Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Ahogy Szenteleky Kornélt megismertem, úgy látom Őt mindig előttem. Ritkuló haja gondosan fésült, arcán nem hordott piros életvirágot, tekintete messze néző, elmélázó, és az ajkán egy kicsiny, fájdalmas gyűrődés. Pergamensápadtságát szürke felöltője és puha kalapja még jobban kiemelte. Halkan beszélt, és ha lelkesedett valamiért, szuggesztív erővel emelkedett a hangja. Ilyenkor az arcán néha lázrózsák is megjelentek.

A betegségéről azelőtt nem sok szó esett. Munkabírása felülmúlta valamennyiünkét, egyedül ha szűkebb környezete tudta, hogy az író szervezete súlyos küzdelmet vív az egészségért. Írásaiból felénk jött szubtilis érzékenységű, túlkultúrált lelke, és ragadott magával, ha beszélgettünk Vele.

Néha megtörtént, hogy feltűnő szótlan és kedvetlen hangulatban üldögélt az asztalunknál. Úgy nézett ki, mintha fájdalmat érezne, és azt igyekezne elrejteni. A hallgatás is jólesett vele. Pár perc múlva azonban újra kérdezősködött – vagy olyan témát adott, amiről hozzászólást várt. A legvidámabbnak a becsei találkozáson láttam, ahol a magyar könyvközösség megteremtése érdekében szokatlan élénkséggel hosszabb beszédet tartott. »Mindenben pesszimista felfogásomat most félretettem, mert szilárdul hiszem, hogy a magyar könyvkiadás sikerrel fogja megvalósítani kitűzött célját.« Akkor még nem reméltük, hogy a Vajdasági Írás is életre kelthető.

Szavai testet öltöttek. Alkotó és építő munkáját befejezte. A gyilkos kór napról napra beljebb tűzött ki határzászlókat a szervezetében. A következő év tavaszán megjelent a Kalangya első száma. A Mi Irodalmunkat továbbra is azzal a buzgalommal szerkesztette, mintha íróképző akadémiájának új olvasóközönséget kellene teremteni. Ez a túlfeszített munka felőrölte testét. Elhatározta, hogy Szlovéniába megy. Onnan írja, hogy reméli roppant munkabírásának pár hónapra való újbóli biztosítását. Nagyon szomorú, lehangoló lapján elgondolkoztam. Én keveset találkoztam Vele, levelekből munkatervét ismertette, magánélete és visszavonultsága úgyszólván so[626]hase volt beszédtárgy. Utazásairól nagyon sokat mesélt, legutolsó nagyobb útján érte a civilizált barbár világban újabb csalódás. Párizsban a világkiállítással kapcsolatos gyarmati látványok hosszú időre elvették kedvét a kultúrember élvezetétől, az utazástól. Elégedetlenebb lett, még többet dolgozott, és megjelent élete fő műve: A fény felgyúl és ellobog. – Keserű és tökéletlen az élet, – mondja Kereső János, az örök életű kaleidoszkóp főhőse. Már a munkássága elején megjelent novellakötete is ezt a címet viseli: Úgy fáj az élet…