Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. május) 5. szám

Kramarits Erna: Virrasztják Málek Janicát

A kiskápolna vékony falú harangja gyenge hangocskával sírta a lassan szitáló őszi ködbe: Meghalt Málek Janica… meghalt Málek Janica…
Alig könyökölt ki a nap az ég keleti peremére, a gyenge asszony átköltözött a nagy ármádiához. Észrevétlenül ellibbent, mint a fáradt pehely vagy a bágyadt lepkefióka. Mintha életében sem lett volna teste, meleg, fiatal vére. Akár valami árnyék, úgy tett-vett a házban, csak hangos, száraz köhögése árulta el jelenlétét. Csendes életét átköhögte. Fojtott köhécseléssel, hogy az urát meg a gyerekeket fel ne ébressze. Így aludt el egyik éjjel örökre.
Délben meghozták a rézsarkokkal kivert koporsót. Két oldalát aranyos angyalok díszítették, Málek Janica nevével és két aranypapír kézzel, melyek búcsúszorításra még egyszer összefonódtak.
Mikor a férfiak bevitték az első szobába, Málek Ferkó sárgára vált arccal vette át törékeny Jánicája örök ágyát. Szíve körül megszorult a pánt, sűrűn pergő könnyei csillogó barázdát vontak fekete kabátjára.
Málek Janicát beemelték a szépen feldíszített örök pihenőbe. Oly könnyű volt, mint egy lopott sóhaj. Hisz minden köhentés leszakított belőle egy darab meleg, lüktető életet, kehelykényi vért.
Óh, ha most Ferkó a rá váró kínokat, kalapácsütéseket, éneklést, búcsúztatást egy hosszú lépéssel maga mögött hagyhatta volna! Mert fájt a szegecselés, irdatlanul tépte, szaggatta. De ha rendnek kellett lenni a bölcsőnél, a sírnál sem lehetett másként.
A konyhában pattogott a tűz. Dóra, a szomszédasszony, gömbölyű kis teknőben gyúrta a fonott-kalács tésztáját. Mikor először markolt a ládafiába, apró gödröket vájtak könnyei a puha, fehér lisztbe. Most már szabadabban szólt a kócos lányra, ki egész összezavarodva, hunyászkodón tartotta mellette a teli tejes bögrét.
– Na, tőcs má!… Elég!… Rám fordítanád az egészet!… S készült a kalács, hatszorosra fonva, omlósra, illatosra. A kemence bő bendőjében ropogósra pirult a malac.
Voltak még jólelkek a faluban, kik szívesen segítették nagy bajában a szomorú özveggyé vált Málek Ferkót.
– Jaj Ferkóm, jaj Ferkóm! Nehéz az özvegynek!… Az özvegy csak özvegy, még ha aranyos is a kapufája – sóhajtoztak nyögdicsélve a fehérnépek. Közülük nem egy de szívesen ment volna befelé fejkoszorú, papáldás nélkül is! Jól van így! Megszabadult szegény a hektikás asszony terhétől – mondogatták. Megmaradt a tágas ház, a hétláncos tanya, minden jószággal. Mert Ja[221]nica szülei bőséges kárpótlást adtak vejüknek lányuk tünedező, pusztuló tüdejéért. Szabadon választhat most már magának új asszonyt, frisset, szépet, fiatalt, amilyet megkíván. Mert hogy újra megnősül, az oly igaz, mint a Szentírás! Mit is csinálna özvegysorban, két árván maradt, áttetsző arcú gyerekével? Ilyen gazdaság mellett jó szívvel megbocsátja az új menyecske azt a két kis sápadt bilincset is.
Sürögtek, forgolódtak, gyúrtak és sütöttek az asszonyok a konyhában. Jézus ravatalát sem őrzik ingyen. Jöttek a rokonok, ismerősök, hívottak és hívatlanok, hogy megvigasztalják a bús özvegyet. Főként azért, hogy virrasztással, ájtatossággal örök mennyei boldogságot könyörögjenek ki az immáron megboldogult Janicának.
Ami halott, az halott. De a virrasztó, sírástól ránduló test frissítőt kívánt. Egy kis kalácsot, kevéske pecsenyét, és ha éppen akadt, valami borocskát. No és egy kis jófajta pálinkát is. A pálinka ad bátorságot az ilyen szomorú szolgálatra. Mert anélkül megdermednének egy szálig, ha Janica hirtelenében felvetné szemeit…
De nem! Nem kellett attól tartani. Szorosan lefogták őket. Csak a bal szeme sarkából gördült ki valami. Talán könnycsepp, két itt hagyott sárgaarcú gyermeke után, kik itt maradtak édesanyjuk nélkül.
Alszik Janica, alszik…
A sarokban fehér terítővel fedték le a nehéz diófa asztalt. Rajta feszület, kis edényben szentelt víz örökzöld ágacskával, égő gyertyaszálak.
A ravatal három széken nyugodott a szoba közepén, pedig a rajta fekvő hideg lepketestet az ablakban zöldellő muskátli két levele is elbírta volna. Kétoldalt padok vártak azokra, kik majd virrasztani jönnek, imádkozni, megsiratni a ház asszonyát és utána megerősödni Dóra néni híres konyhamesterségében.
Ferkó a fal melletti csendes sarokba húzódott. Szögletes, erős fejét csontos tenyerébe támasztva, a koporsóra meredt, melyből a csipkés szemfödél alól, csak Janica apró lába és ványadt, levélkényi arca látszott ki.
– Jó asszony volt életében! – gondolta Ferkó. – Szorgalmas, alázatos, odaadó. Amikor összekerültek, még hagyján volt az ereje! De a gyerek után egyre sorvadt, mint a jégverte fa, melynek csak csupasz ágai maradtak meg gyümölcshullás után. Tizennyolc éves korában vezette oltárhoz, fején fátylas mirtuszkoszorúval. Most visszaadja a Földnek, fekete szegélyes lepel alatt. A falon imbolygó táncot jártak az árnyak. Le-lekuporodva libegett a gyertyák lángja.
Ferkó arcán pedig egyre peregtek a könnyek. Nem törölte le őket ünnepi kabátja ujjával. Hadd áztassák sűrű, fekete bajuszát. Majd felkelt, odalépett a ravatalhoz és gyöngéden megsimogatta Janica haját… [222]
Alkonyodott. Ólomlábakon, de eljött az öreg este is. Ferkó elálmosodott, de nem húzta a kékcsíkos megvetett ágy a másik szobába, hol puffadt párnák közt szuszogva aludt a két sápadt arcú gyerek.
Újra leült, s elmélázva nézett maga elé.
Így találta a két legelsőnek érkezett virrasztóasszony. Vastag, fekete kendőjük alól alig virított ki az arcuk. Csendes, ájtatos dicsértessékkel máris letérdeltek. Halk zsurmolással, s aj, haj, jajos fohászkodással küldözgették az Üdvözlégyeket a magasba. Szemről szemre fogyott a rózsafüzér Szentföldön megáldott lánca. Pergették, pergették, közben szipákoltak, orrukat törölték, e közben sebtében élénk tekintettel szemügyre vették a virágos ravatalt. Egyikük felemelte a halotti leplet:
– Mintha csak alunna, mintha csak alunna a gyönyörűm! – mondta nyögdicsélve, fejével ide-oda bólogatva az egyik. – Óh, óh, jaj nekem, édes virágom, csakhogy meg nem szólal.
– Úgy ám! – szegődött hozzája a másik. – Mintha csak alunna, szegény kis rózsaszálam… Éppen ijennek álmottam tennapelőtt éccaka! – sóhajtott fel és szakértő ujjakkal megtapogatta a széles csipkéket.
– Láccik, ki teheti… Jól is tette kee – fordult a bús özvegyhez –, rászógát szegénke a finom holmira… Aggy Isten neki örök nyugodalmat.
Most már egyre kattogott a kilincs, egész sereg asszony lépett a szobába, némelyik gyerekkel a karján vagy szoknyája mögött. Szipákoltak, sóhajtoztak, tapogatták a leplet, és gyors tekintettel megbizonyosodtak afelől, hogy itt sajnos nem találnak semmi olyanra, amit suttyomban százráncú szoknyájuk öblös zsebébe csúsztathatnának, hogy dugva hazavigyék emléknek.
A kövér Kávránné elfordította arcát, nehogy duzzadt emlőiben megsavanyodjék a tej!… Lilek Mára nyersen taszigálta előbbre pulykaszeplős csemetéjét:
– Mit fész, te golyhó?! Nem esz meg! Eccer mind elnyúlunk!…
Az alsósori Petkovicsné igen nógatta a puffadt képű Ráslics Báricát:
– Csak szoricsd mög jó erősen a lábát, majd emén az izzaccság a kezedbű!… Na, csak eriggy, látod, olyan, mintha alunna…
Lassacskán megtelt a szoba asszonyokkal, gyerekekkel, férfinéppel, égő gyertyák nehéz, fojtó szagával. A hosszú viasz szálakon sercegett a felkígyózó rózsaszínű és aranyos csík, s néha pattant egyet, mintha énekes búcsúsoknak adná a taktust. Úgy ültek a vigasztaló vendégek a hosszú lócán, mint a hangyák a kimúlt méh teteme körül. Suttogtak, köhécseltek. Ki imádságot nyomkodott szívéből, ki szertenézelődött. Bicegettek, hajladoztak. Hazavitték a gyereket, aztán megint visszajöttek. Köszöntek, vigasztalták a törődött özvegyet és odakacsintgattak a tésztás tálra, meg a boros és pálinkás üvegekre.
A megtört szívű Ferkót unos-untalan kifelé szólítgatta Dóra néni. Meg is tehette, mert az ő szeme és keze gondoskodott most [223] mindenről a házban. Aztán tudnia kellett, melyik zsákból mérik a kukoricalisztet, mennyi takarmányt lehet a jószágnak adni. A dinárt is elő kellett kotorni, mivel a kis Náci cipőjéből kirongyolódott a zsinór. Mit is csinált volna Ferkó a konyhában, ahol azelőtt minden ilyen gond Janica beesett, szűk vállára nehezedett.
Most az nyitotta ki keskenyre tárva az ajtót, aki nélkül még sírba sem kerülhetett a jóravaló ember, megjött az apjuk! A megsárgult keresztlevélbe Hoblai Jakab nevet rajzolt annak idején a boldogult plébános, de a faluban már senki sem szólította őt ezen a nevén, csak apjuknak! Ezelőtt jó hetvenöt esztendővel ragadt rajta az apjuk, amikor bogárszemű, köpcös kis felesége az első gyereket hozta a világra. Azóta ő mindenkinek csak apjuk. A térdei már alig tartják. Biztosan derékig érő, ezüstösen csillogó, ápolt szakállában hordja erejét, mint Sámson bozontos üstökében.
Sietnek is néki illő helyet keríteni. Mert az első közé ültették mindenütt. Ő vitte a halottas menet elején a fekete keresztet, a rajta lengedező fehér kendővel. Aki előtt nem járt az „apjuk”, az nem is volt böcsületes halott.
Apró kék szemei körül úgy nyitódtak, záródtak, futottak össze a ráncok, mint az ezerrétű szoknyán, mikor Ótokon majálist tartottak. Az öregség nem horpasztotta be, nem törte be a hátát, csak megaprította. Kilencvennyolcadik őszét, büszke megelégedéssel hordozta. Hóna alatt mintha összenőtt volna vele, bögyös fekete könyvecskét szorongatott. A benne kuszán dülöngélő sorokkal telt lapok csaknem kinyomták kopott, rojtos fedelét. Nem is csoda, mikor ez a kis papírsaláta könyv volt sirató énekei kincsestára. Önmaga írta, tollforgatásban ügyetlen kezével.
Most már égette a kis könyv, mint a kártyást a szenvedély, amikor már kezében látja az ördög pakliját. Mennyei idvezültséggel ütötte volna fel, hogy öreges, reszketős hangon rákezdjen a legszebbre.
De hát ez a szép szokás már kiveszett. A méltóságteljes siratás, a búcsúztató énekkel való rívás immár a feledés mély edényébe merült. Szegény lett az élet, elveszett belőle a régi sok szépség, nem volt már többé szép temetés. Pedig még a kántor fizetett hangja sem csengett szebben, mint az övé! Tíz strófát is elénekelt, minden halottnak más verset. Egynek így, másnak úgy. Testálláshoz szabva, olcsó áron. Másként a gyereknek, asszonynépnek, másként a férfiaknak, az öregeknek. Volt is olyan könnyhullatás, olyan szívet tépő jajgatás, hogy alig tudták a toron összefoltozni. Tülekedtek is a határbeliek, hogy kinek a házánál énekelje leghatásosabb és legújabb búcsúztató remekét. Egy hasas zsákocska fehér lisztért puhán zengett az ének, mint a frissen hullt hó, egy fazék tavalyi babért már elerőtlenedtek a rímek szárnyai. Különben csak olyan vadak és nyersek voltak sirató énekei, mint a kavicsos föld és zöldhínáros mocsár kínlódva verejtékező fiai. Az örök könyörületesség és a mennybéli fényesség [224] csak bujkálva lapult meg a sorok között. Kemények, csontosak voltak, mint a megmerevedett ujjak, melyek dermedten, érzéstelenül fogták a köréjük fonódó rózsafüzért.
Végre megjött Fülöp, a nagybácsi. Dicsértessékkel lépett a szobába. A halottvirrasztók mindörökkével válaszoltak. Színtelen, erőltetett szomorúságú, borovicskagőzös hangon. Az egyik máris nyújtotta a pálinkát.
– Égy kupicáva, koma! Jó ebbe az időbe…
– Élők az élőké, hótak a hótaké – tette rá a másik.
Az öregember kihörpintette a kupicát, keze fejével megtörölte kajla bajuszát, és illendőségből felemelte a halotti leplet. Majd keresztet vetett, kötelességszerűen sóhajtott egyet, s szeme pillantásával félrehívta Ferkót, az öccse fiát.
– Hallod-e? – kezde suttogva. – Éppen most hallottam, hogy a hosszú zsandár, a Sztipe, kérőbe készül a Terkáhó…
– Kihő? – kérdezte fáradtan Ferkó.
– A Terkáhó! Az özvegy kocsmárosnéhó!
Az özvegy felkapta bágyadt fejét:
A Terkáhó!?
– Ahhó.
Ferkó zavart hallgatással felelt.
A zsongáson át most áthallatszott a kis szobából az egyik gyerek kínos lélegzetkapkodása.
– No! Nem a Náci gyerek köhög? – kérdezte az öregember. – Hm… Csak nem kapta el az is a hektikát?
Málek elhárító mozdulatot tett.
– Á, dehogy is! Mezítláb futkosott tennap regge az udvarba, s főhűtötte magát… Nem tanátam a bocskorát.
– Látod, látod – bólogatott az öreg. – Nem tanátad a bocskorát. Biz a nincs rengyén… Mán csak úgy van Ferkó, hogy özvegyen marattá…
– Az Úristen akarattyábu…
– De gyerekeid is vannak. Szegény, apró, kicsi férgek…
– Na, na, maj megnőnek – ébredt fel az apabüszkeség Ferkóban.
– Nyőnek maj, nyőnek, Isten segitségive, de hát ez nem elég az üdvösséghő! Janicát evette a Teremtő, a gyerekek meg ittmaradtak. Nekik meg szüle kő. Édes, na… Érted?… Na, igyá. Hallod, mán megen köhög a Náci?
– Nem hallaccik így a hektika – próbálja Ferkó önmagát megnyugtatni. – Hónap regge főzetek neki hársfateját, meg meleg faggyut rakok a mellire. Oszt majd elmúlik.
– Raksz ám, raksz – türelmetlenkedett az öreg. – Értünk is mi férfiak ehhő! Asszonykéz kő ide, aki érti ennek a módját.
– Megkéröm a Dórát – vetette közbe Málek.
– Megkéröd! El is gyün, mer jólélek. De meddig? Eccé [225] együn, máskó nem. Nincs annak ideje a gyerekek mellett bóbiskónyi… Aztán mi lesz, ha rád jár a nyavala?
– Rám? A nyavala? Miér?… – védekezett Ferkó a lehetőség ellen. Majd elgondolkozott. – Legfőbb emék a spitálba.
– Otthun meg meglopnak, kifordítanak mindenbü. Úgy jársz, mind a Rászlics Géta ura. Csak a két gyereket hannák meg, mert köhögnek.
– Hát nem vihetem üket magammal! Vagy tán a Drávába hajigájjam üket?
– Na, látod Ferkó fijam, e mán okos beszéd. Persze, hogy nem tehetöd… De éppen ezért amondó vónék, hogy asszony kéne a házba. Asszony nékü csak ojan csorba fazék az ember. Okos ember vagy, megértesz. Mit haszná ríni? Asszont vesző a házhó, oszt minden jó lesz megin – vágta ki végre a koma.
Málek szívében emlékek, érzések, képek gomolyodtak. Tudta ő nagyon jól, hogy egyedül nem maradhat. Fiatal is, apa is. Terit mindig igen jó szívvel nézte. Isten bocsássa meg s ne rója fel, bűnéül, de nem egyszer talált feledtető gyönyört meleg ölében, mikor asszonya ágyából elűzte a bíboros köhögés. Minderről lehetne, kellene is beszélgetni, de nem most, nem itt, hol a boldogult fekszik. És ami a legrosszabb, valaki kilesné beszélgetésüket, aztán ki volna szolgáltatva a falu nyelvének. Azt mondanák, hogy becstelen ember, már a ravatalnál készülődött kérőbe. Tán még azt a förtelmet is ráfognák, hogy bürökkel küldte másvilágra a feleségét, csakhogy mihamarább megnősülhessen.
– Csöndesebben, bátya – figyelmeztette ezért az öregembert. – Még meg találják hallani.
– Dehogy hajják! Látod, hogy kártyáznak.
Málek szeme átölelte a szobát.
Az asszonyok egymásra dőlve bóbiskoltak a padokon. Némelyik félálomban is gépiesen pörgette a rózsafüzér szemeit, közbe-közbe imafélét motyogva. A férfiak többé-kevésbé borovicskagőzösen, piszkos, tépett fülű kártyákkal rövidítették az éjszakát. A négyszögletes kartonlapokról rég lekoptak már a tarka figurák. Hátlapjuk meg tompán fénylett a forgató ujjak piszkától, izzadtságától.
A hideg kályha mögött a ház hegedűse ciripelte egyhangú koncertjét. A lámpában apadóban volt a petróleum, s a cilinder sűrű pipafüst és alkoholgőzbe burkolva, erőtlenül hintette szét a fényt. A koporsóban fekvő Janica arca olyanná vált, mint egy korán hervadt falevél. Dudek Bárica ölében pedig horkolt a kislánya.
– Nem, ezek igazán nem hallhatják a beszélgetést… Hacsak nem a megboldogult?… Nem, az sem lehet, hisz már pirkadás óta halott.
Ferkó nekifohászkodott és odahajolt a rezes orrú öreghez:
– Nem mondom, hogy nem takaros… [226]
– Amondó vónék én is – hunyorgatott a koma. – Téged meg mindég igen szívelt… Van is rajtad szívelni való.
Ferkó szemeiben megvillant a férfibüszkeség. Ejha, gyanított ő is valamit, de nem volt benne biztos. Eszerint a lopott ölelésekben más is volt, mint pillanatnyi lobogás… Teréz szereti… Ej, ez a Teréz! Olyan, mint a tölgy! Ehhez a tölgyhöz borostyán módjára odasimulhat mindkét árvájával. Jómaga erős, megtermett, mint az őserdőkben dacoló tönk. A megboldogult alig ért fel a válláig. Elbágyadt, ha csak fél karral ölelte át… Teréz? Két karjával, mint két fogóval szorítaná a férfit telt, kemény melleihez…
– Többet ittam a keletiné – mormogta magában elkábultan Teréz testének gondolatától. Mellette, haj, de elhalványodott a törékeny halotté. De hát az ő hibája-e, hogy az asszony a kisebbik születésétől fogva nem is volt igazi ágyastársi hitvese? Hiszen mindig, ha gyengéden is, de eltolta magától. Az ő vétke-e, ha érzi, hogy forr benne az élet, s parázsul égeti a vére, hogy élni akarja egyetlen életét, élni, élni!
Teremtőm! Jézusom!… Nem, nem mozdult-e meg a koporsó?… Valami reccsent!… Janica?!
Semmi! Csak a cifrára mázolt szekrényajtókból szabadult fel zajjal a benne rekedt nedvesség.
Málek Ferkót kiverte a hideg. Reszkető térdekkel ment ki az udvarra. Pedig nem volt félénk természetű. De hát óvatosság az igazi bátorság öregapja.
Odakünn reggeledett, de még sűrű, fojtó köd feküdte meg a földet. A napsugarak kévéi, viaszsárgán küszködtek a szürke fallal. A reggeli világosság bágyadtan ölelte át a széles muraközi síkságot.
A kapufélfához erősítve, mint megázott varjú, búsan lógott a hosszú rúdon a fekete zászló. Az első, tágasabb szobában pedig aranyos angyalokkal díszített koporsóban, fekete szegélyű csipkelepellel letakarva, mozdulatlanul aludt Málek Janica. Élt huszonnégy évet. Nyugodjék békével.
Janica odabenn feküdt, az udvaron meg hangos kotkodácsolással kapirgáltak a tyúkok. Hívták a gazdasszonyt.
Az ólban röfögtek a malacok. Türelmetlenül emelgették az üres vályú felett lógó ajtót.
A gyerekek hangosan sírdogáltak a csíkos dunnák közt:
– És’ anyám, és’ anyám, éhes vagyok…
Ferkó arca megvonaglott. Nekitámaszkodott a bejáró fehérre meszelt kőoszlopának. Sírt. Kiadósan, becsületesen megsiratta asszonyát. S könnyeivel kimosta felgyülemlett fájdalmát.
Hogy is mondta az „apjuk”? Élők az élőké, hótak a hótaké! Bölcsen beszélt. Megtanította bölcsességre az élete.
Itt vannak a gyerekek. A ház, a birtok, a jószág. És minden élni akar… Ő is… Élni, élni!
– Ferkó! – kiáltotta az istálló küszöbéről az öreg. [227]
– Meg kő fejni a Rózsát meg a Cifrát. Meggyullad bennük a tej. Eküdök Julisér… Vagy inkább a Teriér? – kérdezte ravaszul.
Ej, tudja az öreg róka, miért veri addig a vasat, míg tüzes. Teri fekete tábláján az égig nőtt már a spriccerek száma. Azt a babiloni tornyot pedig le kell dönteni. Szépszerével! Egyszerűen letörölni az új atyafisággal. Akkor szabadon szívogathatja kóstolónak a lopótököt. Többször benézne vacsora táján is – megférnek-e a fiatalok –, mert bizony az ő jobbik fele, a töpörödött Luca néni csak hagymát tálal a krumpli, bab, meg kenyér mellé.
De hát ő nemcsak a saját javát akarja. Szereti Ferkót. Terkát is. Annak rengő-ringó dereka való Ferkónak. Nem az a – Isten bocsássa meg – ványadt sápadtság, akibe csak hálni járt a lélek. A gyerekek is jól járnának. Derék anyjuk lenne. Nem adja a koma a Sztipónak, hogy elvigye a puszta, éhes Likába, még ha éppen fél fejjel is volna magasabb Ferkónál. „Nem esző ebbü a halacskábu, more” – fogadkozott kezeit dörzsölve.
A nagy szobában leégtek a gyertyák. A tartókat sárga zsinegekkel vonta tele a lecsöpögött faggyú. A kisbíró a Petkovicsné vastaghúsát csipdeste, míg Hajdinják Barbara ifiasszony sürgős igyekezettel tüntetett el pár édes bélű kalácsot fekete selyemköténye alatt, a szoknya ráncaiba rejtőző zsebbe.
Málek megtántorodott az émelyítő gőztől. Kifordult, és nagyot ásítva, nyújtózva tárta ki ernyedt karjait.
Sokáig nem jött a káplán, pedig már ideje lett volna. Elküld valakit érte, mert igen alacsonyan jártak a felhők. Megeredhet az eső, mielőtt elindulnának. Márpedig ha az Isten úgy rendelte, hogy Janicát eltemessék, nem veszi zokon, ha a házban mielőbb megteremtődik a rend.
Bement a konyhába. Friss vízzel lemosta a nehéz éjszaka nyomát. Már harangoztak. Mindjárt itt a halottas kocsi. Megtelt az udvar az utca népével.
Elviszik Janicát!
Ő meg itt marad egyedül. Egyedül!… De miért maradna? Igen, egy ideig magában kell vesződnie. Aztán majd csak jön valaki… Teréz…
Ej, te mennybéli Nagyisten odafenn a magasságos egekben, miért van úgy, hogy Ferkó minden őszinte bújában, akármerre fordul, Terka képét látja maga előtt. Terka ringó derekát, omlós vállait, fehér fogait, kicsattanó édes, piros száját, egészséges, meleg ölét…
A kántor már énekbe fogott. Az új kántor, aki olyan szépen énekelt, hogy még az angyalokat is megríkatta volna.
Az emberek szipákoltak, lesütötték szemüket, oldalvást pislantottak, orrukat törölgették.
A bús özvegyet pedig égette szilaj vére.
A káplán elindította a menetet. Ferkó mellett lehajtott fővel lépdelt a koma. [228]
Visszafelé nem állhatta meg Fülöp bácsi, és csöndesen megkérdezte:
– Hát Ferkó, hogy vónánk abba a dologba! Eviszi elüled a likai Sztipe.
– Haggya most, bátya – kérleli Ferkó. – Majd később.
– Majd? Elkaparintja, oszt kereshecc ijen asszont… – morogta állhatatosan az öreg.
– Hát, hát ha gondojja, hogy jószivve gyünne… Isten nevibe… Az árvák miatt – tette utána, és mint vigasztalhatatlan özvegy, szorosabbra fogta két kisfia aprócska kezeit…
(Muraköz)