Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. április) 4. szám

Szegedi Emil: Lélekvesztő

A gyász harmadik hetében Flóra felmondott Menyus Ilonának, aki tizenöt évig cseléd volt Benkő Zsigmond dr. ügyvéd házában.
Ilont nem érte váratlanul az elbocsátás. Mikor az úr négy héttel előbb ágynak esett és a konzílium után Flóra asszony előszedte egy nagy bőrönd fenekéről a már molyette, régi gyászfátylakat, Ilon érezte, hogy küldetése dr. Benkő Zsigmond házában, az igazságos Isten akarata szerint, befejeződött. Tudta, hogy nincs segítség. Dr. Benkő Zsigmond hatvanhét éves korában visszaadta lelkét a Teremtőjének. Így olvasta Ilon a kapura szegezett gyászkeretes cédulán.
Flóra asszony, dr. Benkő özvegy húga, ugyanazt a gyászruhát öltötte fel a temetésre, melyet harminc évvel ezelőtt az ura végtisztességén is viselt. Turbánszerű, széles és ormótlan volt ez a divatját múlt gyászkalpag a kicsi, ezüst fejen. A kalapon fénytelen fekete gyöngyszemek csüngtek alá lazán. A temetésre feltűnően kevesen jöttek el. Elfeledett, a nyilvános élettől visszavonult ember volt a megboldogult. Mióta megfordult körülötte a megrendíthetetlennek tartott világ, és megváltoztak az országhatárok, dr. Benkő Zsigmond számára az élet is megszűnt. Sehová se járt többé, így aztán régi barátai is elmaradtak tőle, nagy részük el is költözött, ki az örökkévalóságba, ki a megmaradt régi hazába. Dr. Benkő Zsigmond a „fehér gyásznak” egyre elviselhetetlenebb esztendeit egyedül morzsolgatta húgával, ezzel a korán özvegységre jutott, vértelen és szomorú asszonnyal. Számukra igazán megállt forgásában a világ, nem kelt fel és nem nyugodott le a nap. Megdermedt minden abban a pillanatban, amikor a város, melyben születtek, éltek és valakinek számítottak, hűtlenné vált hozzájuk. Benkő Zsigmond nem akart tudomást venni semmiféle változásról. Számára és húga számára is minden úgy maradt legalább lélekben, ahogy volt. Ott és úgy folytatták az életet, ahol látszólag megszakadt. Az ügyvédi iroda dolgozott úgy, mint addig. Dr. Benkő konokul és eszelősen minden beadványt továbbra is „a tekintetes magyar királyi törvényszékhez” intézett. S ha dühödten visszautasították, azért is és újból így címezte. Eleinte sokan neki adtak igazat. Akkor még bizonytalannak látszott a jövő, a helyzet ideiglenesnek. Minden szóra, minden mozdulatra kétszeresen vigyázni kellett, hogy folt ne essék a nemzethűség patyolatán. A kezdeti bizonytalanság azonban lassan kemény bizonyossággá dermedt, és dr. [164] Benkő Zsigmondról városszerte suttogni kezdték, hogy meghibbant. Az óvatosabbak csak konok, mániákus magyar koponyának tartották, de mindenképpen veszélyes és oktalanul izgága embernek, akivel ilyen zűrzavaros időben az esetleges súlyos politikai következmények miatt nem nagyon ajánlatos érintkezni, még kevésbé barátkozni. Az új uralom azt hihetné, hogy egy szelet fújnak vele.
Hamarosan dr. Benkőnek is észre kellett vennie, hogy kartársai, akikkel délelőtt a törvényszéken, délutánonként a társaskörben szokott találkozni, lassan elmaradoznak. Hivatalos helyeken is egyre határozottabb formában, néha durván éreztették vele, hogy elég volt a tréfából, megváltozott a világ, és vagy alkalmazkodik az új helyzethez, vagy szedje a sátorfáját.
Dr. Benkő, akiben megcsontosodott agglegényi indulatok és fajtájának kemény ösztönei is dolgoztak, a teljes visszavonulást választotta. Jómódú ember volt már akkor, apjától is jelentékeny vagyont örökölt bácskai földben, megtehette, hogy becsukja az irodát. A kliensek lassan úgyis elmaradtak, ki is merte volna rábízni ügyét olyan emberre, akit mindenütt nyílt ellenszenv fogadott. Utóbb már majdnem minden perét elvesztette. Közbenjárásai nem vezettek eredményre, meg sem hallgatták, mert dr. Benkő Zsigmond rendületlenül anyanyelvén szólt olyan helyeken is, ahol vagy nem értették meg, vagy nem is akarták megérteni. Hogy konok és cseppet sem leplezett ellenséges magatartásának nem lettek komolyabb következményei ebben a zűrzavaros és kíméletlen korszakban, csupán annak tulajdonítható, hogy egyike volt a város legtekintélyesebb régi polgárainak. A Benkő család nemcsak céhmestereket, törvényszéki elnököket, megyei hatalmasságokat, hanem polgármestert is adott a városnak. Egyik nagybátyja az országos politikában is hírnevet szerzett, és államtitkárságig vitte. Dr. Benkőt, ezt tudta mindenki, félre lehetett tolni az útból, néma bojkottal el lehetett idegeníteni megszokott környezetétől, mellőzéssel és hideg nyomással meg lehetett keseríteni az életét, de hozzányúlni, brutalizálni nem lehetett, mert ez a vérmes, keménynyakú, ibolyaszemű férfi kissé maga volt a város. A régi város.
Kevés megmaradt ügyfelét dr. Benkő átadta egyik kartársának és egy nyári reggelen a házmester leszerelte a kapuról a zavaros időkben gyakran megcsúfított, aranybetűs, súlyos márványtáblát, amely két évtizedig hirdette, hogy itt lakik dr. Benkő Zsigmond köz- és váltóügyvéd.
Mikor ezt a táblát bevették, Benkő doktor akkor halt meg először.
Töröltette magát az ügyvédi kamarából, kilépett a társaskörből, és mindenféle egyesületi tagságáról lemondott. Negyvenkilenc éves volt akkor. Sehová nem járt, nappal alig mutatkozott. Régi, meghitt barátait és kartársait is, akik behódoltak, kerülte. A nyári hónapokat a birtokán töltötte, ősz elején tért vissza a városba Flórával, a húgával, ezzel a hollófekete özveggyel. [165]
*
A Benkő-kúria – így hívták a városiak a házát –, hatalmas tömzsi épület volt a régi gabonapiacon. Kapuja vaspántos barna tölgy, ablakai csúcsívben futottak össze, és a felső rámákat, senki sem tudja miért, színes, mart üveglapok fedték. Lehetett vagy tizenöt szobája, ezt mind Benkő Zsigmond és Flóra lakta.
Akik kívülről nézték, dohosnak, sivárnak és szomorúnak találták a házat is, és lakóinak életét is. Hogy a falak között mi történt, senki se tudta. Idegen ettől az időtől kezdve, nem jutott be a Benkő-házba, amely titokzatosan, komor és erős jelképként terpeszkedett a zsivajos térségen. A ház lakóinak életéből kifelé kevés, majdnem semmi sem látszott. Aki akarta és figyelte, az utóbbi években láthatta, hogy nyári, vagy kora őszi langyos estéken, mikor a környék elcsendesedett, kinyílt a súlyos tölgyfakapu, és mint két fekete árnyék, kilépett rajta dr. Benkő és a húga. Flóra csak három évvel volt fiatalabb fivérénél. Mióta férje Prágában elhunyt, s Flóra gyermektelenül egyedül maradt és hazajött, állandóan feketében járt. Magas, nesztelen járású, szép termetű asszony volt. Keskeny, finom, mosolytalan arca cellafehéren világított ósdi, fekete csipkesáljai közül. Szeme ibolyaszínű, mint a bátyjáé, de fénytelenebb. Karöltve sétáltak. Járásukban volt valami szertartásszerű, kecses gyengédség. Flóra törékeny, vékony bokái miatt bottal járt. A fekete pálca ezüst fogantyúja meg-megvillant a gázlámpák fényében. Szótlanul, tipegve haladtak felfelé mintegy kétszáz lépést. A tér csenevész, megtépázott parkba torkolt. Itt megpihentek, kis ideig álldogáltak, és ugyanazon az úton visszatértek. Mesélték, hogy séta közben sohasem váltottak egymással egy szót sem. Nesztelenül libegtek az úton, mint két titokzatos, bársonyszárnyú lepke.
*
Menyus Ilon tizenöt éves múlt, mikor elszegődött cselédnek dr. Benkőhöz, Menyus Mihály, az apja, abban az időben másodszor nősült, és az új asszonnyal lement Boszniába egy erdőkitermeléshez. Ilont le akarták rázni a nyakukról, és kapóra jött, mikor a másik Menyus lány, a Krisztina, aki a Benkő-tanyán együtt élt egy kocsissal, beajánlotta Ilont az uraságnak.
Menyus Mihály, amint megszabadult a lánytól, elutazott, és Ilon többé nem látta. Öt évre rá rövid értesítés érkezett a hatósághoz, hogy Menyus Mihály egy rakodásnál megsebesült, és pár nap múlva meghalt. Úgy mondták, hogy a gerince tört el. Ilon akkor már beletörődött új életébe. Nem volt sem rosszabb, sem keserűbb, mint az otthoni. Később pedig, mikor az úr barátkozni kezdett vele, igazán nem panaszkodhatott a sorsa miatt.
A nagy házban hárman éltek.
A szobák tömegében el lehetett tévedni, de legtöbbjébe be se léptek. Lezárt, lefüggönyözött, hideg hodályok voltak ezek, összezsúfolt régi bútorokkal, nehéz szőnyegekkel, ismeretlen rendelte[166]tésű dolgokkal, melyeket évtizedek alatt a Benkő család tagjai hordtak össze. Ahány Benkő, annyi szenvedély, és mindnek a nyoma itt porladt a szobákban. A célszerűség azt kívánta volna, hogy a hasznavehetetlen tárgyaktól, szekrényóriásoktól, egymásba gabalyodó képektől és kárpitoktól megszabadítsák a lakást, de valamilyen íratlan törvény, hagyomány vagy kegyelet nem engedte meg az élő Benkőknek, hogy rendet teremtsenek ebben a zsúfolt világban, hogy kiselejtezzék azt, ami az elköltözötteknek életükben kedves volt. A kőpadlós, hatalmas előcsarnok egy régi Benkő vadászszenvedélyének trófeáit őrzi. Tiszteletébresztő agancsok, tarka tollú, üvegszemű madármúmiák, örök vicsorgásba dermedt vadállatkoponyák, régi kések és fegyverek, olajnyomatú, ódon vadászképek, kirándulások és hetedhét országra szóló régi dáridók fakuló fotográfiái ékesítették a falakat. A másik szoba polcain porosodó könyvek ezrei. Karcsú lábú íróasztal, porzó és foszlott lúdtoll, valamelyik Benkő ős ereklyéje. Azután fél falat beborító festmények és drága drapériák. Máshol üvegfalú szekrényekben porcelánok és tömör kristályserlegek, melyekhez sose nyúl senki. Ezüstök és drága égetett kelyhek, különös, fluoreszkáló csecsebecsék, sápadt üvegek, elefántcsont faragások, ékes dobozok. Feneketlen szekrényekben, pántos ládákban díszes régi menték, nehéz selymek. Az egyik sarokban pianínó és brácsa mutatta, hogy valamelyik Benkő kedvelte a zenét.
A holtak dolgai uralkodtak a házban, és lassan kiszorították az élőket. A régi kúria egyre több szobája telt meg a múlt emlékeivel, porladó, foszló enyészettel, dohos levegővel, szelekótya holmival. Senki sem mert hozzájuk nyúlni, senki sem mert ítélőszéket tartani felettük. Senki se akarta a múlt porát lefújni, és átrendezni, levegőssé tenni a régi házat.
Benkő Zsigmond úgy gondolta, hogy ha majd megnősül, rábízza a rendcsinálást a feleségére. Neki minden tárgy, minden szöglet szent múlt. Végezze az irtást más, akit nem üt szíven lépten-nyomon az emlékezés, és nem köt a hagyományok komor tisztelete. Mindent érintetlenül hagyott, s egy szobával arrébb vonult. A kapu alól nyíló irodán, hálószobáján és az ebédlőn kívül más helyiséget nem igényelt a maga számára.
*
Talán egész élete másképpen alakul, ha Flóra nem tér vissza özvegyként. Az urát egy rosszul diagnosztizált tüdőgyulladás pár nap alatt megölte. A temetés után Flóra rögtön vonatra ült, és elhagyta Prágát, az „aranyos várost”, amely mindig idegen volt számára kispolgári kedélyességével és láthatatlan, nyomasztó izgulékonyságával. Házassága hatodik évében történt a tragédia, és Flóra a kegyetlen sorscsapást, mely megfosztotta az álmodozó osztrákba oltott cseh férfitől, soha többé nem heverte ki. Férje családjának marasztalását nem fogadta el, nem akarta, hogy összetörten, gyengeségében és asszonyi fájdalmában lássák a „kemény katonaivadékok”, ahogy Flóra okkal vagy ok nélkül férje családját nevezte. [167]
Flóra magával hozta a régi házba gyászának és megszakadt asszonyiságának jeges légkörét. A fájdalom és a néma szomorúság úgy lebegett körülötte, mint fátylainak dús tömege, és ráborult alkonyával az egész házra. Az első hetekben Flóra szakadatlanul sírt. A könnyek, melyeket Prágában belefojtott a kegyetlen változás, itthon törtek ki belőle. Szép, finom metszésű arca beesett, bőrét a szakadatlan langyos zuhatag szétmállasztotta. Pár hónap alatt éveket öregedett, pedig akkor mindössze harmincéves volt. Benkő Zsigmond türelmes odaadással és gyengéd szeretettel vigasztalta. Tizedszer és ötvenedszer is meghallgatta házaséletük tündöklő epizódokból, gyönyörű boldogságból szőtt történetét. Flóra kifogyhatatlan volt új részletek feltárásában. A megboldogultnak egy-egy szavát, mozdulatát, tekintetének álmodozó, cseppet sem katonás, de mégis olyan sok lelkiséget és erőt mutató rebbenését megkapó aprólékossággal festette meg Zsigmond előtt. Utóbb már alig volt egykori életüknek olyan mozzanata, melyet Zsigmond ne élt volna át Flóra lenyűgöző előadásában. Minden születésnapi figyelmesség, olaszországi és párizsi utazgatásaiknak bensőséges emlékei, szavak és tekintetek, melyeket bizonyos alkalmakkor váltottak, Richárdnak, megboldogult férjének, kedvelt ételei és napi munkája újra és újra megelevenedtek Flóra elbeszéléseiben. Ennek a szép harmóniának – szokta volt mondani Flóra – vetett véget egy ostoba betegség.
Akárhogy is, de Zsigmondnak is éreznie kellett a tragédia nagyságát és rendkívüliségét. Flóra hajszál éles rajzai és megelevenítő emlékezései azt a végzetszerűséget és tragikus elrendeltetést próbálták Zsigmonddal megértetni, mely oly fiatalon jutott osztályrészéül.
Akarva-akaratlanul Benkő Zsigmond is cselekvő részesévé vált húga Richárd-kultuszának. Az özvegy szobája tele volt az elhunyt képeivel. Súlyos aranykeretben az esküvői tabló sok katonatiszttel és cilinderes polgári előkelőséggel. Egy másik képen Richárd mint fiatal hadnagy, azután számtalan felvétel egy császári hadgyakorlatról. Velencei és párizsi képek, csipkeernyős, kerti felvételek a prágai időkből. Fekete rámában az utolsó felvétel. Azon a napon készült, mikor Richárdot őrnaggyá nevezték ki. Flóra órákig ült esténként ezek előtt a képek előtt, melyek mindegyikéhez tapadt valamilyen emlék vagy történet. Zsigmond valamennyit ismerte már, jobban, mint saját életét.
És az emlékezésre kényszerítő képeken kívül ott voltak Richárd személyes dolgai. Egész múzeum. Dohányszelence arany monogrammal, Flóra első ajándéka, még a jegyesség idejéből. Dupla fedelű, súlyos aranyóra. A tisztikar ajándéka Richárd esküvőjére. Külön Richárd jegyzőkönyve és igazgyöngy kézelőgombjai. Fésűje és tisztiiskolai okmányai. Megszámlálhatatlan személyes apróság, melyekhez Flóra a gyász véget nem érő hónapjaiban az emlékezés selyemfonalával lenyűgöző történeteket tapasztott. Könny futotta el a szemét, soká és meghatóan zokogott, valahányszor kezébe vett [168] egy pehelykönnyű, arany dombornyomású meghívót a prágai Tiszti Kaszinó estélyére. Ezen a bálon történt köztük az egyetlen nézeteltérés. Valamelyik mámoros tiszt, biztosan cseh soviniszta volt, magyart gúnyoló nótát húzatott. Flóra ezen a tapintatlanságon felháborodva megkérte Richárdot, hogy azonnal távozzanak. Richárd nem értette, nem is érthette meg, miért kell egy ostoba nóta miatt megharagudni, és maradni akart. Flóra egyedül indult útnak, halálosan megsebezve. Az első csalódás ingerültségében, mesélte Zsigmondnak, kimondhatatlan megvetést érzett Richárd iránt, de másnap, miután a tiszt bocsánatot kért durva tapintatlanságáért, és Richárd is belátta, hogy tiszteletlenül viselkedett feleségével szemben, minden elsimult közöttük.
*
Hónapok és évek teltek el így. Flóra senkivel sem érintkezett. A házat ritkán hagyta el, akkor is csak azért, hogy a ferencesek közeli templomában vigaszt találjon olthatatlan fájdalmára. Megcsontosodott, s mint egy fekete kristálynak, élei és szögletei támadtak. Számára megállt az idő azon az emlékezetes prágai napon, mikor Richárd meghalt. Világító, annyira nevezetes, ibolyaszín Benkő-szemében kialudt a fény. Negyvenéves korában kiapadt, hideg tekintetű, szigorú öregasszonynak látszott agyonviselt gyászruhában, fekete krepp sáljai közt ezüstnyelű, fekete botjával.
Mikor templomba ment, megfordultak utána az emberek, és akaratlanul mosolyogtak a furcsa öregasszonyon. Flóra nem vette észre, talán nem is akarta észrevenni a kiállhatatlan pillantásokat. Ment merev, hűvös tartással, divatjamúlt, hegyes orrú, gombos cipőiben, tipegő lépteivel, mint a testet öltött tiltakozás minden ellen, ami legtávolabbról is emlékeztette az élet örömére.
Az a zsúfolt merevség és sokszor oktalan hagyománytisztelet, mely törvényként szertartásos magatartásra kötelezte a Benkőket, Flóra visszatérése után nem hogy engedett volna ridegségéből, ellenkezően, még szigorúbbá és kietlenebbé vált. Mintha a szőke, halott tiszt a sok szoba valamelyikében aludna ravatalán, és attól tartanának, hogy a hangos szó zavarja kegyeletes nyugalmát. Flóra, és később Zsigmond is, nesztelenül, szellemként jártak-keltek a házban, és hangjukat suttogássá halkították.
A csúcsíves ablakok felső üvegein beszüremlő színes fénypászták templomi hangulatot terjesztettek. Ebben a halk és eseménytelen világban, melybe idegen pillantás sosem hatolhatott, Flóra imbolygó, fekete lénye gyászként súlyosodott mindenre. Minden fényt kiölt.
Arról a tervéről, hogy megnősül, és családot alapít, dr. Benkő Zsigmond minden vívódás nélkül lemondott Flóra megérkezése után. Józanul, jogászi ridegséggel építette fel magában a „védekezést”. Egyszerűen kegyetlennek és testvérietlennek találta azt a gondolatot, hogy húga ragaszkodó gyászában idegen asszonyt hozzon a házba. Idegent és vidám, fiatal nőt, akit nem kötnek [169] a Benkő-ház titkos törvényei. Flórának akarva-akaratlanul el kellene viselnie az idegen teremtés jelenlétét, és alkalmazkodnia kellene ahhoz az új rendhez és élethez, amelyet a ház új asszonya parancsolna. Egy életét temető és egy életét építő nő nem férnének meg egymás mellett veszedelmes nézeteltérések nélkül. Dr. Benkő nemcsak érzelmileg, hanem jogilag is irtózott minden rendellenességtől magánéletében.
Flóra, bizonyára akaratlanul, elkövette azt a hibát, hogy sohasem érdeklődött fivére magánélete iránt. Nem tartozott rá, és sokkal jobban lefoglalta saját tragédiája, semhogy egyszer is kérdezősködött volna. Zsigmond nem beszélt róla s Flóra különben is illetlennek találta a kíváncsiskodást és az avatatlan beavatkozást mások ügyeibe. Zsigmond berendezkedett az agglegényi életre. Az özvegy pedig igyekezett hasznossá tenni magát. Hamarosan átvette a ház irányítását, sokat dolgozott olyan konok odaadással és önfeláldozással, mintha bűnökért vezekelne.
Első dolga volt, hogy elbocsátotta az iszákos házmesterpárt, és helyettük ideiglenesen a tanyáról hozatott be egy markos napszámos asszonyt alantas munkák elvégzésére. Már a második hónap végén elégtétellel és önigazoló büszkeséggel jelentette fivérének, hogy számottevő megtakarításokat ért el. Bebizonyította, hogy a cselédek évek óta meglopták. Kínosan pontos és minden jelentéktelen részletre kiterjedő elszámolásaiban és katonás jelentéseiben volt valami homályos célzás arra, hogy íme, mennyire másként folynak a dolgok, ha hozzáértés őrködik a ház anyagi és erkölcsi rendje felett.
Zsigmondnak is el kellett ismernie, hogy házában példás a rend. Flóra észrevétlenül pontosságra kényszerítette fivérét is, ezt a darabos, hányaveti és szeszélyes férfit. Lassan, következetesen, de kitapinthatatlan módon kialakított kettejük viszonyában valamilyen szertartásszerű, de mégis magától értődő és meghitt rendet.
Ebédhez például mindig a nagy ebédlőben téríttetett, melyet Zsigmond azelőtt, a régi világban csak olyan kivételes alkalmakkor használt, mint a névnapja, mikor barátai felkeresték és felköszöntötték. Flórának az volt a véleménye, hogy az ilyen apró külsőségek szépítik az életet, és ezek a formák teszik egymástól elütővé és különbbé az embereket. Az asztalnál ketten ültek csupán, de étkezéshez finom porcelánokat és a régi családi ezüst evőeszközöket használták. Flóra ült az asztalfőnél. Abban, hogy az étkezéshez még a legnagyobb elfoglaltsága idején is átöltözött, Zsigmond szokatlan, de vonzó nagyvilágiságot látott. Flóra csukott, bő, fekete ruhát viselt, mely dús redőkben omlott le magas, vékony alakjáról. Haja a homlokán gondozottan hátrasimult, hogy tarkója körül dús, barokk kontyban tornyosodjék. Füleiben nagy feketekövű gyászfüggők és nyakában egy drágaköves aranykereszt, ez volt minden külső dísz, melyet magának engedélyezett. Ahogy leült és végigtekintett a hatalmas, a szoba homályában szinte eltűnő asz[170]talon, mintha egykori prágai gálaesték vendégkoszorúját üdvözölte volna finom és rebbenésszerű fejmozdulattal. Benkő Zsigmond eddig nem sokat adott ilyen külsőségekre. Flóra nem kis meglepetéssel állapította meg, hogy fivére mozdulataiban túlteng a parasztos hányavetiség. Széles lendülettel nyitotta ki az ajtót. Kemény és döngő léptekkel járt. Félszegen, vidékies szervilizmussal emelte meg a kalapját, de szemeiben, ha indulatba jött, kemény brutalitás villogott. A kisváros teszi oktalanul nagyhangúvá és darabossá az embert. Ez volt Flóra véleménye.
*
Zsigmond rohamos gyorsasággal alakult át. Hogy tudatos volt-e ez az alkalmazkodás Flóra hangtalan és fájdalmas lényéhez, nem lehet tudni. Sokkal inkább kell hinnünk, hogy az átváltozás észrevétlenül, öntudatlanul, hosszú idő alatt zajlott le Flóra egyéniségének és tiszteletreméltó lényének gyengéd, de állandó nyomása alatt.
Szokássá vált, hogy Zsigmond az étkezés megkezdése előtt tiszteletteljesen kezet csókolt Flórának. Az özvegy halkan imádkozott az asztalnál, és Zsigmond ilyenkor vele érzően lehajtotta a fejét. Ebéd után búcsúzásnál Flóra mindig homlokon csókolta fivérét, Zsigmond pedig gyengéden átölelte. Flóra ezután szemlét tartott a házban, utasításokat adott, és visszavonult szobájába, ereklyéi közé álmodozni. Zsigmond megfigyelte, hogy újból és újból előszedte és átrendezte asszonyi élete féltett múzeumát. Időnként hosszú, száraz betűivel véget nem érő leveleket írt Prágába Richárd anyjának vagy két sógornőjének. A leveleket, melyekben újból hitet tett sose enyhülő fájdalmáról és a halálon túl is ragaszkodó szerelméről Richárd iránt, hűségesen felolvasta bátyjának.
A halottra való szakadatlan emlékezés és az a különös kultusz, melynek Flóra volt önostorozó papnője és Zsigmond néma hívője, észrevétlenül mélyrehatóan megváltoztatta kettejük életét. Zsigmond idők múltával egyre határozottabban érezte, hogy Flóra mindazt a féltést és rajongást, gondoskodást és szeretetet, melyet valaha Richárd iránt táplált és nem teljesíthetett ki, őfelé sugározza. A csodálatos szertartások Flóra szobájában, midőn az özvegy múltba révedő önkívületben, könnyek között idézte Richárd képét és szellemét, Zsigmondot eltéphetetlenül és felmagasztosultan, szívós együttérzésben hozzákapcsolták húgához. Úgy érezte magát, mintha egy titkos szekta tagja volna. Noha Flóra sohasem beszélt leplezetlenül Richárddal való testi kapcsolatairól, Zsigmond megfigyelte, hogy egy-egy tárgy érintése, mely valamilyen vonatkozásban Richárdé volt, az özvegyet villogó izgalomba hozta. Ilyenkor fuldokolva, átforrósodva, olyan lenyűgözően áradozott a múltról, mintha földöntúli látomásai volnának.
Flóra alázatosan szolgálta Zsigmondot, egyben formák betartására és külsőségek tiszteletére kényszerítette. Mindenben igyekezett kedvébe járni, gondolatait is ellesni. Előfordult, hogy Zsigmond [171] este elmaradt, ilyenkor nem hunyta le a szemét, aggódva virrasztott, s csak akkor könnyebbült meg, mikor a kapu csapódott, és hallotta Zsigmond ismerős lépteit. Nem kérdezte, hol csatangolt. Úgy tett, mintha nem is vette volna észre távollétét. Zsigmondnak, különösen keserű csalódása és önkéntes száműzetése éveiben, nem volt terhére Flóra anyáskodó szigora, szertartásos rendszeretete, gyengéd formában megnyilvánuló asszonyi erőszakossága, mellyel akaratát keresztülvitte. Megszokta, mint a társtalanságot.
*
Mikor Menyus Ilona belépett a szolgálatba, Flóra nem a régi házmesterlakást jelölte ki számára, hanem a folyosó végében, a konyha mellett, az urasági traktushoz tartozó kis szobát rendezte be Ilonnak, hogy közelebb legyen, ha hívják. Ilon tizenöt éves volt, fejlett, de meglehetősen gondozatlan és elvadult lény, teljesen tájékozatlan a háztartás tudományában. Megilletődve járt-kelt a nagy házban, eleinte még a konyha színes cementköveire is csak úgy mert lépni, hogy előbb levetette papucsait. Asszonyát csodálta, az úrral csak ritkán találkozott, szemtől szembe legfeljebb akkor látta, mikor ebéd és vacsora után kihordta az edényt.
Flóra különös türelemmel és jóindulattal nevelte a lányt. Nem ereszkedett le hozzá, szó sincs róla, betartott bizonyos társadalmi „távolságot”, de az is igaz, hogy már az első perctől kezdve nem úgy bánt Ilonnal, mint „közönséges cseléd”-del szoktak. Szigorú volt, de nem esett a túlkapásokba tévelyedő igazságtalanság bűnébe Ilonnal szemben. Flóra figyelmet, tiszteletet, odaadást, testi tisztaságot követelt tőle, a munkában pedig lelkiismeretességet. Ha utóbb kínossá is vált, az első hónapokban a lány szívesen hallgatta a véget nem érő oktatást és magyarázatot.
Menyus Ilon igyekezettel tanult.
Legmélyebben és legelőször az a tartózkodó, halk modor hatott rá, ahogyan gazdái egymással érintkeztek. Szép és gyengéd szavak rebbentek köztük, amihez Ilon otthon nem szokott hozzá. Eleinte nem is tudta ésszel felfogni, hogy emberek élhetnek együtt szitkozódás és örökös veszekedés nélkül. Ezután a ház tiszta rendje nyűgözte le, az órapontos beosztás és a bőség, mely minden szögletből sugárzott. A fegyelmet, a szüntelen és pontos tisztálkodást, Flóra aprólékos, szigorú oktatásait, a szobák rejtelmes homályát, az ismeretlen rendeltetésű tárgyak bűvös vonzását és asszonya rejtelmes zárkózottságát is megszokta. A munka nem fárasztotta, de nem is volt túl sok. Igaz, hogy engedély nélkül nem hagyhatta el a házat, de vasárnap részt vehetett a kora reggeli misén, és a délután is az övé volt. Ilyenkor, mint a többi cseléd, kiment a ligetbe bámészkodni.
Gondja semmire sem volt. Fizetését nem vette ki, Flóra őrizte, és ő vásárolt neki ruhát, cipőt, fehérneműt. Lassanként mindennel ellátta, amire szüksége volt, azonfelül, hogy minden régi, [172] tarka holmiját, melyeket a gyász óta úgysem viselt, szintén neki ajándékozta. A cselédszoba szekrényében egyre gyűlt a sok limlom. Ilon „gazdagnak” érezte magát, s utóbb maga is szenvedélyesen gyűjteni kezdett, mint egy hangya. Elrakott minden haszontalanságot, ami nagytakarításoknál a fiókokból előkerült, és úrnője kiselejtezett, szemétre dobott.
Második éve szolgált már a házban, amikor észrevette, hogy Benkő tekintetes úr különös módon érdeklődik iránta. Ebben az időben már egyedül végezte az egész felszolgálást, és miközben a tálcával körüljárt, előbb Flórát, majd az urat kínálva, Zsigmond lopva végighúzta ibolyaszemének sugarát keményfaragású parasztarcán, erős fiatal karjain és keblein. Egyre leplezetlenebbekké, egyre kíváncsiabbakká váltak ezek a pillantások. Bujkált előlük, egyszer a tálcát is majdnem kiejtette a kezéből, mikor felszolgálás közben Benkő doktor, mintha véletlenül történt volna, erősebben hozzáért. Szerencse, hogy Flóra nem vette észre ezt a kis bizalmaskodást.
Benkő Zsigmond, úgy látszik, elvesztette az eszét.
Ilon egy este észrevette, hogy valaki csoszorog szobájának a folyosóra néző ablakai alatt, és nyilván beles hozzá. Éppen vetkőzött, és félmeztelenül állt a fényben. Más nem lehetett, csak az úr. Riadtan oltotta el a lámpát, s dermedt izgalomban hallgatózott. A rejtélyes látogató elosont, de akárhogy is mesterkedett, Ilon hallotta léptei halk neszét. Rettegve gondolt arra, hogy Flóra tekintetes asszony megsejt valamit, és akkor szedheti sátorfáját. Ettől kezdve Ilon sötétben vetkőzött, és nyugtalanul aludt. Napközben Benkő Zsigmond nem mutatkozott. Néha feltűnt a kertben, tétlenül tett-vett, bámészkodott, a fák rügyeit vizsgálta, vagy arrébb rúgott lábával egy kődarabot. Ilon jól látta, mire megy ez a mesterkedés.
Az úr mindig elkapta Ilon félénk pillantását. Egy szemvillanásig tartott csupán, de Ilonnak komisz melege lett tőle. Flóra fenséges nyugalommal ült az asztalnál, úgy látszik semmit sem vett észre abból a különös játékból, amely egy idő óta némán, de szenvedélyesen viharzott körülötte. Benkő doktor egyre vakmerőbben élt vissza a helyzettel. Mikor a lány mellé került a tállal, s Flóra nem láthatta a mozdulatot, hozzáért vagy megsimogatta. Ilon mukkanni sem mert, úgy tett mintha nem venné észre a kedveskedést. Benkő úgy intézte, hogy ezek a magafeledt, kis bizalmaskodások, jelentéktelen és tartalom nélküli mozdulatoknak tűnjenek, Ilon nem tudott tiltakozni ellenük, őszintén szólva nem is volt tisztában igazi értelmükkel, azt hitte, hogy ezek hozzátartoznak a szolgálathoz. Semmi kára nem származott gazdája barátkozó játékából. Jól is esett, s ha úrnőjétől nem fél olyan nagyon, mulatott volna gazdáján, aki már kimerészkedett a konyhába is, olyankor, mikor a húga ereklyéivel foglalatoskodott a szobájában. Mindenféle ürügyet felhasznált a kilátogatásokra és unos-untalan akadt valami kívánsága, ami miatt a lánynak be kellett hozzá menni. Ilyenkor barátságosan elbeszélgetett vele. Ilon egyre bátrabban viselkedett, néha már ka[173]cagni is mert a tréfákon. Csobogva, hangosan, nekihevülten nevetett. Benkő megállt és fénylő szemmel nézte a friss életet, mely úgy hullatta kacagását, mint egy virágzó, fiatal fa tavaszi szélben a szirmait.
Micsoda más volt ez a nyílt tekintetű, erős lány Flóra jelenségszerű, fájdalmas lénye mellett, vörös és kék rongyaiban, meleg húsával, egyre több fényt villantó szemeivel.
Flóra nem engedte meg Ilonnak, hogy a házban cselédmódon dalolgasson. Fájt ez a lánynak, de nem lázadt ellene. Egyetlen tilalom volt. Benkő egy ízben meglepte Ilont, amint a kert végében, a fásszín falának dőlve, kicsorduló örömmel énekelt egy akkorában divatos, érzelmes dalt. Cikornyás, csomós fahangja lángot vetett és megszépült a szíves igyekezetben, ahogy a nap felé fordított arccal beleénekelt a nyári kékségbe, mintha angyalokkal diskurálna. A következő vasárnap, mialatt Flóra a templomban ájtatoskodott, Benkő előkereste okarináját, az egyetlen zeneszerszámot, mellyel valahogy bánni tudott, és tapogatózva, szentségtörően, de kierőszakolt egy kuruc kesergőt a cserépsípokból.
Ilon jól hallotta a tiltott trillákat, az elnyújtott síró hangokat és megtelt néma ámulattal.
Ilyen apróságokkal édesgette magához Benkő doktor Menyus Ilona szívét. Ilon szerette a nótát, lefekvés után, csukott ablaknál megtelt a szobája fülledt, zenei epekedéssel. Vasárnap délutáni kirándulásain rendszerint felszedett valamilyen új nótát a ligetben. Pünkösdkor tűzoltómulatságot rendeztek a szabadban. Ilon is „befizetett”, és akkor táncolt igazán életében először legénnyel.
Az izgalmas délutántól kábult volt a feje, a fülében még ott harsogott a rezesek eget hasogató csinnadrattája. Benkő is észrevette Ilon szilaj izgalmát, és érthetetlen nyugtalanságot érzett. Ezen az estén történt, hogy Ilon nem oltotta el a lámpát, mikor lefekvéshez készülődött. Kicsattanó kedve volt, kibontotta a haját, énekelt, kényeskedve, lassan húzta le a blúzát, és lopva az ablakra tekintett. Csak a nyugalmas éjszakát látta, de érezte, hogy Benkő doktor furcsa szemei ott világítanak a fekete fátyol mögött.
Hogy Flóra észrevett-e valamit Zsigmond megalázó szerelméből, nem tudjuk. A ház megszokott rendjében semmi sem változott. Ilonnak legfeljebb csak az tűnt fel, hogy egy idő óta úrnője mind sűrűbben tűnik el szobájában, és egyre több időt szentel emlékeinek. A konyhában is egyre kevesebbet mutatkozott. Igaz, hogy Ilonnak már nem is volt szüksége irányításra. Jókedvűen, pontosan végezte megszokott munkáját. Szabad idejében a kertet ápolta, este régi képes újságok történeteit olvasta, és várta, míg az özvegy szobájában véget ér az esti szertartás és kialszik a fény.
Akkor halkan beosont Zsigmondhoz.
(Befejező rész következik) [174]