Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. április) 4. szám

Tomán Sándor: A Novi Sad-i árvíz

A Novi Sad-i árvízkatasztrófát el lehetett volna kerülni. Minden emberi számítás szerint nem kellett volna bekövetkeznie ennek a borzalmas pusztulásnak, ha illetékes helyek könnyelműen nem intézik a város ármentesítésének ügyét. Ez ma már tény és nemcsak a sajtó s a közvélemény képviseli ezt az álláspontot, hanem hivatalos helyen is ugyanez a nézet. Erre a legjobb bizonyíték Novi Sad város képviselő-testületének április 9-én megtartott közgyűlése, amelyen maga dr. Miloš Petrović jelenlegi városelnök is követelte a vizsgálat elrendelését és a felelősek megbüntetését.
Nem célunk e helyen vádolni, sem valakit felelősségre vonni, de vannak dolgok, melyek fölött nem lehet napirendre térni, s amelyeket nem szabad elhallgatni.
Minden iskolázott Novi Sad-i, aki valamit is törődött városa helyzetével, tudja, hogy az meglehetősen alacsonyan fekszik. Ott, ahol ma Novi Sad város belterülete 2200 holdon felépült, valamikor a Duna árterülete volt. A városnak csak néhány olyan pontja van, amelyek a legmagasabb vízállás esetén a Duna szintje felett állanak. Ezt természetesen elsősorban a város ügyeit intézőknek kell tudniuk, és ennek megfelelően intézkedniük. Annál is inkább cselekedni kellett volna, mert az 1940. áprilisi árvíz nem az első a város történetében. Régebbi szerencsétlenségekről nem tudunk semmit, az első írott feljegyzések és fényképek az 1876. évi árvíz idejéből valók. A hatvannégy év előtti katasztrófa azonban méreteiben messze elmaradt a mostanitól. Novi Sad lakossága akkor mindössze húszezer volt, a város határai a mai vasútállomás és fürdő környéke. Nem épült még ki sem a Kis-Limán, sem a Nagy-Limán. A Temerini, Kiszácsi és Pirosi utcák környéke sem terjedt oly messzire, mint ma. Az 1876. évi árvíz alkalmával még nem volt vasútja Novi Sadnak, de védőtöltések sem voltak a Duna partján, úgyhogy a víz, amely akkor mindössze 637 centiméterre emelkedett, Futak felől a Futaki utcába, dél felől a mai Vasút utcába, és a petrovaradini oldalról a szerb püspöki palotáig hatolt. Ez az árvíz késztette a város akkori vezetőségét arra, hogy gátat építsen, és így védje meg Novi Sadot a leghatalmasabb elem, a víz pusz[145]tításai ellen. A világháború utáni városi vezetőségek azt hitték, hogy az 1876 után épült töltések még mindig meg tudják védeni Novi Sadot.
Az isteni gondviselés különös kedvezése folytán évtizedekig semmiféle veszedelem sem fenyegette a várost. Ezt azonban nem szabad senki érdeméül betudni. A Duna mellett hatalmas árterületek voltak, amelyek hihetetlen tömegű vizet tudtak elvonni, és így a lakott területek veszélyeztetett volta nem volt olyan nagy. Az utolsó évtizedekben azután megkezdődött az árterületek lecsapolása, anélkül, hogy számot vetettek volna a roppant víztömeggel, amely azelőtt a sok tízezer hold réten akadálytalanul szétömölhetett. A Duna árterületének ezzel az elrablásával párhuzamosan ugyanis gondoskodni kellett volna a tavaszi és nyári áradások víztömegének levezetéséről. E téren azonban nem történt semmi sem. Az árterületeket lecsapolták, csak most fejeződött be a legnagyobbnak, a pančevói rétnek a vízmentesítése. 80000 holdnyi területről szorították ki a vizet, pedig itt egymilliárd és 900 millió köbméter víz talált helyet, az ideinél sokkal alacsonyabb vízállás idején is.
A lecsapolást nem követte sem a Duna medrének kotrása, sem megfelelő védőgátak építése. De az sem lett volna elegendő, ha ezt helyenként megteszik, csak ha kiterjesztik a Duna egész folyására. A dunai államoknak kellett volna egységes tervet kidolgozniuk és együttes erővel felvenniük a harcot a víz pusztítása ellen. Ha ezt megteszik, biztosan nem következtek volna be azok a csapások, amelyek a Duna s mellékfolyói mentén időszakonként megismétlődnek, és évente milliárdos károkat okoznak. A nemzetközi politika azonban eddig igen keveset ért el az együttműködés terén, fő célja inkább a szétválasztás volt, mint a közeledés. Ez az oka elsősorban annak, hogy még mindig nincsen hatásos védekezés az árvízveszélyek ellen. Kultúrember életében, pl. elképzelhetetlen, hogy egy állam átvágja valamely folyó gátját, hogy a vizet a szomszédos állam területére zúdítsa, amint ez az idén megtörtént. Ha ezt egyesek teszik, azokat bíróság elé állítják, vagy még a helyszínen főbe lövik. Az államok azonban még ilyet is megengednek maguknak, mint ahogy Románia is tette Magyarországgal. Ez a gondolkodásmód teszi lehetetlenné az árvíz elleni hatásos és eredményes védekezést, s amíg ez nem változik meg, addig minden helyi védekezés csak csökkenti a veszély lehetőségét, de végleg nem hárítja el.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a Novi Sad-i árvízkatasztrófának nem lehetett volna elejét venni.
Az Adamovics-telep (azelőtt Darányi-telep) 700 holdnyi területén kataszteri kimutatás szerint 1480 ház állott az árvíz előtt. Ez [146] a hétszáz holdnyi terület negyven év előtt még legelő és rét volt, amely semmi hasznot nem hozott a városnak. A múltban nagyrészt árterület volt, és így homokos talaját mezőgazdasági termelésre nem lehetett felhasználni. Negyven év előtt határozta el a város vezetősége, hogy ezt a területet egyholdas parcellákra szétosztja, és bérbe adja a szegény földműveseknek, hogy azok ott szőlőt és gyümölcsöt termeljenek. A város kezdeményezése szép eredménnyel járt; szorgalmas kezek valóságos paradicsomot varázsoltak a terméketlen homokpusztaságból, amelyen azelőtt csak bogáncs és gizgaz termett. Novi Sad gyümölcspiaca akkor vált ismeretessé messze földön, amikor a telepen termett cseresznyét, meggyet, kajszi- és őszibarackot értékesíteni kezdték a gazdák. A világháború befejezése után a város földjéből hétezer holdat felosztottak a dobrovoljacok között, miért is a város vezetősége más oldalon akarta magát kárpótolni. Ezért elhatározta, hogy a harmincéves időtartamra bérbe adott telepeket – bár a bérlet akkor még nem járt le –, megváltatja bérlőivel, és ha azok erre nem hajlandók, a legtöbbet ígérőnek eladja. A telep bérlői ebbe ugyan nem nyugodtak bele, fellebbeztek, deputációztak, de végeredményben mégis a városnak lett igaza, s így a szegény telepiek – nyolcvan százalékban magyarok – kénytelenek voltak kölcsönt felvenni a föld megváltására. A megváltás a városnak hét és fél millió dinárt jövedelmezett. A telepiek, amikor fizettek, abban bíztak, hogy ennek ellenében kapnak is valamit a várostól. Hát arra ugyan várhattak. Annál több jutott nekik a Dunából. Először 1926-ban mutatta meg hatalmát a folyó. De a telepi és városi lakók sorsát intézők ebből sem okultak. Így történhetett meg, hogy 1940. április 2-án éjfél után és április 3-án délután a Duna piszkos árjával elpusztíthatta évtizedek erőfeszítését, emberek és családok nyugodt életét, verejtékes munkáját s minden reménységét.
Novi Sad városát kétfelől fenyegette az árvíz, amint azt az 1926. évi tapasztalatok mutatták. Elsősorban az úgynevezett felső töltés és Futak környékéről, másodsorban pedig a Kralja Aleksandra-csatorna felől. A tizennégy év előtti 659 centiméteres vízállás alkalmával a felső töltés alig állott ellent. A telepiek gyors munkával nyúlgátakat emeltek a töltésen, de gátat emeltek Futak irányában is, mivel itt még töltés sem volt. A víz akkor csak kis területre hatolt be, és mindössze 5-6 házat pusztított el. Az illetékeseknek azonban ez sem volt elég figyelmeztetés. A város, illetve az árvédelmi társulat ehelyett a vágóhídtól a kátyi védőgátig terjedő, úgynevezett alsó töltést építette ki hétmillió dináron, pedig itt csak hatezer hold üres földet nyert, ami csak akkor vált megművelhetővé, amikor megfelelő vízlevezető árkokat építettek és szivattyútelepet létesítettek. Ez újabb hárommillió dinárba került, [147] de a réti földeket még mindig nem lehet értékesíteni, mert nincs hajtóerő a szivattyú megindításához…
Az üres réti föld megvédésére a város vezetősége, illetve az árvédelmi társulat – ami lényegében egy – tehát tízmillió dinárt fordított, míg a város lakott területét védő töltések megépítése mindössze ötmillió dinárba került volna. Vagyis: ötmillió dinárral meg lehetett volna menteni a telep 1480 lakóházát, amely majdnem kilencven százalékban összeomlott, s megtakarítani azokat a milliókat, amibe a város belterületének az árvíz elöl való megmentése került (amit már eddig kifizettek az árvízkárosultak ellátására és fizetni fognak még ezután).
Ez a Novi Sad-i árvízcsapás előzménye. Maga a szerencsétlenség azonban még sokkal sötétebb képet mutat. Az idei kemény tél hihetetlenül próbára tette az Adamovics-telepen lakó szegény népet. A város e külső részében szép számban laktak kisfizetésű állami tisztviselők, alkalmazottak, magánhivatalnokok, iparosok és emberségesen fizetett szakmunkások. A majdnem nyolcezer lakos nagy részét azonban a legalacsonyabb néposztály alkotta. Fáskamrából „szobává” átalakított nyomortanyán tíz-tizenkét ember élt összezsúfolva, istállókból, ólakból készültek a lakóhelyiségek, ahol még ágyrajárókat is tartottak. Akinek vályogházban földes padlójú szobája és konyhája volt, az már a jómódúakhoz tartozott. Ezt a szerencsétlen népet, mely rajta levő ruháján kívül legfeljebb ágyát, szalmazsákját és pokrócát mondhatta magáénak, sújtotta április 2-án éjfél után az első árvíz.
A Duna felsőbb szakaszai már márciusban annyira megduzzadtak, mint soha. A vízrajzi intézetek jelentései mindenkit megdöbbentettek, de illetékes helyen azt hitték, hogy a víz nem haladja meg a 670 centimétert, ezt pedig elbírják a Novi Sad-i töltések. Nem számítottak azonban arra, hogy a víz magassága esetleg több is lehet. A Novi Sad-i rendőrség ez év március 29-én hivatalos átiratot intézett a városhoz és a bánsághoz, közölve, hogy Futak felől védtelen a város, a víz egyre nő, és onnan katasztrófa fenyeget. Nem tudjuk, mi lett a sorsa a rendőrség figyelmeztetésének – közben intézkedések is történtek –, de mindez nem vehette elejét a veszedelemnek. Április 2-án éjfél után a Futak felőli gyenge töltést átszakította a Duna árja, amely akkor 696 centimétert mutatott, tehát jóval többet, mint amennyit a Novi Sad-i töltések elbírhattak. Félreverték a telepi templomok harangjait, és aki otthon volt, igyekezett menteni, amit lehetett. A víz azonban oly hirtelen jött, hogy ezt túlnyomóan megakadályozta. A legnagyobb baj az volt, hogy a telepi férfilakosság egy részét a város ellenkező végére, a csatornához küldték dolgozni, s így ezek otthon sem voltak, amikor kis vagyonkájukra rászakadt a víz. Másfél óra alatt a telepnek a Zombori út és Duna között levő része majdnem telje[148]sen víz alá került, csak a templomok környéke alkotott szigetet ebben a tengerben.
A vízhömpöly most a zombori vasúti töltést támadta meg. Emberi gondolkozás szerint minden erőt ide kellett volna összpontosítani, mert a vasúti töltés nem készült árvíz elleni védekezésül. Előrelátható volt, hogy ha ezt is áttöri a víz, akkor végpusztulás fenyegeti nemcsak az egész Adamovics-telepet, hanem a város nyugati részét is. De ennek ellenére sem rendeltek ki oda elég munkaerőt, mert azt hitték, hogy a csatorna felől fenyeget a nagyobb veszély, és a telepieket továbbra is a csatornához rendelték ki munkára. A derék telepi magyarok védték a csatorna gátját, és április 3-án egy órakor átnyomta a víz a zombori vasúti vonalat, és ezzel megpecsételte az egész Adamovics-telep sorsát. A víz rohamosan terjedt és délután öt órakor a rendező pályaudvar és repülőtér is víz alatt állott.
Megdöbbentő jelenetek között történt a vízzel elárasztott terület kiürítése. Kétségbeesett asszonyok, jajveszékelő gyermekek, gondtól mély barázdás arcú férfiak akartak menteni, de a víz nem engedte, elsodort mindent, és aki nem menekült idejében, az ott pusztult. A szegény két kis Horváth gyermek is ottmaradt a piszkos áradatban. Édesanyjuk már nem tudta őket kihozni a lakásból, s mire a szomszédok segítségükre akartak menni, a háznak már csak a teteje látszott ki a hullámokból. A két gyermek bennfulladt.
A krónikás nem láthatta mindazt, ami két óra alatt lejátszódott, nem jegyezhette fel annak a szerencsétlenségnek minden részletét, amely kétezer családot tett földönfutóvá, s nem örökíthette meg azok nevét, akik önfeláldozóan igyekeztek segíteni bajbajutott felebarátaikon. Mert voltak ilyenek is, sokan. De sajnos, bőven akadtak kalózai, rablói is a szerencsétlenségnek, akik csónakon járták be a már elöntött árterületet, s a víz alatt levő összedőlt házakból raboltak, nem félve attól sem, ha rájuk szakad. A legnagyobbrészt vályogból, vert falból épült házak pedig percenként kísérteties ropogással omlottak össze.
A szerencsétlenség színhelyétől messze eső részeken gépfegyverropogáshoz hasonló zaj verte fel kedd, szerda és csütörtök éjjel a csöndet. Három nap és három éjjel tartott, amíg ezerkétszáz ház összedőlt. Nem maradt meg belőlük semmi, csak néhány léc, és pár gerenda. Ez lesz az az anyag, amit a víz elvonulása után megtalál a gazda, hogy újból felépíthesse házát.
De nem kímélte meg az árvíz a csatorna környékén lakókat sem. Amikor már mindenki azt hitte, hogy a veszély elmúlt, átszakadt a Kralja Aleksandra-csatorna töltése is. Április 9-én este tíz órakor megszólaltak a szerb templomok harangjai, kísértetiesen búgott a vészjelző sziréna, és percek alatt elterjedt a hír, hogy a Temerini [149]út mellett áttörte a víz a gátat, s az áradat a város keleti része felé zúdul. Egy óra alatt víz alatt állott a Temerini utca és csatorna közötti terület nagy része. Háromszáz házból kellett menekülniük az embereknek, mindenüket visszahagyva. Itt is a szegény emberek szenvedtek a legtöbbet. Az ő házaik feküdtek a legalacsonyabb területen, és ezek a vályogból való házak éppen úgy összedőltek, mint az Adamovics-telepiek. A pusztító víz nem tett különbséget a város nyugati és keleti része között, legfeljebb annyit, hogy nyugaton a sokkal félelmetesebb erejű Duna árja söpört el mindent, ami útjába akadt.
A telep újjáépítése, az árvíz okozta pusztulás eltüntetése és az új élet kezdete sok munkát, nagy erőt, de mindenekelőtt sok pénzt igényel. Természetes, hogy elsősorban az államnak kell pénzzel a tönkrejutottak segítségére sietnie, de amit az állam ad, mind kevés, ezért a magánosoknak is részt kell venniük a nagy munkában. Novi Sadon a Házépítő és Önsegélyző Szövetkezet megalapítása nagy segítségére lehet a telepeseknek, és egyúttal példát szolgáltathat arra is, hogy milyen irányban kell folytatni a munkát.
Az Adamovics-telepen, felületes becslés szerint, kb. 25-30 millió dinárra tehető az árvíz okozta kár. Nagyrészt magyar emberek szenvedtek, mint Jugoszlávia más vidékein is, ahol az árvíz pusztított. A bezdáni gáttörés pl. derék kupuszinai magyar kertészek munkáját és kis házait tette tönkre. Topolyán, Temerinben csak jelentéktelen árkok folynak keresztül, de az ezekben összegyűlt víz is sok család vagyonát pusztította el.
Az 1940. év tavaszán, amikor Európa nyugati részein a háború ördöge üli vad orgiáit, nálunk az áradás tette tönkre az emberek életének vetését. [150]