Folyóiratok
Kalangya, IX. évfolyam (1940. április) 4. szám |
| Kristály István: Munka… |
| Elin Pelin, Jordan Jovkob és Georgi Rajcsev a mai bolgár irodalom három legjobb elbeszélője. Az élő falu életének írói, kik a személyes élmény közvetlen hatásain át tárják föl a falu életét. Elbeszéléseinkben a bolgár paraszt a maga falusi természetességében jelentkezik, érintetlen erkölcsi és értelmi világával, nem mint elmaradt néposztály, ahogy a parasztról a nyugati irodalom szól, hanem ellenkezően, mint az élet teljességét birtokló népi személyiség… A paraszt sehol se annyira a népi élet, mint Bolgárországban. Kelet-Európa valódi szellemisége szól hozzánk e bolgár írók műveiből. Georgi Rajcsev legjobb elbeszéléseinek egyike a Munka. Hordágyon vitték be a beteget a kórházi szobába. A két fia vitte be. Az orvos csak futólag vizsgálta meg lent, a felvételnél. A fiai is ott voltak. Félősen várták a vizsgálat eredményét. Bár a dolog, állítólag, egészen jelentéktelen – az öreg csak egy rozsdás szegbe hágott. Munkáját nem hagyta abba, két napig nyomorékoskodott, de aztán egyszerre csak leesett a lábáról. Annyira lett sebével, hogy egyenesen ide, a városba kellett behozni és méghozzá [158] egy ilyen semmiség miatt! A doktor azonban nagyon elkomolyodott. Intett a fiúknak, hogy jöjjenek utána, és kint így szólt hozzájuk: – A veszély nagy, lehet, hogy a seb megfertőzött és akkor… Különben ezt most hagyjuk, majd meglátjuk. Otthagyták hát a kórházban, bár az öregnek ez nem tetszett. Miért költse a drága garasokat, és miért menjen veszendőbe a gyönyörű munkaidő, mikor három nap alatt rendbe tenné a sebét a vén Kamena anyó, van annak erre is orvossága! A búcsúzásnál szigorúan ráparancsolt fiaira: amíg nem jöhet, mindenekelőtt kapálják meg a kukoricát, a kancáról és a lóról meg ne feledkezzenek egy pillanatra se, de legtöbbet törődjenek a pamukkal! Gyomlálják és főként, hogy semmiféle jószág a lábát rá ne tehesse, őrizzék, csak őrizzék… Mikor a fiúk kimentek, az öreg nagyon szomorúnak látta a szobát, és vágyón kifelé nézett. A nyitott ablakon át meglátta a szelídkék, magas, derülő nyári eget. Egyszerre összeszorult a szíve. Agyába szaggatott fájás nyilallt. Szeme elé kitárultak a végtelen, lengedező mezők, a hullámzó, zöld kukoricatenger… a munka… A munka, ami most úgy pezsgett a faluban. Ő meg itt van, és csak fekszik… És miért? Ó, miért is lépett arra a félredobott, használhatatlan, pusztuló deszkára?! Látta már máskor is, kétszer is félre akarta dobni már. Miért is nem dobta félre már, hogy fejsze éle alá vegye, hogy szétverje ezer szilánkra, hogy elégjen… Igen, hogy elégjen! És most, íme, feküdhetsz és várhatsz… öt, tíz, húsz napot is talán! Akaratlanul feljajdult: – Istenem, Istenem! Mintha valaki a mellére térdelt volna, rászegezte tekintetét, és dühösen dörmögte: „Nohát, kelj fel, ha tudsz! De nem engedlek ám, nem én!” Elhomályosuló öntudatában nehezen törtek elő a gondolatok és látomások. Szerette volna ezeket jobban megérteni, kívánta őket… de azok elmerültek, elmúltak szemei elől… Csak egy valami maradt meg belőlük, és ezt élesen tudta – a szörnyű távol és a balsejtelmű kacaj… Találkozott velük már korábban is, máskor, életében egyszer, csak egyszer… Igen, úgy van! Mintha sötét fátyol hullott volna le szeméről, meglátta azt az egyszeri, messzi napot. Húszéves volt akkor. Olyan tisztán látja ezt, mintha csak tegnap lett volna. Menekülése az orosz katonasághoz; szenvedései a Balkán-hegység túlsó oldalán, anyja temetése és apja elfagyott lábai… Aztán szenvedései itt, majd Daj Ahmedbég visszatérése és a rabföldek kiárulása. De jó volt ez a török, hiába, nagyon jó – Isten nyugtassa meg lelkét. Szíve erejével szolgálta őt az utolsó pillanatig. És mikor az útjára indult, ő vezette elő a lovát. A bég búcsúzkodott az emberektől; szemében csillogtak a könnyek. Majd nyeregbe szállt. De nem indult mindjárt, sarkantyúit a telivér paripa vékonyába nyomva, feléje, az ifjú legénykéhez közeledett, majd megfogta a vállát és így szólt: [159] – Ivánkám – mert így hívták őt – fiam, Jánoskám, ne félj, gyermekem. Csak dolgozz, iparkodj, Allah jó, nem hagy el téged. Aztán elment, és el is felejtették. De igen, azokban a napokban mégis történt valami, ami a szegény szolga életét teljesen megváltoztatta. Egy este, elmerülve az őszi naplemente sugárzásában, kapujukhoz roskadva állott. Nézte a messzi hegyet és a nap utolsó sugarait, sötétedett a határ és sötét volt a lelkében is. Érezte, hogy fiatal, hogy egészséges és erős; a szíve mérhetetlen munkavágy szomját érezte, egész teste égett a dologért – bármily nehézért és meggyötrőért. De mit tegyen? Merre induljon? El is adná magát, újra szolga lenne, de a faluban senkinek se kellett, senki se keresett szolgát. És hogy elmenjen innen? És akkor a szegény apja kire marad? Úgy van, ezen az estén érezte először, hogy valami torkon ragadta, hogy valami fojtogatja, ami pusztítja őt, földre teperte, megtörte és hahotázott fölötte: „No, állj talpra, ha tudsz, hát szökj talpra!” Így megbabonázva észre se vette, hogy valaki észrevehetetlenül megáll a kapujuk előtt. Jobban mondva ő látta a feléje közelgő ökrös szekeret, és hogy az megállott a kapujuknál, de csak akkor világosodott meg előtte mindez, amikor hallotta az ismeretlen ember hangját a kapujuk előtt. – Hej, te, legényke, él-e itt valami Marin nevű bivalyos? – Itt… persze… – felelte elcsodálkozva. – Talán te vagy a fia, az a Jovan? – Hát persze… én vagyok… De miért kérdezed? Az az ember az ajtó felé surrant, és kelletlenül mondá: – Rám sötétedett. Megkérdem a parasztokat, ott, látod, hogy hol hálhatnék meg, ők hozzátok küldtek. Lesz-e hely, hé? Már korán hajnalban mennék! A legénykében akkor megsarjadt az élet. – Jó az Isten, bátyóka! Isten hozott. – Így is, a barmaimmal? – Találunk nekik is helyet, várj csak! Aztán nekilendült, hirtelen feltárta a kaput, a tárt kapun át bementek a szekérrel, kifogtak… Közben a házból kijött az öreg, az apa. Nehezen, de mankóján mégis odavonszolta magát ahhoz az emberhez és kezet fogott vele, kérdezé tőle, ki lenne, honnét való és merre tart? Az ember így válaszolt: messzi, messzi faluból (ez meg is látszott viseletén és beszédén), mondá, hogy a városban járt a vásáron, ott vette a szekeret és az ökröket. Valóban, az alkony mélyéből úgy fehérlett elő a szekér, mintha tiszta új lett volna. Az ökrök is egészen fiataloknak látszottak, teste[160]sek, új kötőfékkel és szép, hosszú, kékderengésű dísz volt a homlokukon. Míg a legényke az ökröket az istállóba vezette, apja a vendéget a házba kíséré. Megvendégelték mindennel, amit csak találtak a házban, elbeszélgetének, aztán lefeküvének. De Ivánnak sokáig nem jöve álom a szemére. Elsőnek is kelt fel, még pirkadatkor, ment, hogy utánanézzen az ökröknek. Megetette őket és mellettük maradt. Úgy simogatta őket, mint édes gyermekeket, nemcsak kezeivel, a szemeivel is és szelíd, reggelhamvas szókat suttogott nekik. Hej, de régen is látott közelről ilyen engedelmes, ilyen drága pajtásokat! Mire visszatért a házba, a vendég is és apja is felkelt már. Kivilágosodott, és az idegen indulni készült. Felállott, vevé a szűrt, mert semmi mása nem volt, aztán kiment. De mikor Jovan az istálló felé indult, hogy az ökröket elővezesse, az az ember megállította. A legényke megállott tétován… – Hát hova is mész te, Ivanka, az ökrökért? – Hát… hát nem útra készülsz? Befognék… – Megállj, az ökrök maradjanak a helyükön, hiszen… nem az enyémek, a tieid azok, fiacskám. Daj Ahmed bég küldi őket neked, de meg a szekeret is, no meg ezeket az írásokat is – ötdűlőnyi szántóföldről. Mindezt neked ajándékozza jó és hűséges szolgálatodért. Üzeni, mondjam neked, jóakaratát ne felejtsd, és csak dolgozzál, iparkodjál… Semmi mást nem vár tőled. Bizony a legényke megkövült helyén, kezében görcsösen szorítva az összehajtogatott írásokat. Apja pedig leemelte mélyen a fövegét és istenfélőn keresztet vetett. Az apja tért először szóra, figyelmeztette őt: – Ivánkám, csókolj kezet neki, csókold meg gyermekem ennek az embernek a kezét – mert Isten küldöttje ő… Ivan feléje is hajolt és lassan szájához emelte a különös vendég kezét… Azóta ötven év viharzott el. De annak a napnak emléke élőn megmaradt lelkében. Attól a naptól kezdve hitt a jóban és szerencsében. Hívé, hogy Isten keze nyugszik fölötte. És iparkodott. Éjt nappallá téve dolgozott télen és nyáron, fáradhatatlanul, jajszó nélkül… munka volt az élete, öröme és vigasza. Birtoka megkétszereződött, majd tízszer akkora lett. Fiai és lányai születének, felnövének, munkába fogtak, de ő se nyugtatta kezeit soha! Amit szereztek, megosztá fiainak. Csak azon csodálkoztak a fiaik is, meg az egész falu, hogy az öreg az udvar első darabját és azt a negyven hold földet, amit Daj Ahmed bég ajándékozott neki – egész teljességében megtartá magának! – Ezt Isten rendelé nekem, ez az enyém – mondá. – Ezeken a barázdákon akarom életem bevégezni. [161] De nem gondolt ám a halálra. Dehogy! Ellenkezőleg, éppen e napokon úgy vélte, hogy a régi napok élednek föl benne, hogy újra húszéves és hogy újra új az élete – új, mint akkor, régen… Hiszen keze, lába ép, és a napfény is az a régi. Csak nem teszi ölbe kezeit, hogy elengedje az eke szarvát? Nem, soha! És szántott, vetett, a telelőket, majd a kukoricát, aztán dohányt. Tavasszal pedig még az udvart is felszántotta hosszában-széltében, és pamukot ültetett. Olyan pamukja kelt, mint még soha. Sereglettek is nézésére az emberek; meg-megállottak a kerítésénél, csodálkoztak, elálmélkodtak, bólintgattak és morogtak, nem jót jelent ez, valami előjel ez… Ő meg csak mosolygott: – Ugyan, emberek! Ez a rendes kéz jele, semmi egyéb! És lám, ez az eset, milyen aprócska dolog, és mégis ide juttatta őt. És csak Isten a vég tudója! A halál eszébe se jutott. A halál mindig valami iszonyú nagynak, valami rettenetes fontosnak tűnt fel előtte. Az csak nem lehet, hogy így, hogy csak vesd le magad, és halj meg? Nem, azon a napon majd történnie kell valami végtelenül és elérhetetlenül csodálatosnak, hogy felzokogjanak Mihály őrangyal trombitái, hogy megreszkessen a falu, a mező és az ég… De este mind bejöttek az orvosok, lábáról levették a kötést, át- meg átvizsgálták sebét, sugdolóztak, fejüket ingatták. Aztán úgy határoztak, nincs más mentség, a lábat le kell vágni! Az öreg nem félelemmel, hanem kifejezhetetlen gyűlölettel és dühvel telt el ellenük. Hogy is van? Hogy levágják a lábát? És aztán? Minek akkor az élet?! És akkor ő így felelt: – Nem! Soha! Reggelre elhivatták a fiait is. Azok is kérlelték, sírva: Tedd meg atyuska, hidd el, nem hagyunk el téged, csak maradj közöttünk… Fiait is gyűlölettel, maró gyűlölettel hallgatta, és róluk minden rosszat gondolt: „Megőrültek ezek mind! Nem, soha!” Mikor felnyitá újra szemeit, már csak két fia állott mellette. Úgy tetszett neki, mintha az előbb csak egy pillanatra hunyta volna le szemeit: de a szobája már nem fehérlett úgy, nem pirkadást lehelt, hanem a napnyugta közelgett… – Miért álltok még mindig itt? – zihálta elfulladón. – Menjetek dolgotok után! Nem halljátok? Munkára! Aztán intett egyik fiának: – Mito, a pamuk… a pamuk, fiacskám – nyöszörögte –, nézd milyen gyönyörűen kivirágzott… mintha hófehér lepkék hamva lepte volna el a tőkét… Megállj! Ne mozdulj! – lihegett. – Elszállanak, mint eget elrejtő fehér felhő! Ó… ó, milyen fehér gombolyagocskák. A magam kezével ültettem őket… [162] vissza kell térnem… Igen, jövök! Hallod-e? Mondd meg ezt, add hírül mindenkinek!… És a pamukot… Föl akart emelkedni, de keze kinyúlott, megrázkódott, és az ő ősz feje mozdulatlanná vált a fejalján… Öregebb fia térdre hullt, befogá atyja szemeit és följajdult… Közli: Kristály István |
Fejlesztette: GAS Softwares