Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. május) 5. szám

Kázmér Ernő: Stanislav Vinaver

1.
Ez az értékes szerb költő, akiről sajnálatos módon, magyarul csak most történik először említés, jóval a világháború előtt indult és a folyóiratokban elszórtan megjelent első, szatirikus verseire, majd Misli című kötetének esztétikai-bölcseleti gondolataira már a szerb modernizmus úttörő ideológusa és az új szerb irodalom legjelentősebb kritikusa, az olyan fiatalon elhunyt nagy Jovan Skerlić is felfigyelt. Erősnek és valóban egyéni, új hangú írónak kellett lenni annak, akit a művészi szépség érzékletét elfogulatlan szigorúsággal kereső, kérlelhetetlen esztétikus észrevett. Hiszen nem volt egy elaprózott gondolat, egy vadhajtás, amit a sokszor hajszálhasogatásig figyelő Skerlić ne akart volna azonnal lemetszeni. Vinavert nem bántotta. Tudomásul vette a húszas éveibe lépő fiatal író első jelentkezését, majd a „Priče, koje se izgubile ravnotežu” (Egyensúlyukat vesztett mesék) kötetének bizarrul eredeti és nagyszerű megfigyelései mögött megmutatkozó mély iróniáját, amely azóta is, ma már tisztábban és tudatosabban, legfőbb jellemzője.
Első verseskötete, a Miječa is, a nagy háború előtt jelent meg. Fiatalon elhunyt nővére feletti mélységes gyászát végigkísérő fájdalmát zsongító, zenei zengésű verseinek zárt szerkezetéből, formatiszteletéből már kitört egy merészebb ritmus, pár biztos és fölényesen bátor új gondolat, amivel ha meg is próbált még mindig a parnassien sodró áradatában pompázó háború előtti szerb lírába illeszkedni, a figyelmes fül már észrevette, hogy a költőben más lírikus vágyak feszülnek. A nagy háborúban részt véve, az országából menekült szerb nép ideiglenes otthonába, Korfuba kerül, és a háború alatti szerb irodalomnak ebben a heroikus korszakában a hivatalos lap irodalmi mellékletében, a Zabavnikban sok szép, teljes lírai képpel átitatott hazafias verset és új mondanivalójú, értékes tanulmányt írt. Később hivatalos megbízatással Oroszországba megy. Ott érik a forradalmak, amelyek alatt sokan szenvedve, sok embertestvért megmentve, a háború után kerül vissza Beogradba. [216]
2.
A kis Szerbiából a nagy Jugoszláviába teljesedett délszláv állam húszas évével, a beogradi társadalmi életben eleven irodalmi góc képződött. A kávéházakból és a Skadarlijának roskadozó, kis bohém vendéglőiből folyóirat-alakító kísérletek, az idősebb irodalmi nemzedékkel szembeni ellenzéki szellem és a kollektív fellépés vágya tör utat. Ezekben a mozgalmakban a fiatal Vinaver, akkori napilapok színikritikusa és mindenütt szívesen látott költő vezető szerepet játszik. A Varoš zlih volšebnika (Gonosz varázslók városa) című verseskötetét ekkor adja ki. Ebben már a kiforrott költő, aki egy idegrándulást sem hagy figyelmen kívül. Kérdez, töpreng, beszéltet, a vér izgalmát már könnyű fintorba, gúnyba oldja fel és zenei aláfestésű, hangulatoktól fokozódó ritmusainak játékát a kitörésig feszíti. A kötetnek sikere van. A költő útját egyre nagyobb érdeklődés kíséri. Újabb kötetének, a Čuvari svetának fantasztikus költői látomásai a félelmetes írástudású, káprázatosán gazdag kifejezőképességű írót már az új írásművészet első vonalába emelik. Abban az időben írja Pantologijáját, ma már három kötetté izmosodott nagyszerű irodalmi pastichegyűjteményét, amelyben a sok mulatságos hecc, mélyre érő vesézés mögött tulajdonképpen kortársai és az öregek irodalma modorosságának csúfondározásaiban fölényes kritika és a világirodalomnak az a grimaszos paródiája van, amelynek leple alatt tulajdonképpen mindent meg tudott mondani, amire komoly irodalmi tanulmányokban talán nem is lehetett volna ily közérthetően, sokszor kíméletlenül rámutatni. A Pantologija és verseinek élményei, amelyek sokszor inkább az emberiségé, mint egyéni élmények, magyar kortársára, Karinthyra emlékeztetik. A Čardak ni na nebu, ni na zemljiban (A torony – ég és föld között), két évvel ezelőtt kiadott tanulmánya, a szerb kultúra és szellem válságtüneteiről írott nagyszerű analízise is Karinthyt idézi, aki kivételes írói teljesítményei mellett – mily találóan mondja róla Babits – elsősorban gondolkodó volt. Vinaver is mindenekfelett gondolkodó és az élettel, a művészettel, a kortársakkal szembeni állásfoglalásában mindig van egy csipetnyi a szatírából, egy csipetnyi abból az éles logikából, amelyet a spinozai tan a gondolat és a cselekvés egységének nevez.
A Čardak azt a feladatot tűzte maga elé, hogy az olvasót hozzásegítse a gondolkozáshoz és az író polemikus erejű, új és merész szempontjain át láttassa azt az éles képet, amit a szerb élet természetességének alkonyáról, az emberi méltóság tünetéről és a szerb kultúra érvényesülésének elapadásáról ad. Tulajdonképpen az utolsó húsz év szerb irodalmi és kulturális életnek tragikus szellemű körképe a tanulmány. Benne az író minden skrupulus nélkül a szerb szellemiség elapadó fejlődésének válságtüneteire világít, pontosan rámutatva a kettészakadt szerb irodalomnak (meny[217]nyire hasonló ez a húszas évek magyar irodalmában keletkezett Kisfaludy Társaság kontra Nyugat harcához) kórokozóira, az öregek merev ideológiáira és a fiataloknak a válságidőkből merített kótyagos eszméire. Minderről azonban senki sem mert beszélni. Amiről mindenki tud, és mindenki hallgat, azt próbálta Vinaver tisztázni, anélkül azonban, hogy a jobb és bal szélsőségek antikultúrájából egy szabadabb, nemzetibb, európaibb, a hagyományokhoz való hűségében is frissebb szellemiségre mutatna. Nem kíván próféta lenni, és a mai szerb kulturális életnek ebben a máig is legjelentősebb dokumentumában inkább csak tisztázni szeretné azokat a fájdalmakat, amelyek a megértést, az egységes szerb kultúrát újra eggyé és minden szerb birtokává tehetné. Az a sok kritika, az az évtizedes zsurnalizmus, ami Vinaver szuggesztív mondanivalóit olyan hajlékonyra formálja és nagyszerű zenei érzéke, ami ösztönös lírizmusú versein át, temperamentumos prózáját is lendületessé csiszolta, ezen a tanulmányon át sokszor szubjektív vallomássá forrósodik. Szubjektivizmusát az európai szellemélet mai vonaglása kíséri, és a két háború közé került szerb nemzedékének minden keserűségében döbbenetes erővel láttatja, hogy a szellemellenes világ a kis népek művelődésébe a meddő vágyakozás és a szorongatottság érzését ojtja.
3.
Most megjelent verseskönyve, a Ratni drugovi az értelemnek és a tartalom bravúrjának tiszta versei. Törekvése, minden lírai forradalmon és formai küzdelmen át a vers rendíthetetlen, ősi értékéhez, az érzelem tisztaságához visszatérni. Új verseinek egységes keretet ad: a világháború élményeit, mintegy lírai naplójegyzeteit és ennek az örök műfajnak lírai törvényei szerint próbál emberi dolgokról és emberi szenvedésekről beszélni. Mert a Ratni drugovi verseinek hősei elsősorban az ember, a hőssé kényszerült ember tiszta evokációja. Ezt az evokációt azonban nem a rezonanciát kiváltó költői lendület, hanem a hűséges élmény tisztasága kíséri. Bizonyos, hogy a versek érzelmes poéta versei – hiszen azért költő –, de érzéseit nem sugározza, nem komponálja. Inkább ismerteti. Az ismertetés közvetlen forrása: az Ember. A néhány színes villanással odavetett környezetből kidomborodó típusokban mély léleklátás, végtelen emberi fájdalom és a háborús élettől kapott sebekből felfakadó szerelem, sors, családi probléma, istenkeresés, szabadságvágy, hol tragikus, hol anekdotikus jelenetei – ennyi a költő tárgyköre. Megkapó, hogy tragédiái mennyire leegyszerűsítettek, igénytelenek és mily diszkréten érintik azt az örök és emberi problematikát, ami a kötetnek tulajdonképpeni erkölcsi fedezetét adja. A típusok a világháború egyes láncszemei, akiknek különböző egyéni [218] sorsai abba a közös sorsképbe olvadnak, ami a nagy háborúban elesett és szenvedett hősöknek nehéz és véres emlékeit idézik. A közvetlen élmény ereje olyan hatalmas, hogy Vinaver eddigi költői, írói világát teljesen megváltoztatják. Művében hiába is keresnénk a „csak vers” törekvéseit. A hősök sorsa teljesen személyi ügye lett, és a sorok és mondatok a nyugtalanító átélés valóságával telnek meg. Fiatal intellektuelek, szívükben a Sorbonne, egyszerű emberek a falu emlékeivel, milyen lélekemelő sorsközösségben egyesülnek, s milyen megrendítő annak az alezredesnek – Potpukovnik Giosav Drinčić – a kiáltása, aki párizsi, berlini és pétervári emlékeivel vívódva munícióért kiált:
„Daj nam Bože municije, municije
Za naše prazne topove.
Od kako smo postali, gladni smo municije!
Samo municije!
U njoj smo tako oskudni
Zbog toga je i cela ova promena.”
A rapszódiát, a patetizmust természetesen az ily tárgykörű versek nem kerülhetik el. A háború nagy élménye minden egyszerű emberből gáttalan érzéseket old ki, és a közös mámorban vagy a közös szenvedésben a különben férfias szemérmességgel takargatott Én nyíltabban megmutatkozik. Vinaver költői fejlődésében a világháború döntő élménye a nagy korszak, és azt hiszem, ez váltotta ki belőle a nagy költőt. Eddigi versei alapján nagyszerű kultúrájú, impresszionista költőnek tartanám, de a Ratni drugovi fojtott nyugtalanságában, érzelmes patetizmusában is nemesen leegyszerűsödött versei már egy teljesebb, egy szívósabb és az élet emberi szolidaritásához közelebb ért költőre mutatnak, aki most jutott el legnagyobb költői élményéhez, sokáig kimondhatatlannak vélt átélései hajszálfinom rezdülésű, végső egyszerűségében kibomló poéziséhez. Gondoljunk vissza Pantelija című versére, a sebesült szerb katona szenvedéseire, akit a korfui francia kórház Margit nővére olyan odaadó szeretettel ápol, s akihez Pantelija szerbül beszél:
„Zašto si tako dobra sa mnom
Imaš li brata, sestru,
Imaš li roditelje
Jesu li oni seljaci
Božji poslenici
Ili žive u gradu
– I tamo ima dobrih ljudi –”
A vers látomássá szélesül. A korfui olajberek a petlovaci szilvássá változik, a tengerzöld legelő s minden, amit az agonizáló [219] Pantelija lát, a haza, a falu dús televényét idézi. S a nagy hatást, ami ezekből a versekből kioldódik, nem a hangzás, nem a jelzők és nem is a zenélő ritmusok adják. Az értelemhez, a tiszta átéléshez alkalmazkodik a költő nyelvezete, a vers zárt szerkezete meglazul és követi az emlékezés szeszélyes gondolatait, ideges változatait. A tiszta líra: az elbeszélés sokszor a mozgókép gyorsaságába kap át, és a nagy távlatokat az ember töredezett szavai költői háttérré olvasztják. A Dragoš Lipolistéből egy öreg, szerb népfelkelő szeretettel és csodálattal átölelt alakjának varázsos szeretettel megörökített lírai portréja. Tépett zubbonyban, rozoga puskával – mint megannyi öreg testvére – őrzi a hidat, valahol a front mögött. Ha rágördül a vonat, arcizmának rándulása nélkül, feszesen kihúzva magát tiszteleg. Egész nap csak a háborúról beszél, de a régi háborúról, amelynek napjai: „nehezebbek és szebbek voltak”.
„Ti ratovi bili su teži
I lepši.”
Egyszer aztán véget ért a kis híd őrzése is, és az albániai nehéz visszavonulás után a megrokkant, öreg Dragoš a Vid szigeti kórházba kerül. Viszont is látja fiait ott Korfuban, a dús olajfákkal zöld temetőben:
„Ne čuva više običnu čupriju
Zbog koje je bilo nezgodnih reči
I svakojakih šala –
Nego čitavo jedno ostrvo.”
Ezek az egyszerű hangú, minden díszítőkedv nélküli puritán versek, amelyekben Stanislav Vinaver a világháború egyszerű katonáinak szenvedéseit és tragédiáját elénk vetíti, úgy érezzük, a szerb líra maradandó értékei. Néhány odavetett sorban, töredezett mondatban többet mondanak, mint vaskos hadiélmények és háborús krónikák. A költő tudata és a nagy élmény mindenségének maradéktalan figyelme leng a Ratni drugovi versei felett, és ha a nagy Skerlić élne, bizonyára kedve telne az egykor indult költő nagyszerű kiteljesedésében.
Beograd, 1940. április
1) Ratni drugovi. (Geca Kon, Beograd, 1939) [220]