Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. május) 5. szám

Veréb László: A semlegesség

Háború és semlegesség. Már hónapok óta ez a két kérdés áll az európai közvélemény érdeklődésének középpontjában.
Mindjárt leszögezhetjük, hogy a semlegesség tulajdonképpen súlyosabb tehertétel, mint maga a háború. A háború a ki nem irtható társadalmi küzdelem egyik kiküszöbölhető külső megnyilvánulása. A semlegesség állásfoglalás, a küzdelem egyik meghatározott alakja, a háború mellett. Ezért a háború és a semlegesség egyidejűleges előfordulásának megállapítása a mai nemzetközi politikai mentalitás súlyos ítélete.
Olyan nagy társadalmi katasztrófa után, mint az 1914–18-as világháború, joggal várhattunk valami mást, mint amit tényleg kaptunk. A kezdet ugyan biztatónak látszott, de a folytatás semmiben sem felelt meg a jogos várakozásnak. Még ziláltabb, rendezetlenebb, bizonytalanabb s önkényesebb körülmények közé kerültünk, mint amilyenek a háború előtt uralkodtak.
Első kérdésünk annak megállapítására irányul, hogy mi is a semlegesség?
Politis szerint a semlegesség a békés és a háborús államélet közötti átmenet. A semlegesség fogalma olyan állam állapotát jelzi, mely több más állam között folyó háború esetén, formailag saját elhatározásából, nem vesz részt a küzdelemben, hanem iparkodik a hadviselő felekkel a meglevő rendes kapcsolatokat a lehetőség határáig továbbra is fenntartani. (Természetesen nem semlegesített államokról van szó, mint amilyen pld. Svájc.) Hangsúlyoznunk kell, hogy a háború és semlegesség közötti választás politikai természetű döntés eredménye. A felségjogokat gyakorló szerv ugyanis saját hatáskörében dönt afelől, hogy az illető állam a háborús fél, vagy a semleges jogai és kötelességei szerint irányítja-e további magatartását.
A semleges magatartás célja, hogy az ily állam ne befolyásolja a háborúban állók erőviszonyait, és ezzel az esetleges megtorló intézkedéseket is elkerülje. A semlegességet tehát az események iránt tanúsított magatartás tökéletes érdektelensége jellemzi. Meg kell jegyezni, hogy mindez csak az államra vonatkozik, mert a közvélemény rendszerint állást foglal, véleményt nyilvánít.
A semlegesség maga történelmileg elég új intézmény, mert kialakulásának lehetősége aránylag csak rövid idő óta van meg. Egyelőre csupán annak megállapítására szorítkozunk, hogy a semlegesség kimondása a nemzetközi társadalmi rendszertől, az uralkodó eszmevilágtól függ. A szervezett társadalom ugyanis nem [193] adja meg tagjainak azt a szabadságot, hogy semlegesek lehessenek. Az ily magatartás – mint mondtuk – politikai természetű döntés következménye. Ennek jellegzetessége, hogy nem mond ítéletet a döntést előidéző eseményekről. Ez viszont csak szervezetlen, egyéni rendszerű államban lehetséges. Ezt bizonyítja többek közt az is, hogy azok az elméleti és gyakorlati kísérletek, melyek a nemzetközi társadalmat egy rendszerbe akarták szorítani, hogy az emberiség békéjét az államnál szélesebb szervezettel szolgálják, a semlegesség fogalmát vagy egyáltalán nem ismerték, vagy pedig csak egész kivételes esetekben tettek róla említést, ami azonban legfeljebb csak halvány árnyéka volt a mai semlegességnek.
Az első „egyetemes” társadalmi szervezet, mely az egész ismert világot magában foglalta, kétségkívül a római birodalom volt. Számtalan nép tartozott kötelékébe, vagy volt befolyásának alávetve. Akárki ellen és akárhol is viselt Róma háborút, nem ismerte a semlegesség fogalmát. Velem vagy ellenem – ez volt az álláspontja. A birodalom és érdekköre egész volt, oszthatatlan.
A klasszikus nemzetközi jog előfutáraiban, vagy inkább a nemzetközi jog egyes klasszikusaiban, mint Vitoria, Suarez stb., szintén találunk támaszpontot arra nézve, hogy a semlegességet rendezett társadalom nem sorolhatja intézményei közé. Ők is ismerték már a felségjog fogalmát, de természetesen megközelítőleg sem azzal a fogalmi tartalommal, amely később, különösen a XIX. században kialakult.
Vitoria, a teológus-jogász, nem szorítkozik csupán anyagias vagy jogászi érvek hangoztatására. Gondolatfűzése inkább a teológusé, mint a jogászé. De éppen ezért magas erkölcsi értékű és időszerű ma is, sőt követendő.
Vitoria szerint a háború csak egy esetben engedhető meg: ha az elkövetett igazságtalanság megtorlásának eszköze. A fejedelem mint hadvezér, csak az igazság katonája lehet. De annak kell is lennie! Nemcsak szabadságában áll az elkövetett igazságtalanságot megtorolnia, de erkölcsi kötelessége is, még ha más államokról is van szó. Érdekes megemlíteni, hogy Vitoriának, Suareznek és követőiknek, bár kiváló erkölcsű szellemi egyéniségei voltak koruknak, nem jutott eszükbe olyan intézmény létesítése, melynek feladata egyes esetek jogosságáról vagy jogtalanságáról való döntés lett volna.
Vitoria világa egységes nemzetközi társadalom, melynek tagjai az államok. Az elkövetett igazságtalanság veszélyezteti az egész társadalom biztonságát, ezenfelül erkölcsileg is megengedhetetlen, hogy az igazságtalanság elkövetője ne vegye el büntetését. Vitoriának a háború, a verekedés nem magánügy, mint ahogy egy államban sem lehet büntetés nélkül kirakatot törni, lopni, gyilkolni. A háború az ő tanításában rendháborítás, bűntett, melyet a társadalom saját érdekében nem nézhet tétlenül. Az ő háborúja csak az igazságszolgáltatás, a rendfenntartás eszköze. Ha valamely állam[194]ban ártalmatlanná akarnak tenni egy rablóbandát, csendőrséget, rendőrséget vezényelnek ki. Ezek azonban nem viselnek háborút – a háború mai értelmében –, főleg nem saját érdekükben, hanem a társadalom jó voltát szem előtt tartva, helyreállítják és biztosítják a közrendet. Vitoria nemzetközi társadalmának rendőrsége az egyes államok hadserege, jogos háborúja pedig (bellum justum) a mi rendőrségi és közbiztonsági rendszabályaink, a karhatalom igénybevételével.
Akkoriban még nem volt intézményes nemzetközi államszervezetről szó, csak a pápai hatalom volt némi összetartó erő. Vitoria felfogásában a világ azonban egyetlen nagy társadalom. Vagyis elméletben már megsejtette egy eljövendő Népszövetség alapfeltételeit: a szervezettséget és összetartást. Ez az összetartás és szervezettség nem fér meg a semlegesség fogalmával, az egyéni érdektelenséggel. Nem lehet érdektelenséget nyilvánítani a háborúval szemben, ha a háború meg nem engedett, mert a törvényellenes háborúval szembeni semleges érdektelenség, semleges érdektelenség az igazságtalanságot megtorló intézkedésekkel szemben is.
Ez az érdektelenség, ez a mindegy nem érvényesülhet egy csak némileg is rendezett társadalomban. Ezért Vitoria nem ismeri a semlegességet, mint ahogy nem ismerik mások sem, akik egy rendezett társadalom tervét kidolgozták.
Van ellenben a társadalomnak, egy rendszeresnek nem nevezhető, atomizált, feldarabolt, szélsőségesen egyéni állapota, mely kitermelte, kifejlesztette a mai semlegességet.
A közvélemény szabad véleménynyilvánításával nem rendelkező hivatalos állami tényezők semleges érdektelensége összhangban áll azzal a nemzetközi jogrenddel, melyet hozzávetőleg a westfáliai békétől számítunk. Ennek az új jogrendnek a kialakulása kb. 300 évre megszakította a nemzetközi társadalom szerves fejlődését. Az állam ún. felségjogainak mind nagyobb arányban való érvényesítése lesz az új, uralkodó gondolat, mely az államot mint a „Suprema lex” és a „Suprema potestas” jelképét állítja elénk. Vagyis az új rendszer csak egy tekintélyt ismer: az államot, csak egy érdeket, az államét. Minden vitában természetesen az „államnak” van igaza, mert az állam, mint legfőbb hatalom, az őt érdeklő kérdésekben egyben legfőbb bíró is. Saját szempontjából minden államnak igaza van, mert mind egyenrangú és szuverén. Nem kell sokáig festegetni a képet; tisztán áll előttünk a következmény: az atomizált nemzetközi társadalom. Döntést a vitában csak a háború hozhat, mert a két egymással szemben álló legfőbb bíró ítélete nem egyezik.
Azok az államok, melyek nincsenek érdekelve a viszályban, nem is vesznek részt a háborúban, mert nem „saját ügyük”, s részvételük illetéktelen állásfoglalás, bírói ténykedés lenne. Márpedig mint szuverén államnak, nincs joguk dönteni egy olyan ügyben, mely csupán egy másik szuverén állam hatáskörébe tartozik. A [195] felségjogok korlátlan szabadsága tehát szabad háborúra és anarchiára vezet, a szabad háború joga pedig semlegességre.
„A semlegesség olyan idős, mint a nemzetközi anarchiából fakadó háborúk gyakorlata.” (Politis: La neutralité et la paix.) A semlegesség elfogadása és szentesítése a szabad háborúnak, s vele annak a jogrendnek az elfogadása, mely az államot, mint érdekelt felet, a társadalmi rend alapvető, természetes szabályaival szemben bírói székbe ülteti.
Vitoria, mint láttuk, egész más színben tünteti fel a viszályban lévő felek és a többi államok egymáshoz való viszonyát, mint a semlegesség fogalmában rejlő gondolat. A társadalmi anarchia a feltétlen felségjogelmélettel és a szervezett nemzetközi társadalom – pl. egy megfelelő Népszövetség – ellentét. Az egyiknek szükséges következménye a háború s a semlegesség, a másik nem ismeri a háború szabadságának jogát. A társadalmi összetartás ugyanis nem tűri meg a semlegességet, mert az bűnpártolás. Nem kétséges, hogy melyik felfogásnak van magasabb erkölcsi értéke.
Ezért ma sem tételezhetjük fel, hogy a semlegesség elhatározása kivétel nélkül belső meggyőződésben gyökeredzik. Nem lehetünk annyira borúlátók, még ma sem, hogy azt higgyük: a józan ítélőképesség és jóérzés egészen kihalt az államok és népek sorsát intéző emberekből.
A semlegesség ma technikailag magas fejlődési fokon áll, tökéletesedése azonban, mint az előbbiekből kitűnik, csak látszateredmény, mert erkölcsi tartalma csekély. Különben egy negatívum, mert szerves része egy lényegében negatív rendszernek, melynek ismertetőjele a szervezetlenség. Technikai fejlettsége a háború tökéletesedésével jött csak létre. Szentesítése a szabad háború jogának elismerése. A pozitív irányú haladás ezzel szemben a háborúnak, mint a társadalmi küzdelem egyik megnyilvánulási alakjának megszüntetését kívánja.
A semlegesség intézményének tartalmi meghatározása két ellentétes irányú törekvés összeegyeztetéséből ered. Bár a kérdés hátterének nagy részét anyagi természetű szempontok irányítják, a történelmi anyagelvűség a semlegesség fejlődéséről mégsem adhat kielégítő felvilágosítást és magyarázatot. Kétségtelenül fontos szerepük van a vallási, politikai és érzelmi természetű kérdéseknek is.
Amíg a nemzetközi kapcsolathálózat jelentéktelen, addig a háború csak ritkán érinti érzékenyebben a nem hadviselő államokat. De ha fel is tételezünk nagyobb arányú nemzetközi forgalmat, mint amilyen tényleg létezett abban az időben, amelyről most beszélünk, nem valószínű akkor sem, hogy a semlegesek helyzetét ez a körülmény lényegesen módosította volna. Akkoriban a háború mindenki előtt annyira természetes jelenség volt, hogy ellenkezés nélkül követelhetett és érvényesíthette kívánalmait, mint magától értetődő jogait, a nem hadviselők rovására. Abban az időben a semlegesség [196] nem volt egyéb, mint a háborús felek részéről a nem hadviselőknek önként adott kedvezmény.
De abban a mértékben, ahogy a nemzetközi kapcsolatok fejlődtek és szabályosakká váltak, a semlegesség helyzete is változott, s az érdekek is megsokasodtak. Ezekről már a nem hadviselő államok sem mondhattak le. A háborús felek is belátták, hogy szükség van bizonyos engedményekre, hogy a fegyver éle később ellenük ne forduljon. A háború tehát kénytelen-kelletlen egyezségre lépett a semlegességgel, ami mindkét oldalon jogok és kötelességek keletkezéséhez vezetett. A két fél törekvése arra irányul, hogy érdekeit minél nagyobb mértékben érvényesítse, azaz a semlegességet úgy körvonalazza, hogy az a lehetőség határain belül megfeleljen úgy a háborús, mint a semleges fél céljainak: tehát lehetővé tenni egyrészt az ellenség legyőzését, másrészt a normális kapcsolatokat továbbra is fenntartani. Talán egyszerűen hangzik ez így, de az összeegyeztetés valójában nagyon bonyolult. A semlegesség történelmi görbéje nagyon hullámos, s a vele kapcsolatos pozitív rendelkezések sok és jelentős változáson mennek keresztül.
Az érdekellentétek erőviszonya rendszerint csak az elméleti tartalmat határozza meg, míg a pillanatnyi helyzet mindenkor döntően befolyásolta a gyakorlatot. Maga a fejlődés okozta változás a különböző természetű hadszíntereken nem folyt le egyszerre, sőt nem is mindig ugyanabban az irányban.
Európában a kereskedelem és közlekedés valamikor túlnyomóan szárazföldi volt. De Amerika felfedezése, általában a felfedezések kora s a nyomukban feltáruló gazdasági lehetőségek ezen a téren is mélyreható változásokat okoztak. A tengernek mint kereskedelmi útnak sajátságos természete és nagyarányú fejlődése a szárazföldi utakat háttérbe szorította, így az újkorban a semlegességi kérdések nagyrészt a szárazföldtől sokban különböző tengeri kereskedelemmel összefüggésben vetődtek fel. Míg a szárazföldi kereskedelmet, különösen szomszédok között, a háborús felek csak nehezen ellenőrizhetik, addig a tengeri kereskedelem ellenőrzése aránylag könnyű. Az adott esetben figyelembe veendő kérdések: a hajó nemzetisége, az áru tulajdonosának illetékessége vagy nemzetisége, az áru természete, az útirány, nyílt tengeri vagy területi vizek, sok bonyodalomra adhatnak okot és ennélfogva pontos elméleti és gyakorlati kidolgozást kívánnak.
A tengeri kereskedelemben az első általánosan elfogadott jogszabályokat az ún. Consolado de Mare, a barcelonai tengeri konzulátus szokásjoga alkotta (főleg a földközi-tengeri kereskedelemben, mely akkor még kétségkívül a legnagyobb fontosságú volt.) A tengeri konzulátus gyakorlata szerint lefoglalható az ellenséges kereskedelmi hajó, de az esetleg felmerülő költségek megtérítése ellenében a semleges áru szabad. Mutatis mutandis ugyanez érvényes az ellenséges árut szállító semleges hajóra is. Mindkét esetben a tulajdonos állampolgársága mérvadó. A későbbi fejlődés folyamán a Consolado de Mare gyakorlatát az egyes államok felfo[197]gása erősen megváltoztatta. Így pl. a hajó ellenséges jellege kiterjed az árura stb. (théorie de l’infection hostile). Az ellenséges jelleg megállapításához a franciák rendszerint a tulajdonos vagy címzett állampolgárságát vették alapul, az angolok inkább az illetőségét.
A világháborúval meginduló gazdasági küzdelem módosította az addigi gyakorlatot. A nagy küzdelem eredménye érdekében a hadviselő felek még a kereskedelmi érintkezés halvány lehetőségét is elvették egymástól. Olyannyira, hogy a semleges államok egymással folytatott kereskedelme a gyakorlatban valósággal megbénult. A világháború alatt jelent meg az úgynevezett voyage continu, a folytatólagos út elmélete is. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a hadviselő felek ellenőrző szerveinek feltételezése szerint az egyik semleges államból a másikba irányított áru tulajdonképpen nem a címzett rendelése; a semleges kikötő nem rendeltetési hely, csak átrakodó állomás, ahonnan az árut a másik hadviselő félhez továbbítják. Ez a feltevés rendszerint nem is volt alaptalan. De az elmélet gyakorlati alkalmazása már túllépi azt a határt, mely a semleges államok amúgy is korlátozott felségjogát védi.
A Népszövetség újabb kísérlet volt arra, hogy a kusza nemzetközi viszonyokat, a fejlődést ölő anarchiát szervezett társadalom váltsa fel.
A Népszövetség rendszere elejtette a korlátlan felségjogok elvét, minek folytán a háború joga és vele a semlegesség is változást szenvedett. A teológus jogászok kora óta először jut kifejezésre a jogos és jogtalan háború közötti különbség gondolata. A Népszövetségben tömörült államok társasága már eleve érdekeltnek érzi magát minden olyan eseménnyel szemben, mely a világ békéjét veszélyeztetheti. (Alapokmány, art. 3. al. 3; art. 4. al. 4.) A háború ezek szerint többé nem a háborús felek magánügye, s ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy a Népszövetség nem az a rendszer, amelyben a semlegesség fejlődhetett és fennmaradhatott volna, mert összeegyeztethetetlen a Népszövetség gondolatával. (La conception nême de la neutralité était desormais incompatible avec les principes fondamentaux de la Société des Nations… 1. Politis: La neutralité et la paix.) Ha a semleges a Népszövetség intézményének, mint szervezett államtársadalomnak alaptermészetével elvben nem is egyeztethető össze, rendszerében bizonyos maradékait mégis felfedezhetjük. Ez ugyan nem vonatkozik a Népszövetség belügyeire, hanem inkább csak olyan esetekre, melyekben nem egyedül a népszövetségi tagok az érdekelt felek. Hogy a semlegesség, ha elkorcsosult formában is, de mégis fennmaradt, annak oka, hogy a Népszövetségből nem fejlődött ki egy valóban egyetemes intézmény, mint ahogyan ezt eleinte remélni lehetett. Ha azonban a Népszövetségbe be nem lépő államokkal kapcsolatban az alapokmány helyet is ad bizonyos mértékben a semlegességnek, mindez az alapokmány szerint még nem jelenti a Népszövetség tagjainak [198] „érdektelenségét”, márpedig ez egyik lényeges feltétele a semlegességnek.
Nemcsak azt állíthatjuk, hogy a Népszövetség elvben nem ismeri a semlegességet, hanem még azt is, hogy bizonyos haladást mutat Vitoriával és társaival szemben, mivel a háború jogosságának vagy jogtalanságának elbírálását nem az egyes államokra, hanem egy intézményes szervre bízta.
A világháború óta tapasztalatokban gazdag 20 év telt el. Megtanultuk, hogy nem mindig a formahiány az, amit pótolni kell. Sokszor, sőt legtöbbször, az emberi jóakarat, a belátás és méltányosság hiánya érezhető legjobban. Ma a Népszövetség úgy tűnik fel, mint az 1914–18-as katasztrófa után hirtelen támadt nekibuzdulás szomorúan porosodó, sorvadó emléke. A béke, a rend utáni vágy látszólag kialudt, a világháború az évek távlatán át sokat vesztett elrettentő erejéből. Néhány évvel ezelőtt még könyvek jelentek meg a háború törvénytelenítéséről, ma pedig már ott sem tartunk, ahol a világháború idején. Ha a semlegességen át nézzük a mai helyzetet, kétségtelenül igazoltnak látszik minden borúlátásunk. Nemcsak a semlegesség intézményének újbóli felelevenítése negatívum a mai politikai gondolkodásmód mérlegében, mert ez csak egy rendszernek és tartozékainak az elfogadása. Sokkal súlyosabb körülmény, hogy a felek még ennek az elítélendő rendszernek a szabályait sem tartják be.
A nemzetközi forgalom kezdetleges korszakában, mint említettük, a semlegesség gazdaságilag nem volt különösebb fontosságú kérdés. A politikai gondolkodásmód a semlegesek helyzetét a háborús felek egyoldalú állásfoglalásától tette függővé.
A gazdasági viszonyok, a haladás, az új politikai eszmék idővel megszüntették a semlegesség egyoldalúságát. Ma azonban, a lehető legélénkebb gazdasági és más természetű kapcsolatok közepette sem mutatja a gyakorlat a semlegesség ennek megfelelő erősödését. A végletek, úgy látszik, itt is érintkeznek. Ma már kb. ismét ott tart a semlegesség, ahol pár száz évvel ezelőtt, mikor alkalmazni kezdték. A semlegesség ma már nem az ellentétes érdekek modus vivendije.
Ma, a technikai fejlettség és gazdasági egymásrautaltság korában, a gazdasági háború egy egész külön fegyvernem. A világháború, de különösen a mostani háborúk gyakorlata azt mutatja, hogy a háború térhódítása folytán a semlegesség visszaszorul. A napi hírekből látjuk, hogy a semlegesek aránytalanul több kárt szenvednek, mint a háborús felek. A világháború idején a gazdasági élet a háborús felek magatartása miatt kétségtelenül megbénult, ma azonban nemcsak a semlegesek gazdasági, hanem politikai léte is a háborús felek kénye-kedvére van kiszolgáltatva. Mint a nyugati semleges államok, maguk is a háborús felek sorába kényszerülnek.
A mai háborút nem a lovagiasság szabályai szerint vívják, ha[199]nem minden célravezető eszközzel, figyelem nélkül arra, hogy kinek s hogyan árt.
A kép, melyet az eseményekkel kapcsolatban a világról alkothatunk, sötét, vigasztalan. De gondolnunk kell távolabbra is. Jusson eszünkbe, hogy minden társadalom: a törzs, az állam stb. átment bizonyos belső változáson, fejlődésen, forradalmon, míg az élet mai viszonylagos kiegyensúlyozottságához eljutott. Gondoljunk továbbá arra is, hogy a nagy nemzetközi társadalom az államhoz hasonló, de magasabb fokú társadalmi egység, mely szükségszerűen kevésbé van kifejlődve, s melynek szintén megvannak a maga bajai, forradalmai, de e nélkül nem alakulhat ki, és nem érheti el jövendőbeli magasabb fejlődési fokát és belső biztonságát.
Beograd