Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. április) 4. szám

Kosić, Mirko: A Vajdaság ma és holnap

Dr. Mirko Kosić egyetemi tanár, kiváló közgazdász több héttel ezelőtt Novi Sadon, a szabadegyetemi előadássorozat keretében A Vajdaság ma és holnap címen érdekes előadást tartott. Fejtegetéseinek nemcsak a tárgynak a napi politikába kapcsolódó időszerűsége adott jelentőséget, hanem az a körülmény is, hogy az előadó tárgyilagosan érintette az itt élő nemzeti kisebbségek problémáit, amit általában az olyan tudósok, akik egyben politikusok is legszívesebben megkerülnek, vagy lefokoznak harmadrendű kérdéssé. Dr. Kosić, midőn a szerbség szemszögéből néprajzi, gazdasági és politikai képet festett a Vajdaságról, az itt élő nemzetiségeket sem eltüntetni, sem mellékes tényezőkként feltüntetni nem akarta, ellenkezően, ritka tisztánlátással igyekezett rámutatni azokra a tévedésekre, melyeket húsz év óta a nemzeti kisebbségek kárára elkövettek.
*
Előadását azzal kezdte, hogy vajdaságiaknak nehéz a Vajdaságról beszélni, mert hiszen többé-kevésbé mindenki megvitatta már magában azokat a kérdéseket, amelyeket „vajdasági problémák” gyűjtőnév alatt ismerünk. Nem fog ártani – jegyezte meg –, ha mégis alaposabban szemügyre vesszük a vajdasági kérdés alapvető elemeit, és egy pillantást vetünk a Vajdaság legközelebbi jövőjére. Dr. Kosić ezután feltette a kérdést: mi a Vajdaság?
– A Vajdaság – mondotta – nem közigazgatási egység, soha nem is volt az. Egy időben a temesi bánsággal együtt így említették, de sohasem alakult azzá az egységgé, ahogyan mi a Vajdaságot ma elképzeljük és nevezzük, mert 1720-tól már megközelítőleg sem volt szerb jellege. A Vajdaság Bácskából, Bánátból és Baranyából áll, melyhez én még hozzászámítom a szerb Szerémséget is. A Vajdaság nem politikai valóság vagy néprajzi közösség, a vajdaságiak nem külön nép, nemzet vagy néptörzs. A Vajdaság egy vidék, a legészakibb szerb körzet, amely beékelődik Közép-Európába, helyesebben a magyar Pannon-alföld medencéjébe. A Vajdaság földrajzi választóvonal a horvát terület és Erdély között, aminek elsősorban külpolitikai kombinációk szempontjából van [152] jelentősége. A Vajdaság védi ma a Morava völgyébe, a szerb tartomány szívébe vezető utat.
A továbbiakban dr. Kosić megállapította, hogy a Vajdaság a földkerekség legérdekesebb vidéke, ahol aránylag kis területen igen sokféle nép keveredik. Ehhez hasonló táj kevés van a világon (Baltikum, Bukovina, Elő-Ázsia.)
– A mi nyolcmillió főnyi szerb nemzeti közösségünk számára azonban – folytatta dr. Kosić – sok a két tarka nemzetiségű vidék: északon a Vojvodina és délen Dél-Szerbia. Ehhez még hozzá kell adni nyugaton Boszniát, amely a muzulmán többség folytán szintén az ilyen „nehéz” területek közé számítandó.
Rendkívül érdekes volt az előadásnak következő része, melyben az előadó a Vajdaság néprajzi tarkaságát ecsetelte. Szerinte a Vajdaság etnikai mozaik. Élnek itt szerbek (sőt, mint újabban hangoztatják horvátok) továbbá sokácok, bunyevácok, magyarok, németek, ruszinok, szlovákok, románok, sőt még bolgárok is. Ez tehát különleges vidék, melyben gyökeret eresztettek az összes környező néptörzsek. A Vajdaság a legdélibb szlovák, a legészakibb bolgár, a legkeletibb horvát település helye egyidejűleg. Ez a terület mindenki, minden nemzet számára nyitva állt és vonzott (itt van a Duna és a pompás termő síkság), így rakódott le itt többféle náció és így állt elő a néprajzi keveredés.
Dr. Kosić ezután így folytatta:
– Állandóan felmerült és felmerül a kérdés: kié a Vajdaság, mert a politikai viszonyok, a telepítések és az erőszak hatása alatt állandóan változott az arculata. A Vajdaság klasszikus telepítő terület, vándorló népek kikötője, kevert kultúrájú, a közép-európai tér egy része, és egy idő óta egy nagy nép kultúrtere. Az utóbbi egyoldalú felfogás. A világesemények fogják megmutatni, hogy az élettérelméletből valóság lesz-e, vagy álom marad – fűzte hozzá az előadó.
A következőkben a Vajdaság szerepét vázolta a szerbség szemszögéből, és kiemelte érdemeit, párhuzamot vonva a háború előtti Szerbia és a Vajdaság között. Megállapította, hogy a vajdasági szerbek megőrizték maguknak Közép-Európának ezt a részét, és lehetővé tették, hogy Szerbia igényt tarthasson erre a területre. Dr. Kosić ezek után belemélyedt a Vajdaság társadalmi és gazdasági struktúrájának taglalásába, és ezzel kapcsolatban a következőket mondta:
– Szociális és gazdasági szempontból a Vajdaság feudális, nagybirtokos terület volt, de az agrárreform lényegesen megváltoztatta ennek a vidéknek gazdasági és társadalmi struktúráját. Megjegyzendő azonban, hogy az agrárreform ellenére a régi rendszer eltüntetése terén még hiányosságok tapasztalhatók, mert a háború előtt az egész vajdasági lakosságnak 38 százaléka volt földnélküli és ma még mindig az egész népesség 28 százaléka (kb. 450000 em[153]ber.) Ezek, mivel nincs annyi földjük, hogy abból megélhetnének, napszámos-földmunkásnak szegődnek, és így tartják fenn magukat. Noha húsz év idő állt rendelkezésre, hogy az agrárreformot teljes egészében végrehajtsák, a földreform keresztülvitele is úgy történt, mint minden másé, amit nálunk végeztek: rosszul. A Vajdaság tipikus alföldi-falusi terület, ahol városok a szó szoros értelmében nincsenek. Városainkban is a lakosság jelentékeny része földművelő. Egy ilyen elsőrendűen alföldi-falusi tájon különös, elütő élet- és világszemlélet fejlődik ki, mely merőben eltér olyan vidékek lakóinak életszemléletétől, ahol nagy és erős kultúrközpontok vannak.
Jellemzőek azok a szavak, melyeket az előadó a Vajdaság politikai lelkiségéről mondott. A Vajdaság nagy mértékben etatikus, és az államhatalom uszályába kapaszkodó, de – fejtegette tovább dr. Kosić – így van ez mindenütt a világon a gyarmatos területeken. Mert minden a hatóság kegyétől függ (jobb parcellák, nagyobb fizetések, kisebb adók, állami szolgálat, ösztöndíjak stb.) Nem mindenben helytálló az a szemrehányás, hogy miért nem vagyunk harciasabbak, gerincesebbek, miért szolgálunk ki minden uralmat, ez a magatartás szoros kapcsolatban van ennek a vidéknek a természetével, és a mi sajátságos viszonyainkból fakad.
– A Vajdaság külpolitikai helyzetéről ma nem szívesen beszélnek. De őszintének kell lenni… A Vajdaságnak külpolitikai szempontból is nagy jelentősége van. Egyesek azt állítják, hogy csupán „hídfő” egy nagy terjeszkedésben, de ha a Vajdaság tényleg ezt a helyet foglalná el, természetesen nem maradna meg államunk keretében.
Ezek után dr. Kosić áttért a Vajdaság mai helyzetének taglalására. Azzal kezdte, hogy a vajdaságiak állandóan panaszkodnak, hogy „mi, akiknek magasabb kultúrája, hagyománya és nemzeti küldetésük van, mi, akik 200 éven keresztül őriztük itt a szerbséget, nem tudunk a minket megillető szerephez jutni az államban”. További panasza a Vajdaságnak, hogy a közterhek nagyobb részét viseli gazdaságilag és fiskálisan. Az összes közvetlen adóknak 25, a közvetett adóknak több mint 25, és a földadónak majdnem a felét egyedül a Vajdaság fizeti.
– Ezek a panaszok különösen mostanában hangosak – folytatta –, mert belátják, hogy a szerbek 20 év óta sokat hibáztak. Minden másképpen történt volna, hangoztatják, ha nagyobb befolyásunk lett volna az állami igazgatásban. Az ilyen érvelést rendszerint elég brutálisan a következőképpen szoktam félbeszakítani: Nem fontos az, hogy mekkora befolyásunk van az államéletben és a politikai viszonyok irányításában, nem fontos az, hogy mi 100 évvel ezelőtt olvasókönyveket küldtünk Szerbiába, fontos az, hogy most ne ábécéskönyveket küldjünk. Ma nem mi vagyunk a legkulturáltabb szerb vidék, ha viszonylag mi vagyunk is a legkulturáltabbak. A baj az, hogy nincs vezetőrétegünk, elitünk. A háború előtt arány[154]lag sokkal kisebb volt a száma azoknak, akik magasabb képzettséggel rendelkeztek, de ezek hívebben ápolták hagyományainkat és a maguk műveltségét. A háború előtt az egész Vajdaságban állami szolgálatban volt 50 szerb, megyei szolgálatban 31, városiban 142, szerb községi jegyző volt 72, bíró 9, ügyvéd 85, ügyvédjelölt 24, orvos 35, gyógyszerész és gyógyszerészsegéd 35, lelkész 382, elemi iskolai tanító 640, középiskolai oktató 20. Ma csak Novi Sadon sokkal több egyetemi képzettségű polgár él, mégis sokan úgy érzik, hogy akkor (ti. a háború előtt) eredményesebben tevékenykedtünk a nemzeti ügyért, mint ma. Úgy is van, de akkor nem voltunk államalkotó, többségi nép, hanem nemzeti kisebbség, amely küzdött fennmaradásáért, létéért és helyéért egy idegen államban. És ma? Ma mi vagyunk a hatalom, az állam a miénk, és úgy okoskodunk, hogy ezek után többé nem kell semmiért küzdenünk, nem kell semmivel sem törődnünk, minden gondunk másra szállt át: az államra. Azt mondják, hogy a Vajdaság sokkal többet ad, mint Szlovénia, nemzetileg kevésbé „gyanús”, ennek ellenére a szlovéneknek sokkal nagyobb befolyásuk van az államéletben, a vajdaságiaknak pedig úgyszólván semmi. A szlovének nemcsak a maguk sorsának irányítói, hanem az állampolitikába is döntően beleszólnak. A vajdaságiak tétlenek és nem is kérdezi őket senki.
Ennek a mellőzöttségnek az okait dr. Kosić abban látja, hogy a szlovének külön nemzetiség, külön nemzeti öntudattal. Ők a jugoszláv gondolatot is sokkal többnek tartják közönséges párt-álláspontnál. A szlovéneknek megvannak a maguk külön érdekeik, melyeket együttesen, egy emberként védelmeznek akár klerikálisok, akár liberálisok. Ők egy arcvonalat alkotnak másokkal szemben a külön érdekeik megvédéséért folyó harcban.
Ezután így folytatta:
– A Vajdaság nem egy nép bölcsője. Vajdasági nép nincs. A Vajdaság nem léphet fel Beograddal szemben úgy, mint ahogyan Szlovénia és a szlovének. A vajdasági szerbek nem szállhatnak szembe harciasan Beograddal, mert nincsenek egyedül, hanem mögöttük ott vannak a más nemzetiségű vajdaságiak (a vajdasági magyarok, a vajdasági németek, ruszinok, románok stb.), vagyis a kisebbségek, akik természetesen bátortalanok más mozgalmak lebonyolításában is. De továbbmegyek: a Vajdaságban nincs (és nem is lehet) közös nemzeti öntudat. Tagadhatatlan, hogy bizonyos oldalról erőszakolják valamilyen vajdasági fogalom tudatosítását, de hát ez az akció romantikusnak mondható. De ha volna is vajdasági tudat, és ha megfelelő számban akadnának is alkalmas vezetők, a Vajdaság akkor sem foglalhatna el Beograddal szemben olyan álláspontot, mint például a szlovének. Mert legyünk őszinték: Beograd Szlovéniával tartotta eddig sakkban Horvátországot! Ez az egyedüli oka annak, hogy Szlovéniát olyan nagymértékben favorizálták és ez a magyarázata, hogy Szlovénia olyan nagy befolyáshoz jutott az államéletben. [155]
Dr. Kosić most áttért annak vizsgálatára, hogy milyen eredményeket érhetne el a Vajdaság a szövetségi berendezésű Jugoszláviában. Szerinte a föderatív átalakítást kétféle elv alapján lehet keresztülvinni. Az egyik a tartományi berendezés elve, a másik a nemzetiségi elv érvényesítése. Nem lehet azonban a szövetségi rendszert megvalósítani a két különböző elv összekeverésével, csakis vagy az egyik, vagy a másik alkalmazásával. A Vajdaság azonban nem egységes törzsi és nem nemzeti terület, vajdasági nép nem létezik, mint például a szlovén nép, a Vajdaság csak tartomány, amelyben többféle nemzetiség él. Eszerint a Vajdaság tartományi újjászervezés alapján legfeljebb csak önkormányzati egységet alkothatna. De láttuk, hogy ezt az elvet elvetették és felállították a nemzeti elvet. A Vajdaság azonban ilyen alapon sem lehet külön egység, mert nem egy néptörzs (mint Szlovénia vagy Horvátország), nem egy nemzet alkotja, mely elv alapján tudvalevőleg az államberendezés átszervezése folyik. Honnan származik akkor az az akció, amely azt igyekszik kideríteni, hogy milyen nemzetiségű: szerb vagy horvát-e a Vajdaság?
Az előadó a kérdés alapos vizsgálata után arra a megállapításra jutott, hogy a nemzeti elv alapján nem lehet a Vajdaság önálló egység, noha az a mozgalom, amely arra irányul, hogy megszabja a Vajdaság leendő határait, ebből az elvből táplálkozik. Szerinte a Vajdaság mint egész, vagy beleolvad egy sokkal nagyobb népi egységbe, vagy felosztják. Mindez lehetséges, csak az nem, hogy önálló egységként fennállhasson.
Dr. Kosić ezután a világtörténeti események alakulása szempontjából vázolta a Vajdaság helyzetét és szerepét.
– A Vajdaság számára – mondta –, amely az ország periferikus pontja, és amelyben mi szerbek, – nem mondom, hogy jugoszlávok, mert ez a szó kiment a használatból – csak relatív többséget alkotunk, a külpolitikai eseményeknek döntő hatása lehet. Lehet, hogy a Vajdaság valamilyen hídfő szerepét kapja egy nagyhatalom expanziója következtében, de az is lehet, hogy ék lesz Horvátország és Románia között. Mellékesen megjegyzem, hogy egy nagyhatalom részéről propaganda folyik a Temesi bánságban a németség között, hogy egyesüljenek a Vajdasággal. A világpolitika eseményei és alakulásai tehát igen nagy jelentőségűek lehetnek a Vajdaság számára. Kevés határ marad érintetlenül Európában. Számításba kell venni azt, hogy a néprajzi határterületek különböző törekvések hatósugarába kerülnek. S itt három lehetőség adódik:
1. Győz a nemzetiszocialista Németország. A németeknek van egy nagyon jó tulajdonságuk: mindenről könyvet írnak. Egy német publicista könyvet írt, amelyben megmagyarázza, mi tulajdonképpen a német „élettér”. Az élettérben a Vajdaság is benne van. Ha Németország győz, akkor a Vajdaság jövője nem vitás. [156]
2. A kommunizmus győzelme Közép-Európában. Ebben az esetben is tudjuk, mi lesz velünk, hiszen jól ismerjük, hogyan rendezi a szovjet az önkormányzatok kérdését. Jön a komisszár! Legfeljebb csak az a kérdés, hogy ez a komisszár Budapestről vagy Beogradból jön-e. Zagrebból semmi esetre sem – jegyezte meg az előadó –, mert túl messze van.
3. A szövetségesek, helyesebben az angolszász blokk győzelme esetén, mert Amerika tulajdonképpen gazdasági szövetségese Angliának és Franciaországnak, ami miatt Hitler szemrehányást is tett Sumner Wellesnek, ugyanaz a helyzet áll elő, mint volt 1918-ban. Egy alkalommal – folytatta dr. Kosić – itt Novi Sadon alkalmam volt találkozni Scotus Viatorral, a nagy szlávbarát angol publicistával, aki egyben a Foreign Office közép-európai referense. Scotus Viator elmondott nekem akkor egy dolgot, amiről később igen gyakran szó esett bizonyos tanácskozásokon és az angol sajtóban is, amelynek kétségtelenül igen nagy befolyása lesz az eljövendő békekonferencia menetére. Az angol sajtó cikkeiben a legkiválóbb közírók szemrehányást tettek az utódállamoknak, hogy nem tartották tiszteletben a békeszerződéseknek a kisebbségi kérdés rendezésére vonatkozó megállapításait. Az angolszász államokban egyre erősödik az a felfogás, hogy bizonyos korrektúrákra, kiigazításokra van szükség, és hogy a kisebbségek helyzetének megjavulása inkább remélhető autonóm testületek, mint területi átszervezések útján. Mivel a békeszerződések vonatkozó megállapításai nem tartattak be, az új békekonferencián ez a kérdés (a kisebbségi kérdés) előreláthatóan újból felvetődik, és lehetséges, hogy ez a probléma nemcsak a kisebbségi statútumok, hanem esetleg a határok megváltoztatásához vezet.
– Mi a teendő? – tette fel a kérdést az illusztris előadó, és rögtön felelt is a kérdésre:
– Ha már olyan lehetőségek előtt állunk, hogy visszatérhetünk az 1918-as helyzethez, nem szabad gyengíteni és szétaprózni a nemzeti erőket a Vajdaságban. Mert utóvégre rólunk lesz szó. És a mi többségünk itt csak relatív. Két dolgot kell keresztülvinnünk:
– Először: saját soraink tömörítését.
– Másodszor: mindazokat a kérdéseket, amelyeknek megoldása reánk hárul (bizonyára a kisebbségi kérdésre célzott. A szerk.), oldjuk meg mi magunk, és ne várjuk be, míg más oldja meg! A kisebbségeink problémáit már régen rendezhettük volna iskolai és kultúrautonómia keretében. Mi, vajdaságiak gyakran panaszkodunk, hogy mindabban, amit 20 év óta itt tettek, illetve nem tettek, a szerbek a hibásak. Nem egészen vagyunk igazságosak ebben az ítéletben. Sok függ a partnertől is.
Dr. Kosić a továbbiakban fonák politikai eseteket sorolt fel annak igazolására, hogy gyakran igen magas közjogi méltóságot [157] betöltő vajdaságiak is a Vajdaság érdekei ellen dolgoztak. Végül a következőket mondta:
– Nekünk az a kötelességünk, hogy jóvátegyük mindazt, amit 20 év alatt hibáztak vagy elmulasztottak, hogy szabadon és nyugodt lelkiismerettel állhassunk majd az új békekonferencia elé. A Vajdaságban tartós, igazságos egyensúlyi állapotot kell teremteni, hogy az összes felmerülő kérdéseket emelkedettebb szempontból bírálhassuk és rendezhessük, nem pedig hogy vitatkozzunk, vajon Tavankut horvát vagy szerb-e? Nincs időnk, és ami van, azt arra kell felhasználnunk, hogy megteremtsük az együttműködés feltételeit, ha arra kerülne a sor, hogy a Vajdaságot, ezt a jugoszláv vidéket meg kell védelmeznünk.
Ismertette: Kass László
1) A szerkesztőség a cikk több megállapításával nem ért egyet, s különvéleményét fenntartja.