Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. április) 4. szám

Kázmér Ernő: Vladeta Popović angol tanulmányairól

Vladeta Popović a délszláv szellemi területen ma kétségkívül az angol irodalom legalaposabb ismerője. Lelkének, gondolkodásának minden gyökérszálával mélyen belenőtt a szigetország nagyszerű szellemvilágába, s rajta keresztül szívódott a délszláv irodalomba az a sok új ismeret és egyre bensőbb érdeklődés, amellyel az angol irodalom és gondolkodás minden mozzanatát kísérik. Néhány évvel ezelőtt megjelent tanulmánykötetében, a Kroz engleski književnostban – amelynek legjelentősebb tanulmányai a Byron, Thackeray, Rossetti és Browing voltak – az oly kevéssé ismert egyéniségekről adott nagyszerű portrékat. Irodalmi arcképeiből az életrajznak s a költői fejlődésnek azt a lendületesen összefogott formáját kapjuk, amelyből tulajdonképpen mindig két arc néz felénk: a tanulmányozott író és azé, aki ír róla. Ez a második arc azonban nincs plein-airben. Szerényen, a háttérből néz felénk, s csak akkor lép előtérbe, ha szükség van rajzának hatékony vonalaira, útmutatásaira, amelyeket a katedrához szokott tartózkodó hangjának elmélyüléséből is itt-ott feltörő melegsége színesít. Illik rá a megállapítás, hogy csak arról ír, akit szeret, aki pihenő óráinak, meghitt tanulmányainak csendjét betöltötte, s aki érzéseinek, gondolatainak kifejezéséhez, egyénisége beteljesedéséhez segítette.
Az itt elmondottak vonatkoznak [190] most megjelent új könyvére is, amely azért is ér közelebb hozzánk, mert részint kortársainkról, részint pedig azokról az írókról, gondolkodókról és a tudományos lelkiismeretnek minden adatszerűségével alátámasztott szellemi-esztétikai élményekről számol be, akik, illetve amelyek a XX. század angoljának jobb, maradéktalanabb megértéséhez vezetnek. Vladeta Popović új angol tanulmányai valóságos szimbolikus híd Délkelet-Európából át a csatornán, az angol szellem felé, amelyre napjainknak olyan megrendítő válságában bizalommal és a jobb Európába vetett hitünk minden nosztalgiájával tekintünk. Ezeknek a tanulmányoknak során az irodalmi kritika magasabb, emberibb kritikává szélesedik. Bátran az angol élet kritikáinak is nevezhetnénk, annak a szilárd műalkotásnak, amely Vladeta Popovićnak a modern esszé felé haladó útjára mutat. Vegyük elő, például a könyv címét adó tanulmányt, Bernard Shaw-ról, a reformátorról szólót. Színdarabjait veszi benne sorra, hogy azoknak gondolatkörébe, tendenciáiba bevilágítva, tulajdonképpen azt bizonyítsa, hogy ez a sokaknak csak nyelvöltögető, goromba öregúr, a mai ember műveltségének és a mai színház omladozó értékének megingathatatlan tartozéka. Alakjai nemcsak felsőbbrendű intellektualitásából adódó költői erejének korszerűségét, de annak a fábiánusi szellemből fakadó világszemléletét tükrözik vissza, amelyet éppen színdarabjaival kapcsolatban nagynevű életrajzírójához, Frank Harrishoz írott egy levelében így formulázott: „A színház feladata, hogy felzaklassa és gondolkodásra, szenvedésre késztesse a nézőt. Megkacagtatni? Ez miden bolondnak sikerülhet.” A Shaw tanulmánynak érdekes pandanja a Galsworthy drámáiról írott, alig négyoldalas világos okfejtésű miniatűr esszé. (Mennyire irigylem ezért Vladeta Popovićot! Megtanult nemcsak angolul gondolkodni, de angolul írni is. Pár mondatban annyi mondanivalót tömörít, amihez nekünk mondatok láncolata szükséges.) Szerencsés gondolat is volt Galsworthyt drámáin keresztül a társadalom merész kritikusául bemutatni és a Loyalties, no meg az Ezüst szelence tartózkodása mögött is rejtőző igazságot, új társadalmat és életet hirdető felfogására mutatni. Hiszen mifelénk legfeljebb az angol vidéki tájak melankolikusának és kis udvarházak rezignációjába burkolódzó regényírónak ismerik. Hozzám, mit tagadjam, a Stevenson-tanulmány áll a legközelebb, amelyben a romanticizmusból a realizmushoz megtért írónak – vajon megróna-e érte Vladeta Popović, az angol irodalom tanára, ha a pikareszknek ezt a nagyszerű követőjét Scotthoz hasonlítanám? – regényírói műhelytitkairól beszél, és autobiográfiai jegyzeteit idézi. Nekem Stevenson különben is utóbbi éveim legjelentősebb irodalmi rátalálása, és alakjai közül a nyers kapitány, az iszákos csónakos valóságos barátaim. Pihenő óráim felüdülése a Will o Mill, és gyermekverseiben, sajnos csak fordításban olvasom, sok gyönyörűséget kapok. Ezért is valóságos szenzációként hatott rám a Stevensonnak előttem teljesen ismeretlen esszéjére való utalás.
Sajnos, nem tudok Vladeta Popović minden tanulmányával olyan behatóan és olyan részletesen fog[191]lalkozni, ahogy azt szeretném, mert hiszen akkor az Irodalmi Szemle rovatból folyóiratunk fő részébe kellene átugrani és Vladeta Popović és az angol szellem címen külön tanulmányt írni. Tulajdonképpen ez lenne hozzá méltó. Addig is, amíg ezt érdemesebb, alaposabb angol ismeretekkel rendelkező végzi el helyettem, sietve hadd írjam még ide, hogy a Kipling dzsungeltörténetei valóban nem a primitív életmód dicsőítései, hanem, amire a tanulmányíró olyan éles pontosan rámutat: a dzsungel minden lakójának – embernek és állatnak – közösségében megmutatkozó az az ősi életforma, ami a kis Mauglit az emberek elől újra a farkasok, a párducok közzé visszaviszi. Kipling különben is az angol epika nagy szükségletének hatalmas tárháza: a lélekből a kalandig és a kalandtól a lélekig érő regényes világnak nagyszerű festője, ami mögött sokszor „lesser breeds without the Law”, a törvény nélküli silányabb fajta feletti nemes uralom eszméje lebeg. (Európa sok volt önálló kis népe örülhetne, ha ma az indiaihoz hasonló uralom alatt élhetne!)
Egy korábbi kis tanulmányára akarom még itt a figyelmet ráirányítani, a Poezija kao životna potrebára, amit új könyvébe átmentett. Aki a líráról és a mai emberről ilyen gondolattársítással beszél, s aki anno 1940 még leírja azt, amire 1929-ben gondolt: „najdublja poezija i suština religija su jedno isto” – az a világ bősz viharzásán át ma is hallja azt a kiolthatatlan zengést, amely a szeretetnek és az emberségnek mindenek felett diadalmaskodó hatalmáról dalol. Mindezt minden különösebb hangsúly nélkül, szinte halkan, a kitűnő tanár és a pozitíven gondolkodó megállapításaival adja. Nem is kápráztat stílusmutatványokkal. Egyszerűen, világosan beszél, a nyelvi kifejezésnek azzal a sima árnyalatával, amely minden hőfok nélkül is alakjai és tárgyai iránti szeretetét érezteti. [192]