Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. április) 4. szám

Illés Sándor: A tűz kihunyt

Olyan volt nyugaton az ég, mintha duhaj, részeg legények megbicskázták volna. Folyt a vére meghasadt testéből, ráhullott a fákra s a tanyákra. Az éjszaka settenkedve kúszott végig a barázdákon s meglapult bennük, mint az ürge.
Tehenek ballagtak haza a legelőről. Jóllakottan, nagy hassal lépkedtek a harmatos fűben, és farkukkal csapkodták a legyeket. Kutya ment utánuk lomposan és egy legényke.
Székely Pista bácsi fatönkön ült, és a falu felé meresztgette szemét. De nem sokáig nézelődhetett már, mert a falut lassan megette a sötétség, s a feléje futó utat is felitta. Csak a tűz pislogott előtte, amelyre gallyat és száraz falevelet túrt a lábával.
Az öreg Székely bácsi rég nem volt a faluban. Kint lakott a tanyán, mely egy sárgaföldes, egyablakos szobából állott. Az ablaknak sem volt üvege. Már két hónapja nem járt odahaza. De nem is akart. Harcban állt az övéivel.
Nehéz gondok ették. Mindentől elvonták. Olyannyira, hogy már a napokat sem tartotta számon. Valójában nem is törődött velük. Csak folyton magát marta. Pedig nem volt érdemes. Benn, a faluban, úgyis azt mondták, hogy megtébolyodott. Tébolyodott ám… De káromkodni sem érdemes. Nem hallja senki, nem törődik vele senki, csak a fia jár ki hozzá néha, este, lopva. Az ismerősök nem jönnek. Messziről nézik csak, ha erre akad dolguk, hogyan ül a tűz mellett, néha átvirrasztva egész éjszakáját. „A vén szamár – mondogatják. – Őrzi a fődet.”
Hát persze. A fődet őrzi. Az övét őrzi. Az őrzi, akinek van.
Itt él kint – már két hónapja.
Nappal az akácosok árnyékában alszik, éjjel tüzel. Hadd lássák, hadd mondják: „Székely Pista vigyáz a földre.” Hadd mutogassák: „Ni, ott a láng, tüzet gyújtott az öreg.”
Hát!… A földjén van, ki parancsol neki? Már eltüzelte az [175] ócska kerítést is, meg egyetlen székét. Kivágta az egyik elszáradt akácfát, azt is rádobta a tűzre. Hadd zabáljon. Még a földet is rátenné, de azt nem lehet elégetni. Ha rátenné, rákaparná, a láng elaludnék.
Tüzelt az öreg Székely és rágta a bajszát. Farát már elnyomta a tuskó. Néha átdőlt a másik oldalára, lábát mozgatta, felkelt, körüljárta a tüzet, s hordta a gallyat. Kevés a tűzrevaló, de még lesz egy párszor – morfondált.
A tűz körül való settenkedései közben észrevette, hogy éhes. Volt már máskor is éhes, amióta kint élt a földön, de erre sohasem fordított nagy gondot. Krumplit sütött. Előbb az övét, azután a szomszédét kaparta ki a földből. Éjszaka mindig. Mert nappal nem égett a tűz. De kenyér is kellett volna. Legalább egy darabka. Az sincs, csak ha a gyerek kijön.
– Még most se gyün az a bitang – dohogta maga elé. De azért nem volt mérges. Egy cseppet sem. Pedig tegnap sem volt kint a fia. Hát tegnapelőtt? Hm, tegnapelőtt… Talán akkor se. Már régen volt, s az ilyen öregember esze nem arravaló, hogy…
– Mért nem arravaló? – kérdezte most már hangosabban, mérgesebben. Hát mire való az esze? Nem háborodott ő meg. Azért, mert nem adja a földet? Az ő földjét… Nem adja! S aztán? A ház nem kell, az az asszonyé. De a földet nem adja.
– Soká gyün – vörösödik el. Ez az asszony szele. Az pujgatja ellene a gyerekeket is. A lánya nem is jött ki hozzá soha. Csak a gyerek. Az is bujkálva, nehogy megtudják. Mert az mégis csak az ő vére. A leány már Bollók-vér. Szakasztott a felesége… – Dögöjjönek meg!
Ezt hangosan mondta. De az utolsó mondatot visszaszívta. Visszaszívta és helyesbítette: Ne dögöjjönek meg, no…
Hanem a tűz elalszik, ha nem dob rá. De mit dobjon? Az a nyirkos fa csak füstöl, már alig lehet mellette megmaradni. Bedöcögött a szobába. Kis istálló volt valamikor, amikor még Székely Pista lovat is tartott. Ide kötötte, ha szántotta a földet. De most már nem volt lova, a kocsi ott porosodott a fészer alatt a faluban, az asszony házában. Neki nincs már ott semmije, csak a subája a szekrényben, és az ünneplője a csizmával. Azt is ki kell hozni, mert lassan már ősz lesz, és beszorul az istállóba.
Ősz lesz… Ez megborzongatta. Őszkor is itt él majd? Ami[176]kor esik az eső, nyirkos lesz a föld, és a kis istálló nyitott ablakán bedudál a hideg szél. Vagy váljon meg a földtől?
Mély barázdák szaladtak végig az arcán. Az asszony azt akarja, hogy adja el a földet. Két hold földje van csak, közel a faluhoz. Ennek a kis darab földnek barázdáiban sorvadt el az ereje. Ez volt minden öröme, bánata. Ezt adja el? Mert Bollók Marcsa, a felesége házat akar venni a piactéren? Azért? A házat azt nem bánja. Adják el, vegyenek másikat. De az ő földjét nem adhatja el senki, mert az övé. Csak az övé. Ő vette. A hegyekbe járt érte dolgozni. Szombat este hozta mindig a pénzt, félrerakta, nevelte a gyerekeket, s gyarapította a földjét. Először csak kis parcella volt. Dinnyét ültetett bele. Később lovat is vett, fuvarozott. Most már két holdja van. Ezt nem adja…
Rakott a tűzre és nézte a lángot. Milyen szép a láng. Tűzimádók voltak az ősei. Talán innen maradt benne is valami nagy csodálat a tűz iránt.
Most, ahogy ott ült, szinte látta a házat is. Nem az asszony házát, hanem a piactéren a cserepes házat. Amit az asszony akar megvenni. Mi a fenének neki az a nagy ház? Mert a lánya egy suszterhez akar feleségül menni? Veje persze szeretne szép, cserepes, fehérkiblis házban lakni. A mellékből műhelyt lehetne csinálni… És csütörtökön csak kirakodnának az ablak elé, a piacra és árulnák a fehér papucsokat. Meg a szandált.
Az is eszébe ötlött, hogy a veje csizmát is csinálhatna neki. Szép csizmát, amiben vasárnap délelőtt misére járna. Délután is felhúzhatná néha. Hiszen úgyse mehetne ki már a földre, ha eladnák. Igaz, hogy a veje szépen keresne. Egész nap varrná a szebbnél szebb papucsokat, szandálokat, cipőket. Az ablakba is kitenne egypár aranyozott papucsot, hadd lássák a járókelők. Mondanák is: „Ni, Székely Pista veje, a suszter. Vegyünk mán, no, egy pár papucsot. Olyan szépet csinált a múltkor is a Rozi néninek.”
Mosolyra derült az öreg Székely arca és ebben a pillanatban nem is haragudott. Mire haragudjon, kire haragudjon?
Már késő lehetett, el is álmosodott, amikor megjött Pista fia. Már pelyhedzett a szakálla. Amolyan kamaszféle, serdülő legényke volt. Kis batyut cipelt hóna alatt.
– Jó estét! – köszönt oda apjának, és ujjával kalapja felé bö[177]kött. Az öreg azonban nem köszönt vissza, mert hirtelen ismét harag öntötte el. Nagy sokára szólt csak mérgesen és reszelős hangon:
– Soká gyütté!
– Soká.
Kis ideig hallgattak. Fia mellé ült, és most szótlanul együtt néztek a tűzbe. Nem is gondolkoztak semmin. Csak ültek és nézték a hamvadó lángokat.
– Oszt mé? – kérdezte végre az apa.
– Hát azé… mert nem bírtam gyünni. Eljegyzés van otthon. Ked nem is tuggya?
– Nem tudom hát.
Ismét mély hallgatás fészkelődött közéjük. Csak a tűzre dobott fa sercegett a lángok fogai között.
– Hunnan tudnám?
Megpiszkálta a tüzet, aztán:
– Nem is bánom. Én nem bánom…
Ezt már nyomatékosabban tette hozzá, és behúzta nyakát a bekecsbe. Fia is. A fehér fejkendőbe csomagolt batyu ott hevert közöttük a földön. Az öreg néha végighúzta rajta a tekintetét, aztán hirtelen elkapta. Biztosan élelem van benne. Kenyér és más is, mert nagy a batyu, hasas. Mi lehet benne? Most már nagyon éhes volt. Szinte zúgott a feje a nagy éhségtől. Ki kellene bontani a batyut, de ő nem teheti, míg nem szólnak. Majd a fia kibontja. Megmondja majd, miért jött és mit hozott. Őneki semmi köze a batyuhoz. Még akkor sem, ha neki hozták, és a fia hozta.
A gyerek észrevette az öreg érdeklődését a batyu iránt. Lassan lenyúlt és odatolta eléje.
– Enni hoztam.
Székely Pista bácsi oldozgatni kezdte a batyut, de nem nézett arra.
– Mi van benne?
– A vacsora. Kinyér, meg déli maradék. Csirke van a bögrében… Édesanyám küldte.
Székely Pista hirtelen elengedte a bögre fülét.
– Ki küldte?
– Édészlém… Eddig is mindig az küldte kennek.
– Mindig? [178]
– Hát…
– Akkor nem köll… Vidd vissza… Mondd neki, hogy nem kell az ő főztye… Inkább nem eszek semmit, de ez nem köll!
Ismét csendben üldögéltek. A tűz pislákolt, a gyerek rádobott pár darab hulladékot.
Székely Pista bácsi keze azonban újból a bögre felé tapogatott a sötétben, amíg a lángok nem éledtek fel. Megtalálta a kenyeret is. Kanál is volt. Lassan előszedte bicskáját, térdére tette a bögrét és megkóstolta. Aztán megette az egészet. Ki is törölgette utána. Tisztára. Nagyon jól esett neki a csirkepaprikás. Bajuszát is megtörölte kabátja ujjába.
Ahogy visszatette a bögrét, puha ruhába akadt a keze.
– Ez micsoda?
– Inget is hoztam, meg gatyát, hogy húzzon ked mán tisztát…
– Azt ki küldte?
A gyerek nem szólt semmit. Nem akart beszélni, de az apja nem is várta a választ. Tudta, hogy ezt is a felesége küldte. Hát mégiscsak gondol rá. Akkor talán mégsem ő híresztelte széltében a faluban, hogy az öreg Székely megtébolyodott. Szereti az az asszony. Talán jót is akar…
– Oszt milyen eljegyzés vót? – kérdezte halkan. – A suszter? Az gyütt megkérni?
– A suszter. Az gyütt, és virágokat hozott, meg jegykendőt. Szép ember. Azt mondta, hogy a piactéren üzletet lehetne nyitni. Szép üzletet. Többet hozna, mint tíz hold föld. Szép papucsokat tud csinányi. Meg édesapámnak csizmát. Azt mondta, hogy az a csizma semmi, amelyik a sarokban van. Majd ő csinál kennek csizmát, olyat, hogy no…
– Azt mondta?
– Azt…
– Aztán azt is mondta, hogy többet ér az ő mestersége, mint tíz hód főd?
– Azt is…
– Hogy mondta?
– Hát így.
– Hmm. Oszt té elhiszed azt?
– El.
Hallgattak. A gyerek pakolni kezdett. Az inget és a gatyát [179] kitette az apja mellé, s a fatönkre terítette. A bögrét bekötötte a kendőbe és felállt.
– Várj mán – szólt oda az öreg. – Vidd ezt a gatyát is.
– Hát nem veszi föl kend?
– Nem… – s elgondolkozott. – Nem veszem föl. Hun vegyem föl? Meg is köllene mosakodni. Majd főveszem otthon…
Felállt. Hóna alá csapta az inget, és elindult a gyerek után. Három-négy lépés után azonban megtorpant. A tűz jutott eszébe. A tűz, amely már két hónapja világítja meg az éjszakát és hirdeti, hogy Székely Pista vigyáz a földjére. A tűz… Azt nem lehet itt hagyni. Hogyan hagyja itt?
Visszament és rokkant térddel túrta rá a földet. A láng megrettenve húzta vissza nyelvét. A parázs még szikrázott, pislogott, de a föld betemette.
Lassan bandukoltak az éjszakában. Székely Pista bácsi néha-néha visszafordult. De nem világított semmi. Már nem is tudta, hogy hol volt a tűz, a jel. Már nem látszott belőle semmi. Szívében sem maradt semmi harag. Kihunyt a láng, elaludt a tűz. Csak két ember ballagott az éjszakában. Az egyik hetyke legényke, a másik magába roskadt öregember, akinek könnyes volt a szeme. A tüzet siratta… [180]