Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. május) 5. szám

Csuka János: Jugoszlávia lakosságának rohamos szaporodása s ennek következményei

A gabonatermő Dunabánságban legkedvezőtlenebb a népszaporulat, a passzív vidékek szegény lakossága viszont nem ismeri az egykét
A világháború befejezéséig a Balkán államainak nem volt számottevő mezőgazdasági irodalmuk. De Jugoszlávia megalakulása után, mivel a lakosságnak majdnem nyolcvan százaléka mezőgazdálkodásból él, az ország agrárjellege fokozódott és jelentőséghez jutott. A termelés és értékesítés, valamint a földreform és a telepítés annyi fontos kérdést vetett fel, hogy aránylag elég gyorsan fejlődésnek indult a hiányzó és mindjobban nélkülözött agrárirodalom. A szerb–horvát megegyezés aláírása óta a mezőgazdasági lakosság szerepe és az idevágó irodalom még jobban kidomborodik. Szakcikkek és tanulmányok egész sora lát mostanában napvilágot a földművelés valamennyi időszerű kérdéséről. Ma már alig van a mezőgazdaságnak és termelésnek olyan ága, amelyet szakszerűen fel ne dolgoztak volna. [205]
Az agrárirodalom túlnyomóan a telepítés és a földreform jó és rossz oldalaira, valamint az újabb földhöz juttatás alaposabb megszervezésére hívja fel a figyelmet. A földreformról már néhány alaposan tájékozott tanulmány jelent meg hozzáértő szakemberek tollából. A legismertebbek: Franges, Dragoljub Jovanović, Kosić, Šećerov és Mirković munkái. Mindegyik hűvös tárgyilagossággal mérlegeli az eredményeket, és őszintén feltárja a hiányosságokat. A mezőgazdasági irodalom hézagpótló munkái ezek, s pártszempontokon felülemelkedve ítélik meg a végzett munkát és tapintanak rá a hibákra. A szakmunkák annál figyelemreméltóbbak – különösen a földreformmal foglalkozók –, mert politikai körökben újabb agrárreformról rebesgetnek. A nemzeti megegyezés kormányában résztvevő földműves párt, a nincstelen és törpebirtokos földműves népek politikai szervezete csökkenteni akarja a birtokmaximumot. Ha az új agrárreform követelése egyelőre csupán politikai bujtogatás eszköze, mégis felfigyelnek rá. Különösen a Vajdaságban, a nagybirtokok szűkebb hazájában. Nemcsak a meghagyott maximumok tulajdonosai kíváncsiak az újabb földreform- és telepítési tervekre, de az itt élő népek, elsősorban a kisebbségek is, amelyeknek az ajándékföldekből nem jutott.
Mijo Mirković dr., a suboticai jogi fakultás volt tanára, nagyszabású agrárpolitikai tanulmányt írt, mely elemzi a földművelő lakosság sűrűsödésének okát a gazdaságok terjedelmével kapcsolatban, továbbá a mezőgazdaságnak a piachoz való viszonyát. Ezt megelőzően feldolgozta az ipar és kereskedelem kérdéseit is. Agrárpolitikai munkája kiegészíti a nemzetgazdaság valamennyi ágára kiterjedő tanulmányát és adatgyűjtését.
A népszaporulattal felmerült élelmezési gondok
A mezőgazdaság mint legrégibb nemzetgazdasági ág, abban különbözik a kereskedelemtől, ipartól stb., hogy jövedelmező volta és sikere első sorban a kedvező éghajlati viszonyoktól függ. A lakosság élelmezése eszerint a terméshez igazodik. A modern háborút folytató ipari államok sorban átszervezik gazdaságukat, s a mezőgazdasági termelés növelésével igyekeznek függetleníteni magukat a behozataltól. Különösen azokban az államokban, amelyek népszaporulata élelmezési gondot okoz, igyekeznek növelni a termelést. Ha pedig az önellátás nem hozza meg a várt eredményt, akkor egyszerűen új élettér után kutatnak a lakosság elhelyezésének megkönnyítésére.
A termés jó részét – tudvalevőleg – a mezőgazdaságban foglalkoztatottak élelmezése veszi igénybe. Az agrárállamok lakossága rohamosan nő, és megfelelő táplálkozás mellett a Duna-völgyi államokban többlet alig maradhatna. Jugoszlávia lakossága húsz év alatt majdnem négymillió lélekkel szaporodott, aminek ará[206]nyában legalább 25-30%-kal kellett volna növekednie a termelésnek, ez azonban nem következett be, tehát élelmezési bajok támadtak. Az ország agrárjellege ellenére ma is vannak jelentős országrészek (Montenegró, Bosznia, Hercegovina és Dalmácia), amelyek passzív vidékként ismertek, agrártermelésük minimális és az élelmiszer beszerzése a szegény lakosság számára túlságosan költséges. Nagyon gyakori eset, hogy amikor a gabonatermő vidékeken valósággal dúskálnak a bő termésben, a passzív vidékeken nélkülöznek. Ugyanekkor kivitelre jut, bár a gabonatermő vidékek egyszerű föld- és ipari munkásainak tápláléka a legegyszerűbb, mondhatni szegényes. A kenyér annyira drága, hogy a dolgozó rétegeknek a szükségesnél kevesebb jut. A lakosság élelmezését csak úgy lehetne megjavítani, ha a közszükségleti cikkek olcsóbbak és a kisemberek számára hozzáférhetőbbek lennének, ez pedig vagy a kivitel teljes megszüntetésével, vagy a minőségi és mennyiségi termelés fokozásával érhető el.
A gyáripari növények termelésének jövedelmezősége
A mezőgazdaság jövedelmezőségét nagyban elősegíti a gyáripari növények fokozott termelése. Jugoszláviában az utóbbi években sokat fáradoznak a gyáripar céljaira szükséges növények termelésének és mennyiségének növelésén. A fejlődő belföldi gyáriparnak ezek a növények ugyanis fontos nyersanyagai. A gyáripari növénytermelés jelentősége abból is látható, hogy pl. 1936-ban 30000 hektár földön hatmillió kvintál cukorrépa termett (1929-ben ennek a területnek kétszerese). A cukorgyárak továbbra is a vetésterület növelésére törekszenek, mert az ország cukorfogyasztása emelkedik. A dohánnyal bevetett terület 1931-ben 21000, 1936-ban 17000 hektár volt. Értéke 1,4 milliárd dinár. A kendertermelés egyike a legszilárdabbaknak. A világ kendertermelésében a harmadik hely Jugoszláviáé. Az elmúlt tíz év alatt a kendertermelés majdnem megkétszereződött. 1936-ban 53000 hektárnyi földet vett igénybe. A lentermelés 13772 hektár földön folyik. A komlótermelés eredménye igen változó, s míg 1921-ben alig 1200, 1926-ban 4256, 1936-ban már 9167 hektár földön folyt beható komlógazdálkodás. A mák-, pamut- és olajmagtermelés szintén jelentős. Igyekeznek minél jobban megkedveltetni a gazdatársadalommal.
Az országban 175000 hektárnyi földet használnak fel gyáripari növények termelésére. A gyáripari növények kedvező árai a gazdatársadalomnak nagy gyümölcsözést biztosítanak, s a belföldi szükségletet fedezve, jótékonyan hatnak a mezőgazdaság és a gyáripar megerősödésére. [207]
Az agrártermények túlzott kivitelének következményei
Az ország kiviteli mérlegében a mezőgazdasági termények állnak első helyen. Az 1928-32-es években értékük évenként 3-8 milliárd dinár között váltakozott. A kivitel 35-50%-a agrártermény volt. A helyzet azóta sem módosult, sőt a kiszállítás a mostani háborúban még fokozódott. Ugyanakkor, amikor a munkavállaló szervezetek egyre több bizonyítékot szolgáltatnak arra vonatkozólag, hogy a lakosság élelmezése, szaporodásánál fogva hiányos, s a fokozott export nem ajánlatos, még mindig jelentős tényező a kiviteli mérlegben a gabona, kukorica stb. Az export negyven %-a mezőgazdasági cikk. Ugyanekkor különös jelenség, hogy a búzakiszállítás megállt. Az 1928-32-es évek 1510000 tonnás átlaga ugyanis 1933-37-ben 752000 tonnára, vagyis a felére esett vissza. A búzakivitel visszafejlődésének nem az az oka, hogy külföldön kisebb a kereslet, hanem inkább az, hogy a népesség rohamos szaporodása mind nagyobb mennyiségű búzát köt le. A szakértők szerint, ha az ország majd 16 millió lakosa megfelelően táplálkoznék, kivitelre semmi sem jutna.
Az ország lakosságának nemzeti jövedelme 1926-ban 69,6 milliárd dinár volt, amit az akkori nagy árak számvetésével értek el. A csupán agrárterményekből származó bevételt 18,6, az állattenyésztését 12,7 milliárd dinárra becsülték. Az 1931. évben a nemzetgazdaság jövedelme 42, 1935-ben 34,2, 1936-ban pedig 38,3 milliárd dinár volt. Ebből az agrártermékekből származó bevétel 11,3, az állattenyésztésből származó pedig 7,5 milliárd dinár. A nemzetgazdaság jövedelmének tehát több mint a felét a mezőgazdaság szolgáltatta.
A gazdatársadalom szociális bajai
A népesség erősödése agrárszempontból döntő körülmény. A termelésnek elsősorban a népszaporulathoz, és nem a kivitelhez kell igazodnia. Mijo Mirković dr. táblázatot közöl, amely szerint Európában a szlávok szaporodása a legkedvezőbb, mert 1910-ben Angliáé csak 8,06, Franciaországé 8,76, Németországé 14,52, Belgiumé 1,66, Olaszországé 7,75, Oroszországé pedig 29,13 volt. Jugoszlávia népszaporulata a legkedvezőbbnek mondható. Az 1921-es, tehát a háború utáni első népszámlálás adatai szerint, minél jobban eltávolodunk Nyugat-Európától, annál nagyobb a népek szaporodása. 1934-ben Németországban 7,1, Angliában 3, Belgiumban 3,8, Dániában 7,4, Spanyolországban 10,2, Franciaországban l, Magyarországon 7, Olaszországban 10,1, Csehországban 5,5, Romániában 11,7, Bulgáriában 16, Lengyelországban 12,1, Oroszországban 20, Jugoszláviában 12,97% a népszaporulat. A Dunabánság magyarlakta részein a helyzet nem annyira kedvező. Ez a leg[208]utóbbi Glas Matice Srpske és a Dan hasábjain a dr. Jojkić és Wüst között lefolyt éles hangú vitából is kiderül. Hogy bánságonként mennyire eltérő a népszaporulat, a következő táblázat élénken megállapítja:
minden ezer lakosra jut
Bánság élve született halott szaporulat
Dráva 23,21 14,87 8,25
Száva 25,50 17,25 8,34
Duna 22,47 16,44 6,03
Morava 27,13 14,60 1,54
Zeta 33,76 16,38 1,37
Tengermellék 35,32 17,79 17,53
Vardar 38,83 19,54 18,79
Drina 35,84 16,78 19,06
Vrbas 41,44 18,71 22,74
Beograd 13,67 10,08 3,06

Meglepő, gondolkozásra késztető számok. Beogradban, ahová elérkezett a szörnyű nagyvárosi divat, a kor átka, az egyke, a szaporulat alig 3,06%. Utána nyomban a Dunabánság következik 6,3%-kal. A gazdagnak mondott bánság népszaporulata kedvezőtlenebb, mint a passzív vidékként számon tartott, élelmezési nehézségekkel küzdő vrbasi, zetai stb. bánságoké. E szegény országrészekben, bár a sok születés mellett sok az elhalálozás is, még mindig kedvezőbb a helyzet, mint a Vajdaságban, vagy Szlavóniában, az ország leggazdagabb vidékein. Az európai statisztikai adatok különben azt bizonyítják, hogy minél fejlettebb valamely agrárállam, annál jobban csökken a népesség szaporodása (lásd Jugoszlávia kimondott gabonatermő vidékeit: a Vajdaságot és Szlavóniát). Ezek alapján azt is mondhatnók, hogy a fejlődésben elmaradt mezőgazdaság kevés árut szállít ugyan, de annál több gyereket; a fejlődő mezőgazdaság pedig fordítva: több termést és kevesebb gyermeket.
Küzdelem az élettérért
A világháborút követő első tíz évben az agrártermelés újjászületését élte. Fokozódott a termelés és ennek arányában a nemzetközi kereskedelem forgalma. Később bekövetkezett a termelési válság, amely világválsághoz vezetett. Az 1929–1936-os válságos évek után a termelés újból fellendült. Ezt követte az agrártermelés fokozásával a gyáripari államok önellátási törekvése és az agrárállamok iparosítása. Az európai államok kenyérmag termelése 28,7%-ról ugrásszerűen 42,1%-ra emelkedett. A gyáripari államok mezőgazdasági termelésének fejlesztése természete[209]sen megzavarta az agrárállamok feleslegének elhelyezését. Az államok sorban azt az elvet követték, hogy lehetőleg minél kevesebbet vásároljanak külföldön. A termelés ennek folytán egyenlőtlen lett, átszerveződött. Az agrárállamok közül Dánia 30, Kanada 41, Románia 40, Magyarország 50 százalékkal emelte gyáripari termelését. A termelésben beállt változások nyugtalanítólag hatottak a világ egész gazdasági életére, és előidézték az élettérért folytatott új háborút. Az élettér harca tulajdonképpen az élelemért, a nyersanyagért, a népfelesleg elhelyezéséért való harc. Minél nagyobb, gazdagabb s kevésbé túl népes egy ország, annál inkább lehet egy nép élettere, amint azt a mostani háború is igazolja. Földünk természetes gazdagsággal rendelkező területe korlátolt. A népek pedig féltékenyen őrködnek minden négyzetméterre. A németek és olaszok állandóan azt hangoztatják, hogy nem tudják, mit kezdjenek népfeleslegükkel: nincs hely letelepítésükre. Ugyanakkor a nyugati államoknak nagy kiterjedésű gyarmataik vannak. A földért való küzdelem, amely annyi év óta tart, most új változatban, az élettér megszerzéséért folyik. A most megindult háborúnak ez a háttere.
Egészségtelen földmegoszlás
Az önellátásra irányuló törekvések vizsgálatánál felvetődik a kérdés: vajon a termőföld nem kevés-e a rajta élő nép eltartására? Különösen jugoszláv szempontból fontos ennek a kérdésnek megvizsgálása, mert éppen a nem termő vidékeken a legnagyobb a népesség szaporodása.
Új közgazdászok szerint valamely mezőgazdasági területen népsűrűségről akkor lehet szó, ha a földműves társadalom lélekszámának emelkedésével nincsen arányban a termelés fejlődése. Pl. a földműves lakosság száma nő, de a vetésterület változatlan marad. Ekkor emelkedik a föld és a bérlet ára. A nincstelen földműves pedig nem tud földet bérelni, munka után kutat, idénymunkát keres, a városba vetődik, esetleg kivándorol. Jugoszláviában 1931-ben az ország területének alig 28.4 százaléka volt szántóföld, ezzel szemben a lakosság 76%-a földműves. Franciaországban, Belgiumban, Németországban, Olaszországban és Dániában a helyzet kedvezőbb, mert a terület 40%-a szántóföld és a mezőgazdaságban a lakosságnak átlag csak 50 százaléka helyezkedett el. Még Magyarországon is kedvezőbb a föld megoszlása! A terület 60 százaléka szántóföld és a lakosság 54 százaléka él mezőgazdaságból. A kimondott agrárállamokban tehát egy hektár földön sokkal több ember él, mint a gazdag ipari államokban. Jugoszláviában a megmunkálásra rendelkezésre álló ugyanakkora földön kétszer annyi mezőgazda él, mint Németországban, és négyszer annyi, mint Dániában. [210]
Még egy sokatmondó adat Jugoszlávia lakosságának rohamos szaporodásáról s az elhelyezkedés nehézségéről. 1933-ban 492449, 1939-ben már 750000 ember volt a munkásbiztosítónál bejelentve. Hasonló arányban emelkedett a munkanélküliek száma is. 1933-ban 42606-ot, 1937-ben 63613-at tartottak nyilván. Az utóbbi két évben számuk állandóan 40-45000 körül mozog. Ezek az adatok is azt bizonyítják, hogy 1933–37 között a lakosság száma nem volt arányban az elhelyezkedési lehetőségekkel. A föld nem tarthatja el a szaporodó földművest. Ennek következtében, főleg a passzív vidékeken, a föld drágább, mint amennyit jövedelme szerint ér. Az alacsony munkabéreket is a népesedés növekedése okozza. Jugoszlávia földműves rétegének szaporodását két körülmény jellemzi a legjobban: a földéhség erősödése s az állatállomány gyengülése. Vagyis elszegényednek a gazdaságok, mert sok szájat kell betömni. Az is elfogy, ami van. A gyáripari központokhoz közel eső helyeken a munkabérek jobbak, mert a munkaerőnek van hol elhelyezkednie.
Jugoszláviában az 1931-es népszámlálás 1985725 gazdaságot talált, ebből 1346000 gazdaság földterülete nem haladta meg az l-5 hektárt, vagyis 1346000 parasztgazdaságnak alig kétmillió hektár földje van. Ugyanekkor 407237 parasztgazdaság 2873155 hektárnyi földön gazdálkodik. Itt egy-egy parasztgazdaság területe átlag 5-10 hektár. Átlag 10-20 hektár földje 174000 gazdaságnak van, 2380846 hektár terjedelemben. Tehát a kis- és középbirtokosok kezén több mint ötmillió hektár, a termőföld fele van. Ha ehhez még hozzáadjuk a 20-50 hektárnyi mintegy 50000 gazdaságot, mely 1388570 hektár földet foglal le, azt látjuk, hogy 630000 úgynevezett középbirtok van, amely a termőföld 64%-a. Az adatokat mérlegelve Mirković szerint a mezőgazdaságban legalább 3-5 millió ember van, akit eredményesebben lehetne más gazdasági területen felhasználni, mivel kevés földjük van, illetve teljesen nincstelenek, úgyhogy a föld megmunkálásából nem tudnak megélni.
Mivel az állattenyésztés is visszafejlődött, sürgősen meg kell találni a megfelelő megoldást a mezőgazdaság talpra állítására. Mirković a következőket ajánlja: 1. az alkalmas gazdaságok megsegítésével és megerősítésével, s megfelelő gazdasági intézkedésekkel biztosítani a fejlődését, 2. az életképtelen és termelésre alkalmatlan gazdaságok számát csökkenteni, és az azokban foglalkoztatott munkásokat lehetőleg ne a mezőgazdaságban elhelyezni. Az ilyen intézkedések egészségesen átalakítják az ország gazdasági alkatát és csökkentik a földművesek számát. Ugyanekkor célszerűsíteni kellene a mezőgazdasági termelést, elsősorban a technika alaposabb igénybevételével, mint az ipari államokban, ahol szintén ezzel a módszerrel javították meg a minőségi és mennyiségi termelést.
Az utóbbi időkben különben is megfigyelhető a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság lassú csökkenése, mert míg 1921-ben Ju[211]goszláviában a lakosságnak még 79%-a élt földművelésből, 1931-ben már csak 71 százaléka. Ha a fejlődés megtartja eddigi iramát, akkor is csak 1990-ben érné el Jugoszlávia azt, hogy 50% földműves mellett 50% egyéb lakosa lenne. Mindez azonban hosszan tartó és lassú fejlődési folyamat, de valahogy mégis megoldja a túlnépesedésből, és az ennek folytán előállott földhiányból eredő mezőgazdasági problémákat.