelentősebb képviselője, a nyolcvannégy éves Budai Dalárda május 11-én, a beogradi Operában Pál régensherceg és a jugoszláv kormány valamennyi Beogradban időző tagjának jelenlétében hangversenyt adott. Ez a hangverseny a zenei eseményekben különösen gazdag idénynek legkimagaslóbb estélye volt, s a magyar melosz sajátosságaiból kifejlődött magyar dalnak olyan sikert és olyan barátokat szerzett, mely a világhírű dalárda gazdag történetének legszebb emlékei közé fog tartozni. A nagy sikert nem a kötelező udvariasság, sem a Kornelije Stanković hamvainak hazahozatala óta egyre szorosabbra fűződő jugoszláv–magyar zenei kapcsolatok váltották ki, hanem a több évtizedes mély és lelkiismeretes dalkultúrának és az azt megelőző magyar népdalgyűjtésnek az az önfeláldozó munkája, amelynek élén ma is Bartók és Kodály alkotó szelleme vezet. A Budai Dalárda ennek a nemes dalkultúrának szellemében állította össze műsorát, amelyet a két nemzet himnuszának eléneklése után Liszt isteni fényt sugárzó templomi dalai és [232] a Tavasz lüktető, szabad, napsugaras motívumai követték. Kiemelkedő és romanticizmusával is megkapó volt Lendvai Ervin Harangok szava dala, amelynek perceken át kísért pianissimóiba, s a lassan elhaló karba csendülő harangzúgás motívum mély lírizmust árasztott. Lányi Viktor Petőfi Szülőföldem című költeményére írt alkotásával és az abba beleszőtt Cserebogár dallal, nagynevű apjának, Lányi Ernőnek, a magyar férfikarének tulajdonképpeni első, új úttörőjének felejthetetlen nyomdokaiba lépett. Az Alföld természeti szépségeit leíró hangköltés méltósággal bontakozik ki a karból, és a klasszikus tisztasággal komponált táji szépséggel ölelkező gyermekkori emlék, a népdal egyszerű motívumaiba csap át, a hangulatnak azzal a frissességével és harmóniájával, mely a művet a legszebb magyar férfi karénekek közé emeli. Finom és hatásos volt Viski János Virág és pillangója is (Vörösmarty szövegére). Benne nagyszerű igazolást kapott az a sokat vitatott kérdés, hogy a népdal szellemében költött alkotásban, az irodalom és a zene összeolvasztásával, egyik művészet sem veszít külön értékéből. A műsor második részét Kodály Zoltán népdalgyűjtésének kincsei és a trombitaharsonával, dobpergéssel kísért Katonadala töltötte ki. A népi kedélyvilágból és a népi regényességnek akkordtárából letisztult dalban, Kodály művészetének teljes formai légkörét éreztük. Biztos, hogy az új magyar dalstílus kibontakozásához. Bartók mellett, Kodálynak éppen ezek a dalletétei és népdalfeldolgozásai adták a legtöbbet.
A Budai Dalárda hetventagú férfikaráról és annak nagyszerű igazgatójáról, Ádám Jenőről – akinek különben igen változatos és pattogó ütemű somogyi népdalátdolgozásaiban is gyönyörködhettünk – kellene most beszélünk. A Budai Dalárda világviszonylatban is a legelső férfikarok közé tartozó együttes. Pál régensherceg azt mondta: „Még nem hallottam férfikart, amely ily tökéletes művészi és érzelmi hatást váltott volna ki belőlem.” A régensherceg esztétikai ismeretei és művészi benyomásai mélyreható tanulmányain túl, lelki gyökerekből táplálkoznak, s ezért ítéletét elfogadhatjuk. Ennél jelentősebb bírálat ritkán hangzott el a Budai Dalárdáról.
A Budai Dalárda beogradi hangversenye és pár napos időzése messze meghaladta azokat az ünnepeltetéseket, amelyeket ily alkalmak kiváltanak. A jugoszláv–magyar szellemi és társadalmi közeledés rövid történetének legszebb állomása az a három nap, amit a dalárda a jugoszláv fővárosban töltött. Azóta Beogradnak legkedvesebb, leghangulatosabb nótája a Kék nefelejcs. Jelképéül annak a szép találkozásnak, amelynek melegét egyhamar nem lehet elfelejteni.
3.
A Jugoslovensko-Mađarska Revija című budapesti folyóirat, amelynek első száma most jutott el hozzánk, valóban időszerű fel[233]adatra vállalkozik. A magyarság politikai, gazdasági és szellemi kérdései tekintetében a jugoszláv szellemvilágban sokszor a zavar és a bizonytalanság köde uralkodik, pedig a most alakuló jószomszédi viszony mindinkább szükségessé teszi, hogy a napi politikai időszerűség felületes szemléletén túl is tájékozva legyenek mindarról, ami Délkelet-Európának, ebben a ma különösképpen jelentős országában történik. A szerbhorvát nyelvű, jól kiállított és gondos nyomdai kiállítású folyóiratot Csuka Zoltán szerkeszti, aki a jugoszláv–magyar szellemi kapcsolatok terén eddig is érdemes munkát végzett. Éppen folyóiratunk hasábjairól indult el az új hangú költőnek és kitűnő irodalmi szervezőnek az a munkássága, amellyel a délszláv szellemiség értékei felé fordult.
A folyóirat a magyar közirodalom több kitűnőségének tanulmányát és kisebb terjedelmű cikkét közli. A tanulmányok írói a maguk egyéni szempontjain át, más és más témakörben haladnak a cél: a jugoszláv–magyar együttműködés felé, s ez a közös szándék őszinteségből fakad. A kitűnően megírt tanulmányok, amelyek idővel bizonyára simább, gördülékenyebb szerbhorvát fordításban jelenhetnek meg, sokféle nézetből indulnak ki, és próbálnak oly teljes képet formálni, hogy abból a jugoszláv olvasó a mai magyar élet szellemi és gazdasági magatartásáról egyet-mást megtudhat. Mint minden ily természetű, elsősorban hírverő célokat szolgáló folyóiratnak, így a Jugoslovensko-Mađarska Revijának első száma is még bizonyos reprezentatív körben mozog, és az ünnepélyesség külsőségeit, a két szomszédos állam követeinek meleg hangú ajánló sorait, a jugoszláv–magyar együttműködést elősegítő hivatalos és félhivatalos intézmények ismertetését közli. Vannak azonban mélyre néző tanulmányai is, és itt elsősorban Ravasz László A magyarság című ismert jellemrajzi tanulmányának egy részletét, Gunda Bélának, a magyar néprajzi kutatások mai helyzetképét ismertető és Németh Lászlónak sok közvetlenséggel, melegséggel, történelmi-tárgyi felkészültséggel megírt Híd a Dráván című írásait emeljük ki. A mai magyar életforma megismerését szolgáló kísérletek tiszteletreméltó törekvésükkel komolyan elősegíthetik, hogy a folyóirat további számai – a kölcsönös udvariasság kötelező formáin túl – őszintén, alapvető problémákhoz is hozzányúlhassanak.
A lapról beszélgetve megállapíthattam, hogy a jugoszláv szellemélet több kitűnőségét elsősorban a magyar népi kérdések érdekelnék, az egyre nagyhatásúbban kibontakozó magyar társadalomrajzi irodalomnak azok a végiggondolt és tudatos eredményei, amelyek a Jugoszláviában most induló és tapogatódzó falukutatásra nagy hatással lehetnének.
A Jugoslovensko-Mađarska Revija már első számával is többet adott és még többet ígért azoknál az ehhez hasonló folyóiratoknál, amelyek a népek közeledésének barátságos, de óvatosan kimért kapcsolatait egyengetik. A lap kiváló szerkesztője és elsőrendű munkatársai tudatában vannak küldetésüknek, hogy a minden ol[234]dalról reájuk nehezedő légköri nyomás a balkáni népek feltörő, friss erőihez s népuralmi rendszeréhez való őszinte közeledést mennyire szükségessé teszi. Délkelet-Európa nehéz napjai a megismerést és a szeretetet a politikai szótárába iktatták. A Jugoslovensko-Mađarska Revija ebben az irányban fejt ki szép tevékenységet.