Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. április) 4. szám

Kázmér Ernő: Köves Tibor: Csavargók menetrendje

Szellemes könyv. Írója szellemtörténeti utalást és a jámbor adatgyűjtést ösztönös biztonsággal kerüli ki. Egyetlen, okosan hangsúlyozott szándéka csak az utazásról írni. Irodalmunkból ez a műfaj hiányzik. Legújabb íróink, így Cs. Szabó László, Márai Sándor és Fejtő Ferenc útikönyvei ugyanarról a kísérletről tanúskodnak, hogy az idegenbe bolyongásban nemzetükre eszmélve, hűek maradjanak vállalt eszmei és írói következetességükhöz, mégis ezen a több szabadosságot engedélyező műfajon túlnőnek, vagy talán helyesebben túlkanyarodnak. Regényes korrajzot írnak. Köves Tibornál az utazás nemcsak gondolati élmény, hanem valóságos szenvedély is. Szinte foglalkozás. Ezzel a gyakorlatiassággal vág neki Európának. Az olvasó már-már felkészül arra, hogy most végre tartalmas úti élményeket kap, amelyben, ha nem is a táji kép vagy a polgári utas szabályos utazása, de az író tapasztalati impressziója lesz a fontos. Mihelyt azonban az író túl van a megérkezésen, hogy úgy mondjam az utazás technikai részén, azonnal teoretikussá válik. Az utazás szenvedélyén át valóságos utazási elméletet teremt. Kísérlete mulatságos, és ha túlzásaiban, sokszor erőltetett hasonlataiban sok is a frissesség, mindez elsősorban könnyedén odavetett világkultúrájának bizonyítása, hogy nemcsak eredeti módon utazik, de a saját pillanatnyi ötleteivel gondolkodik. Vannak ugyan útmutatói, így elsősorban Paul Morand, akinek minden ország és minden táj alkalom arra, hogy felettük csillogóan szellemes, itt-ott elevenre is tapintó, nyugtalanító ítéletet mondjon. A mi írónkat elsősorban mégis csak maga az utazás, no meg az utas érdekli. Minden utas egy külön tanulmányfej. Nyolc típusa – a hódító, a polgári, az álmodozó, a menekülő, a bennfentes, a szenvedélyes és végül az önarcképül készült érzelmes utas – mulatságos ürügy arra, hogy rajtuk keresztül mondja el mindazt, amit az utas és a város viszonyából látott. Mert Köves Tibort az utazás szenvedélye kizárólag a városok felé tereli, a társadalmat és az intellektust összeforrasztó azon metropolisok felé, amelyeknek reális tanulságában minden utas az életformájától menekülni akaró polgár mikroszkopikus képét láttatja. A hódító utas a város bennszülötteihez az erély és a szigorúság álarcában közeledik. A polgár a város dolgos életébe kíván szürkülni. Az álmodozó a város lelki világát keresi, és életveszélyes sikátorokban sétál. A menekülő fűrészporral felhintett tánchodályokban vérszegény varrólányokkal táncol. És így tovább… Az érzelmes utas, akinek heves kalandja London, szerelmese Párizs, menyasszonya Róma és húga Firenze – az ösztönös utazó. Könnyű irodalmi képekben próbál gondolkozni. Őszintén meg is mondja, hogy tulajdonképpen „semmi igazságot, lényeget nem fejez ki”.
Köves Tibor gondolkodásában és utazási szenvedélyének játékosságában sok az afficiálásra való törekvés is, a megismerő utasnak a város által önmagát kínozni akaró az az állapota, ami a feltartózhatatlan érzelemfolyamatnak elindí[189]tója. Egy kicsit lehangoló is a Csavargók menetrendje. Miért kell minden jámbor emberkének, ha vonatna ül, szinte csavargóvá lenni és a hétköznapok dzsungeléből olyan útvesztők felé bukdácsolni, amelyeken, ha sok is az elmélkedés lehetősége, maga az élmény, a kézzelfogható impresszió sajnálatos módon elsikkad. Kár érte. Vannak képei, felvillanásai, amelyekből arra következtethetünk, hogy kevesebb elmélettel és szegényebb dialektikával nagyszerű útikönyvet tudna írni. Ehhez azonban elsősorban arra lenne szüksége, hogy az embereket kissé háttérbe szorítva, utazási élményeiből inkább az örök hóval borított hegyeket fehéreltesse felénk.
Könyvének legelgondolkodtatóbb része a Csavargók gyűjtőcím alatt rohangálók, akiket Nácitól, a pesti mozi portástól a Cagliostro családjánál álnév alatt kopogtató Goethéig egybevon. Ezekből a stúdiumokból a csavargásba kóstolt emberek sorsa és a folyton változó világ lelkendező figyelése szól hozzánk, az a végtelen országút, ami, mint a Gorkijok, a Hamsunok, a Panait Istratik és a Jim Tullyk példái igazolják – a költők álomvilágáig ér. Lehetetlen észre nem venni, hogy az írót valami megmagyarázhatatlan nosztalgia hívja a csavargók közé a folytonos menetelésre való rendeltetésnek azzal a törvényszerűségével, amely végül is a megváltás stációjához juthatna. Az út, ami odáig vezet, lényegesen elüt a Csavargók menetrendje erősen intellektuális művészetétől és az „érzelmes utas” fellobbanásaitól.