Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. április) 4. szám

Kázmér Ernő: Soós László: Kormorán

Az artistaélet jó megfigyelésével és tartózkodó lírájából kicsorduló szépségével rokonszenves regénynek, az Almieri-triónak írója, Soós László új regényt írt. Első regénye tiszta hatására való emlékezéssel olvastuk a másodikat, a Kormoránt, amelyben megpróbál ismét újat, szokatlant adni, ezúttal a repülök világából, és a közelmúltban lezajlott spanyol testvérharccal kapcsolatos próba-világháborúról. A regény több szempontból figyelmet érdemel. Elsősorban elbeszélői modoráért, ahogy a valóságot, az életszerűséget lírába mártja és közérthető, egyszerű eseményeit erősen túlozva, sokszor az önkívületig fűti. Erre a modorra tulajdonképpen nem is lenne szüksége. Részletei, apró megfigyelései, hangulati mondanivalókból fakadnak. Ezekben a valószínűséget nem is kellene kihangsúlyozni és a kézzelfoghatóság sugárkörébe vonni. Alakjai, akiket a mai léleklátás freudi elemeinek szemszögéből elemez, és elsősorban lelki mozzanatait fejti szét, ugyancsak érdekesek, és a fiatal regényíró keményebb próbák elől kitérni nem akaró erőfeszítésének figyelemreméltó teherpróbája. De mert eseményei valószerűek és alakjai mégis inkább lelki, mint fizikai portréikat láttatják, nem kerülhette ki azokat az egyenetlenségeket, amelyek nem a téma bizonytalanságából, hanem inkább a témának mindenáron újszerű megmutatásából fakadtak. Mi értjük a fiatal írót, és rokonszenvvel kísérjük törekvését, hogy a mai világbalanszban ne haladjon az előtte járók kliséi nyomán, hiszen pilóta regényhőse, aki „suhanó ködvonalak suhanó levegőkékjével ölelkezik”, házaink sivár falait és azt a cementhalmazt, ami felett naponta elrepül, már börtönül érzi.
Az első kötetben hőse, Robert Holborn még ködös, az író modorának mesterséges ködgomolyagába burkolt, túlságosan érzelmesre rajzolt, bizonytalan járású, céltalan nagyvárosi alak, akinek tulajdonképpen három élménye van: az asszony, az éjszaka és az eső. Az eső mindennél fontosabb. Nincs a regénynek eseménye, hangulati képe, ami ne esőben ázna. A regényíró az eső költője és az eső szerelmese. Nem is tudunk hozzá mérhető, hasonló lírikus hajlandóságú regényíróról, aki az esőnek annyi zizegő árnyalatát, homályos, apró cseppekkel szitáló világvárosi hangula[187]tát adná. Késő délután van. Egy barátja lép be hozzá: „Miféle szél és eső hoz téged ide?” „Igen szép idő van – egyezik bele Louisi –, olyan csendes kis eső.” A cukrászdából jön ki Helénnel. A terasz alá becsurog az eső, és a hosszan elnyúló, dobogó deszkák magukba itatva az erdőt sírják. Este a sötétben nyitott ernyővel jött át a kerten, és a lámpa fénye „apró, fehéren izzó körtékké világította a cseppeket”. A szerelem is eső! „Tudod, olyannak érzem magam belül, mint egy szomorú, elhagyott kertrészlet. Eső hull a tájra, fúj a szél, leveri a leveleket és a fák virágait. És ha te nézel rám, olyan, mintha egyetlen csillag nézne belém, s meleg ragyogásba színesedne tőle.” A második kötetben Robert Holborn már pilóta, és egykori, városi élete, „a kávéházak, büfék, villanyszínes, rikító zsibongása helyett a hidegarany hajnali szürkület” várja. Kétüléses és kétfedeles vadászgépek között, baszksapkás és overallos szerelők szaladgálnak, motorok zúgnak, és huzalok sugárzuhataga feszül a hárfázó szélnek. Míg az első kötetben az eső a minden, addig a másodikban a repülőgép és a repülőgép technikája, lírikus aláfestésében is valóságos szemléltető, iskolaszerű magyarázás triplexüvegekről, cellonlapokról, akkumulátorokról, dugattyúgyűrűkről. Az író ragaszkodik ahhoz a szándékához, hogy az olvasót mindehhez éberen tudja tartani. Regényírói tudati felelősségében a repülőtéri, repülőtechnikai ismeretet zsongó szóáradatba, fény és árny közötti lebegésbe, valami álomközi állapotba vonja. A szóból kép, a képből szóornamens válik, a gáttalan mese helyett valóságos kompozíció – az összeillesztés ragasztó enyvét sokszor érezzük – valami abból a költői akrobatizmusból, amit már az Almeiri trióban is észrevettünk, s amivel bátran, kitartóan, szinte imponálóan lendül az elbeszélés törvényein át, anélkül, hogy mondanivalóit egy mélyebb problémakör áramkörébe vonná.
Több leírására azonban emlékezni fogunk. A regény sodrásába szőtt spanyol harctérnek napsütötte képei, az andrevolai utcákra zúduló napsugár és a tétlenül kószáló Louisi hadnagy strandi délelőttje, a tenger és a homok világa, ezer szín orkánja olyan plasztikus és olyan erőteljes, mintha Cézanne természetimádásának forrósága ömlött volna beléje. Ez a pár oldalas leírás a jól látó szem gyönyörködése lázára mutat, és az írót tisztábban állítja elénk, mint érdekes regénye megannyi szétfolyó részlete. Általában: a regény nagyobb felkészültségű munka, mint amit mutat, és ha kamaszosan rokonszenves korszerűsködésében sok is az új, az eredeti gondolkodás, szándékának mondvacsinált körülményessége, túlfeszített izgatottsága, ideges lobogása még nem gyújt fényt, és nem is lobog messzire. A kiadó lektora sokat lendíthetett volna a regényen. Hosszadalmasságának, ismétlődéseinek a húzás, az itt-ott rövidebbre is fogható leírás csak hasznára lett volna.
* [188]