Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. április) 4. szám

Havas Károly: Öreg ház a csirkepiacon

A könyvek
A fiú még alig pötyögött rendesen, már tudta, hogy könyv is van a világon. Mindent összetépett, ami csak a keze ügyébe akadt. Összetörte az apró figurákat, amelyeket anyja hozott, és titokban becézve simogatott. Ráhagyták. Egyszer valami könyv került a kezébe. Ott feküdt egy kis asztalon, piros vászontábláján aranyosan csillogtak a betűk. A gyerek felkapaszkodott az asztalig, magához rántotta a piros-arany csodát, és zsákmányával elbújt egy sarokba. Apja szivarozva olvasott, de ahogy a fia megkaparintotta a könyvet, abbahagyta, s boldogan összemosolygott a feleségével, mert a gyerek lassan lapozgatni kezdett és ujjaival rá-rábökött az oldalakra.
De hamar elunta ezt az egyhangú mulatságot. A papírlapok halkan sustorogtak, és ez a kis zaj már felébresztette rombolási vágyait. Az egyik lapot jól megmarkolta és egyetlen rántással kitépte. Utána boldogan felnevetett. Diadalmas örömmel árasztotta el a pusztítás, ez a rejtett és feltörő érzés. Ez töltötte el akkor is, amikor leszakította a függöny zsinórját, letörte a falovacska fejét, földhöz vágta a csöpp fehér kutyát. Boldogan nevetett most is és új zizegő lap után nyúlt. De a szinte átszellemült mosolygás ráfagyott az arcára. Apja és anyja egyszerre ugrott hozzá s egyszerre szólt rá, szinte elfulladtan.
– Nem szabad, könyv! A könyvet nem szabad bántani.
Így hamar megtanulta, hogy a könyvet meg kell becsülni. Órákig is elüldögélt és nézte, hogy az apja olvas. Nem tudta, hogy ebben mi lehet a különös varázs. Apja hallgatott, szivarozott, a [182] könyv lapjai halkan zizegtek. Kedves zene volt ez. Apja néha ránézett a könyv fölött, s szelíden rámosolygott. Úgy érezte, hogy a szemei ilyenkor nagyon jók. Anyja másként olvasott. Néha ölébe ejtette a könyvet, és félig lehunyt szemmel maga elé zümmögött. A fiú olykor szinte félt a könyvektől. Milyen más lett apja is, anyja is, ha könyv volt a kezükben.
*
Még nem tudott olvasni, és a könyv máris valami meseszerű, csodálatos dolog volt előtte. Alig döcögött, s már vastag lapú, eltéphetetlen képeskönyveket nyomtak a kezébe. Gyerekkora óta beléje idegződött, hogy tisztelni kell mindent, ami könyv. S ezért ama kevesek közé tartozott, aki nem szaggatta szét a vastag, tarka, piros-kék lapokat.
Csak az iskoláskönyvek riasztották vissza a betűtől. Nem szerette őket. Unalmasak voltak, egyhangúak. És mégis meg kellett tanulni, kívülről tudni. Ezt nem szerette. Makrancoskodott. Egyszer az egyik könyvét odavágta a sarokba. Anyja nem sokat beszélt. Felvette, s odatolta elébe.
– Ez is könyv – jegyezte meg mosolyogva. – Igaz, hogy számtankönyv, de azért nem baj. Rosszul jársz, ha nem barátkozol meg vele.
De nem barátkozott meg. A számokkal sem. Amikor csak könyvhöz, nyomtatott betűhöz jutott, olvasott. Furcsa olvasás volt ez. Mindig elbújt. Egyedül akart lenni olvasmányaival. Csak akkor tudta élvezni a betűt, ha nem érezte magán valakinek a szemét. Szégyellte magát, ha egy-egy részlet megkönnyeztette, s azt más is észrevette.
Nemcsak élte, hanem látta is a könyvekben leírt dolgokat. Néha azt képzelte, hogy a hangokat is hallja. Apja nagyon vigyázott, s elvett tőle minden könyvet, mely szerinte nem gyerek kezébe való. Anyja csak mosolygott az ilyesmin.
– A gyerek úgy sem érti.
Pedig korán megértett mindent. Hamarabb tudott a világ dolgairól, mint ahogy kellett volna. Sokszor nagy keserűség bántotta. Összekeveredtek benne a dolgok. Olvasmányain át megtanult gyűlölni, ítélkezni.
Apja néha elbeszélgetett vele az olvasott könyvekről, s na[183]gyokat nevetett, mikor a fiú komoly arccal magyarázgatni kezdte a furcsa összefüggéseket, amiket csak képzelete talált ki.
Ahogy nagyobb lett, s az öreg háznak furcsa élete mindjobban beléivódott, könyvei új értelmet kaptak. Egyre keresgélte az emberek között azokat, akik hasonlítottak a könyvekben leírtakhoz. Nagy hősök, vitézek, híres rablók nem voltak az öreg házban, de annál több szegény, elesett ember. A gyerek megérezte, hogy a szegénység egyforma, akár a könyvben írják le, akár az életben látja, csak a valóság nyomorúsága jobban fáj! Ebben az időben kezdtek rá furcsán nézni a hosszú udvar emberei. A fiú ugyanis többször szomorú és sajnálkozó pillantással vizsgálgatta őket, s azok azt hitték, hogy nézése bántó, lenéző. A fiú ezt néha elpanaszolta egyetlen bizalmasának, a hosszúra nőt furcsa lánynak is, aki kinevette.
– Ne olvassál annyit, úgyis azt mesélik a fiúk, hogy meg fogsz bukni, mert az iskolában is csak a könyveiden jár az eszed.
A gyerek sértődötten tiltakozott. Az iskola más, s a könyv is más. A lány jól mulatott rajta. Nagyobb volt, magasabb, idősebb, érettebb. Meg lány is volt. Becézgetve simogatta az arcát.
– Péter! Péter! Mondom, ne olvass annyit. Úgy berzenkedsz, mint valami regényhős.
A gyereket bántotta a szó. Regényeket nem volt szabad olvasnia. Apja egyszer elverte, mert a 13-as számú bérkocsi titka kilenc kötetével a legforróbb nyárban fellopódzott a padlásra, és napokig senki nem tudta, hogy merre kószál. Véletlenül fedezte fel az egyik szomszéd cselédje. Sikongatón verte fel az udvart, hogy Péternek valami baja van. Mentőexpedíció indult érte a padlásra. Ott találták porosán, égő arccal a kilenc kékborítékos kötettel, amelyeket kárörvendező diadallal vittek le az anyjának.
A 13-as számú bérkocsi titka minden detektívregénynél vadabb és kavargóbb meséjű volt. A gyerek éjszakákat álmodott végig cselszövő hercegekről, égő házakról, nagyszerű rendőrökről és még nagyszerűbb becsületes emberekről. Most már a becsületes embereket kereste, és egészen belekavarodott ebbe a kutatásba. Nem látott becsületes embert. Voltak jó emberek és voltak rossz emberek, de olyant sehol sem talált, aki feláldozta volna magát azért, hogy mással jót tegyen. Megpróbálta, hogy miképpen lehet ezt csinálni. Egyszer odaadta az uzsonnáját az iskolában egy sze[184]gény gyereknek, akiről tudta, hogy soha nem hoz magával semmit. Egy percig nagyon jó érzés töltötte el. Utána azonban éhes lett és egész délig mérgelődött, hogy miért osztotta el az uzsonnáját. Végül is belátta, hogy nem tud jó lenni.
A hosszú lány – olvasmányai hatása alatt – mindinkább álmai királynőjévé vált. Mert mind többet és többet olvasott lányokról, asszonyokról, akiket szerettek. A szerelem valami szép és mégis visszarettentő dolog lett az elképzelésében.
A fiúk esténként furcsa dolgokat meséltek. Ahogy ott kuksolt mögöttük valamelyik eldugott padon, úgy érezte, hogy ezekről a dolgokról ő többet tud, mint az udvar valamennyi gyereke, mert ő többet olvas. A csúnyaságokról azonban nem olvasott soha. Így azt hitte, hogy valami tévedésnek az áldozata. Azt már úgyis megtanulta, hogy a könyv más, és az élet is más. A fiúk esti suttogó beszélgetései egy időre elfordították figyelmét a könyvekről. Ekkor már néha meg-megbicsaklott a hangja, és különös borzongás futott át testén. A korán érett fiúnak a kíváncsiságával kutatott a nagy titkok után, de visszariasztották az udvar gyerekeinek csúf beszédei. Nem akarta ezeket a dolgokat megismerni, és éjszakákon keresztül álmatlanul hánykolódott.
Anyjának feltűnt a sápadtsága, s beesett, karikás szeme. Egyszer kézen fogta és átvitte az öreg doktorhoz. Az vizsgálgatta, megkopogtatta a tüdejét, s hümmögött. Aztán kiküldte a szobából. Mikor anyja kijött, a fiú úgy érezte, hogy titkos-furcsán vizsgálgatja.
– Lassan felnősz már Péter. Előbb-utóbb nagy fiú leszel. Azt mondja a doktor bácsi, hogy többet kell tornáznod, és küldjünk tánciskolába. Akarsz tánciskolába járni?
Péter hevesen tiltakozott. A tánciskola egyáltalában nem tetszett neki. Az iskola már magában is ellenszenves volt és az olyan iskola, ahol lányokkal kell forogni, még inkább. Az esti suttogó beszélgetések során többször esett szó a tánciskoláról. A fiú ezekből a beszélgetésekből úgy érezte, hogy a tánciskola veszedelmes hely. Este az apja sokáig nézte, aztán rámosolygott.
– Félsz a tánciskolától, Péter?
– Nem, apa. De most a szünidőben szeretnék elolvasni néhány könyvet, amit te adtál.
– Nagyon ravasz vagy, Péter. Csak azért akarod ezeket ol[185]vasni, mert én adtam? Elolvashatod, telik az időből, de délután megyünk a tánciskolába.
Rideg és ijesztő hely volt a tánciskola. Nagy, hosszú terem, a szélén kopott bársonypadok, amelyeken a nagy hőségben elkókadtan üldögéltek a lányos mamák. Valahol egy hegedű cincogott, egy zongora lármázott és egy pocakos, mosolygó képű, kis emberke harsányan dirigált. A lányok úgy álltak egy csoportban, mint valami ijedt nyáj, s a fiúk úgy keringtek körülöttük, mint a kiskutyák, amelyek szeretnének betörni a riadt nyájba, de félnek. Péter, akit az apja valósággal odalökött a pocakos, mosolygó, kis emberkéhez, riadtan húzódott el az egyik hosszú bársonylóca legvégére, ahonnan az első órára valósággal ki kellett rángatni.
Az első óra csupa gyötrelmet hozott. A lányok mind ügyesek voltak, a fiúk között sok az ügyetlen, de a legfélszegebb Péter volt. Szégyellte magát. Bolondságnak tartotta, hogy felnőtt emberek – már pedig ő is annak tartotta magát – hegedűszóra, zongoramuzsikára, meg egy kis, pocakos ember bakugrásos dirigálására össze-vissza keringenek.
Nem szerette megfogni a lányok kezét. Izzadt volt. Az idegességtől, az izgalomtól s a hosszú teremben uralkodó nagy hőségtől is. El is mondta a hosszú leánynak. Ez azután minden este külön táncórát adott neki. Halkan zümmögte hozzá a dallamot, és valósággal vitte Pétert magával a már éjharmatos füvön. Csodálatosan szépek voltak ezek az esti táncórák! Minden olyan könnyű volt, és minden olyan szép. A lány hajából különös illat szállt fel, s a félhomályban vakító fehéren villogtak a fogai. Péter tánc közben egyszerre odahajolt fehér arcához, s önkéntelenül megcsókolta félig nyitott száját. A lány egy pillanatra hozzáborult, aztán nyersen ellökte.
– Soha többet nem táncolok veled – mondta sírós durcássággal. – Olyan vagy te is, mint a többiek.
(Folytatása következik) [186]