Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. május) 5. szám

Havas Károly: Öreg ház a csirkepiacon

A két gyerek ezen az estén alig tudott egymáshoz szólni. Péter ott kullogott a lány mellett, és szörnyen szégyenkezett. A fiúk suttogó beszédei kóvályogtak az agyában, és úgy érezte, hogy valami nagyon csúnya dologba keveredett. A lány először megpróbált valami tréfás, közömbös dologról beszélni, aztán abbahagyta. Hallgatagon mentek tovább, s az egyik asszony, aki ott pletykázott a nagy ecetfa alatt, utánuk is szólt:
– Talán összevesztetek?
Ez valahogyan kijózanította őket, és Péter már szépen, nyugodtan tudott elbúcsúzni a lánytól, mikor esti nyugovóra tért az egész hosszú, zsibongó udvar.
Sokáig nem tudott elaludni. Maga előtt látta a holdfényben szinte szikrázóan fehér, keskeny leányarcot, a piros ajkak közül kivillogó apró fehér fogakat, a szőke hajat, amelynek mintha a holdfényben aranysárga lett volna a színe, és érezte a sárga, makrancos hajtömeg illatát. Kínzó elképzelések gyötörték. Félálomban ide-oda hempergett az ágyban, és a lánnyal viaskodott. Reggel olyan fáradtan mászott le ágyáról, mintha megverték volna. Anyja a kávéscsésze fölött kutatón vizsgálta arcát.
– Beteg vagy, fiam?
Péter ijedten nézett reá. Attól félt, hogy ha egy szót mond, kibuggyan belőle mindaz, ami az este történt, s ami lidércnyomásos álmaiban kínozta. Csak a fejét rázta. Anyja végigsimított a haján és ráveregetett a vállára.
– Péter, Péter, kevesebbet olvasni, többet tornázni, táncolni, játszani, ezt mondta a doktor bácsi. Te már nagyfiú vagy, tudod, hogy az orvosnak szót kell fogadni. Hagyd már a könyveket.
Péter boldogan és hálásan gondolt most a könyvekre, melyek megmentették. A könyvek, a szép, drága, jó könyvek, amelyeknek nincs szőke hajuk, fehér foguk, holdfényben szikrázó, keskeny arcuk. A könyvek nem okoznak álmatlan éjszakákat, és Péter lelke legmélyén nagy esküvéssel megfogadta, hogy soha életében nem lesz hozzájuk hűtlen, semmiféle lány kedvéért.
Sietett, nagyon sietett. Most egyszerre sürgős lett minden, s [201] boldogan ment az iskolába. Valósággal kirohant az ajtón. Anyja szomorúan mosolyogva nézett utána.
Ebben a percben lépett be apja. A nyakkendőjét igazgatta, és őt kereste.
– Hol a kölyök? Ilyen gyorsan befejezte a reggelizést? Máskor nem szokott ennyire sietni.
Az asszony kissé elgondolkozott, mintha nem akart volna válaszolni. Különös szégyenlős, szemérmes viszony volt közöttük. Bizonyos dolgokról nem szívesen beszéltek. Az asszony most mégis úgy érezte, hogy nem szabad hallgatnia. Csendesen, halkan, szavakat keresgélve, elmondta, hogy mit látott. Ahogy beszélt, a férfi is szomorú lett.
– Bizony, nagyfiú lesz már Péterből. Szegény! Milyen nehéz az, mikor a gyerekből férfi lesz.
Az asszony nem válaszolt. Arra gondolt, hogy az is nehéz, mikor a csitri lány nővé fejlődik.
– Igazad volt, amikor a könyvekről beszéltél. El kell terelni róluk a figyelmét. Különben hamarosan elutazunk.
Muraközi csodák
Péter is várta az utazást. Minden esztendőben felkerekedett az egész család Muraközbe, rokonlátogatóba. Mintha az egész Muraköz tele lett volna rokonokkal. Kissé zavaros volt ez a rokonság. Voltak olyanok, akik igazán rokonok voltak, aztán olyanok, akik úgy viselkedtek, mintha azok lettek volna. Akadt ebben a rokonságban mindenféle ember. Kisvárosi bankigazgató, falusi plébános, gabonakereskedő, öreg parasztasszony, tanító. Péter jobban ismerte Muraköz országutait, mint a poros város utcáit. Csodálatosan szépnek tűnt a kukoricaerdők között lassan kocogó lovaktól húzott parasztszekéren órákig cammogni. A kocsis mesélt, azon a furcsa nyelven, amelyen Muraközben beszélnek. Horvátul, de belekeverve magyar és német szót is. A gyerekek, akik a poros városban soha nem beszéltek horvátul, itt minden szót megértettek. Szép volt az is, amikor valahol megállott a kocsi, aztán kukoricát törtek le, és ott, a dűlőút mellett megsütötték. Édes, fehér tej csorgott ki a kukoricaszemekből. A nap sütött, apró, aranyos bogárkák röpködtek mindenfelé, és a zöld kukoricaerdőben nem volt az embernek semmire gondja.
A muraközi út ebben az esztendőben szebb volt, mint máskor. Péter boldogan készülődött. De este az udvar legsötétebb zugában, dadogó szóval még elbúcsúzott a lánytól. Az egy darabig hallgatta, aztán elkapta a fejét és össze-vissza csókolta. Ennyi volt az egész. Péter mégis úgy érezte, hogy a világ minden boldogsága vele van.
Légrádon, ebben a kis furcsa, félig város, félig faluban, amelyben a nemzetiségek egymással keveredve éltek, Péter már a nagyfiú [202] volt. A lányokkal fölényesen és hangosan beszélt, cigarettázott és a jegyző két fiával titokban megivott egy pohár sört is a kaszinóban. Oda természetesen csak akkor mentek el, ha nem voltak ott az öregek. Aztán ott volt a folyó. A furcsa fürdés, mikor a fiúk is, a lányok is külön bokrok mögött vetkőztek és fantasztikusan buggyos fürdőruhákban ugráltak be a jéghideg vízbe. Ez a fürdés külön rendkívüli esemény volt. Messziről hallgatták az öregek beszélgetéseit, és állandóan tiltakoztak az ellen, hogy őket a fürdésben dirigálják.
A folyó sodra itt nagyon sebes volt, és mindenfelé veszedelmes örvények kavarogtak. Az egyik lány Péter szemeláttára tűnt el egyszer a hullámok között. A segédjegyzőt, aki Tisza menti, megtermett, barna fiú volt, két hétig szinte halálra itatták, mert a hajánál fogva kiráncigálta a lányt a halálos veszedelemből. Péter Légrádon mindig kereste a Zrínyiek várának romjait. De hiába kérdezősködött. Se a pap, se a tanító, se a parasztok nem tudták megmondani, hogy merre lehetett. A legnagyobb szórakozás mégis az volt, mikor Otok felől százával jöttek a parasztkocsik, és lerakodtak, hogy eladják a babot, a búzát. Péter ott lábatlankodott köztük és csodálkozva nézte, hogy milyen türelmesen alkudoznak egy zsák babnál egy fillér miatt.
Egy öreg paraszttal is megbarátkozott itt Péter, aki meghívta magához Otokra. Másnap már útnak is indult. Az országúton bandukolt és megcsodálta a határcölöpöt. Éppen a feleúton, Légrád és Otok között vágott át a horvát határ. Ott voltak a horvát színre festett oszlopok, és Péter egy darabig elálldogált mellettük. Furcsa volt arra gondolnia, hogy ez országhatár. Egy percre átvillant az agyán, hogy mi lenne akkor, ha az országhatárok vasból, kőből volnának, s az egyik országból a másikba nem lehetne átmenni. Itt csak két faoszlop volt. És ez a két faoszlop nem mondott semmit, nem tiltott meg semmit.
Otoknál egy percre megállott egy cifra vaskerítés előtt. A vaskerítésen túl zöld gyep, hatalmas fák és világosszürkére festett kis kastély látszott. Már Légrádon hallotta, hogy ott lakik a gróf. Hogy milyen gróf, azt nem tudta. Azt mondták, hogy Horvátországban annyi a gróf, mint odahaza, Bácskában a gazdag ember. Az egész grófi pompa: a kastély, a vasrács, a szép fák, nem nagyon tetszett Péternek. A kastély körül szalmafedelű viskók, roskadozó kis házak gubbaszkodtak. Olyan csúnyák és szegényesek, amilyeneket odahaza sehol sem látott. Péter csodálkozva nézte, hogy a szegény parasztok a cifrára kovácsolt vaskapu előtt alázatosan megemelték a kalapjukat. Nem látott semmiféle embert, akinek ez a köszönés szólhatott volna. Később rájött, hogy egyszerűen a kastélynak köszönnek. Oda se néztek, talán nem is mertek odanézni, csak egyszerűen köszöntek. Hátha van ott valaki, akit megillet.
Az öreg paraszt boldogan várta Pétert. Az ő háza rendesebb volt, mint a többié. Szintén szalmatetős, de ablakai nagyobbak. Világoszöld zsalujuk csak úgy villogott a napfényben. A ház előtt [203] óriási napraforgók pompáztak, úgy, mint odahaza. Péter nem tudta, hogy mit beszéljen az öreggel, de beszélt helyette az. Megmutatta a lovait. Nagy, nehéz muraközi lovai voltak. Okos szemük szinte megszólalt. A felesége ezalatt már terített, és Péter boldogan majszolta az édes kukoricakenyeret. Ez volt talán a legjobb mindabból, amit a Muraköz adhatott. Az édes kukoricakenyér. Aranysárga volt a színe és valami különös illat szállt fel belőle. Péter kicsit restellte is, hogy úgy örül a kukoricakenyérnek, mint sok-sok esztendővel ezelőtt, mikor a nagynénijétől kapott mazsolás kalácsot elcserélte érte.
Csak ketten ültek az asztalnál, ő és az öregember. A férfiak. Az asszony, meg a lánya kiszolgálta őket. Pétert almaborral kínálták. Utána mintha valami rózsaszínű ködöt érzett volna. Mind többször nézte a lány mosolygó arcát. Szép, nagy leány volt. Keble a könnyű nyári ruhából szinte kiágaskodott.
Péter a napot az öreg társaságában töltötte. Mindent megnézett, s mindent meghallgatott. Tetszett neki minden. Ott maradt vacsorára is. Boldogan mesélt arról, hogy hogy élnek náluk a parasztok. Nem akarták elhinni, hogy olyanok is akadnak, akiknek ötszáz lánc földjük is van. Azt sem, hogy saját cséplőgépükkel csépelnek. Tíz, tizenöt, húsz hold már irtózatosan nagy vagyon. Az öregnek tíz holdja volt, és büszke volt erre a hatalmas vagyonra. Péter magyarázgatta, hogy egy lánc több mint egy hold. Az öreg ellenérvül azt hozta fel, hogy a grófnak sincsen ötszáz holdja.
Péter fitymálóan legyintett.
– Ötszáz hold és gróf? Nálunk ötszáz holddal nem lehet olyan nagy úrnak lenni. Akinek ötszáz holdja van, az még nem olyan nagyon gazdag ember. Miféle gróf az, akinek nincsen több vagyona?
Esteledett már, és Péter hazakászálódott. A lány elkísérte. Egészen az országút mellett húzódó erdőig…
Péter csak késő éjjel került haza. Anyja az ebédlőben várt rá. Péter halkan nyitotta ki az ajtót. Ahogy a lámpafényben megállott, olyan volt, mint egy szomorú, megvert kutya.
Anyja szemrehányásokkal árasztotta el. Még szerencse, hogy apja elment Csáktornyára. Mit szól majd a néni, hogy ily későn jött haza. Nem szabad bort innia. Az csak a parasztoknak való. Azok is kinevetik, ha berúg. Péter nem tudott válaszolni. Lesütött szemmel állt a szoba közepén és szégyenlős mosolygás játszott ajkai körül. Büszke is volt, meg félt is.
Anyja egyszerre észrevette azt a furcsa mosolygást. Megfogta a fia állát és úgy, mint gyerekkorában, belenézett a szemébe. Ezek a szemek most véres erekkel borítottak és mindentudók voltak. Az anya megértette, hogy mi történt. Nagyot sóhajtott és elfordult.
Hangja kemény és érdes lett.
– Eredj aludni!
Péter ezen az éjszakán a messzi városról, a szőke hajú lányról, a hosszú udvarról álmodott. Az otoki országút, a kis erdő egy[204]beolvadt a hosszú udvarral, és a szőke lány rohant vele. Magához szorította, őrült szavak zuhatagával árasztotta el, és forró kábulat mélységeibe rántotta.
Reggel Péter sokáig álldogált a keskeny tükör előtt, amely fölött szép, aranyos keretben a házi áldás lógott… Hol béke, ott szeretet… Kicsit fölényesen rámosolygott a szép, színesen csillogó betűkre, és figyelemmel vizsgálgatta magát. Az ajka fölött már feketén sötétlett a bajusz helye. Melle boltozatos volt, karja izmos, nyaka erős. Ránevetett tükörképére. A kép mögött valahol messze, mintha keskeny, fehér arcot s makrancos szőke hajat látott volna.
Hosszú levelet írt a poros városba a szőke lánynak. Kipirosodott az arca, és a szeme csupa könny volt, mikor befejezte. Anyja messziről szomorúan nézte. Akkor is, mikor Péter késő délután újra elindult Otok felé.
(Folytatása következik)