Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Kisbéry János: Folyóirat-szemle

Külügyi Szemle. külpolitikai, nemzetközi jogi és világgazdasági folyóirat. Szerkeszti: Drucker György. 1941. január.
A több mint száz oldalas, vaskos füzet kiemelkedő jelentőségű eseménye Popović L. Milan volt szenátornak, a beogradi Jugoszláv-Magyar Társaság alelnökének „A délszlávok és magyarok közötti politikai és kulturális érintkezések” című érdekfeszítő tanulmánya, melyet 1940 november 16-án Budapesten a Magyar-jugoszláv Társaság díszülésen olvasott fel, magyar nyelven, óriási sikerrel. Meg kell állapítanunk, hogy Popović L. Milan cikke európai viszonylatban is messze túlnő a mindennapi politikai események szenzációin, bennünket pedig különösen közelről érint. Ez a tanulmány őszinteségével, férfias nyíltságával, történelmi dokumentumainak bőségével és lenyűgöző okfejtésével határkő a két szomszéd nemzet egymáshoz való viszonyában, amellyel a két nép történelmének új fejezete nyílik meg.
Popović L. Milán cikkének bevezető részében mindenekelőtt különbséget tesz konjunkturális politikai akció és oly kapcsolat között, amelyet kölcsönösen baráti szellem tudata hat át. A konjunkturális kapcsolatot nem tartja kielégítő alapnak arra, hogy azon két egymásra utalt nemzet barátsága felépüljön s a magyar és jugoszláv viszony állandó ingadozását a történelem folyamán éppen annak a körülménynek tudja be, hogy viszonyuk főként és elsősorban konjunkturális természetű, „kölcsönösen önző, önvédelmi jellegű” indítékokon alapult. A sorsközösségi eszme javára mindazonáltal állandó plusz mutatkozik, amelyet kisebb-nagyobb válságok, ingadozások ideig-óráig háttérbe szoríthattak ugyan, de utána „úgy a magyar, mint a délszláv oldalon minden esetben felébredt az öntudat, hogy ez politikai baklövés volt”. A sorsközösségi eszme pozitív elemeinek túlsúlyát bizonyítja a sorsközösségi tudat spontán megnyilvánulása úgy délszláv, mint magyar részről és annak a reményének ad kifejezést, hogy „a geopolitikai helyzet, a hasonló vérmérséklet, a közös természetes határ, egyező szokások, azonos történelmi múlt, gazdasági érdekazonosság, kölcsönös segítségnyújtás a bajban, az együtt kiontott vér és még sok más körülmény alkalmas arra, hogy a délszlávok és a magyarok Európának délkeleti részén az összetartozásnak azt a tudatos helyzetét kifejlesszék, mely nekik maguknak erkölcsi tartalmat, közös lelkiséget és benső erőt adhat minden más kívülről fenyegető veszéllyel szemben.” A két nemzet szellemében rejlő benső erőben látja azt a tulajdonképpeni alapot és reális értéket, amely a délszlávokat és a magyarokat dunavölgyi hivatásukra minősíti. [194]
„Ha valaha, úgy ma adja meg ez a gondolat nekünk a kellő politikai és történelmi hivatáshoz a szükséges buzdítást. Hiszen már eleget okultunk a múlt hibáin”, írja.
A továbbiak folyamán történelmi visszapillantást vet a két szomszéd nép kapcsolatainak előzményeire, amelyet annakidején természetszerűleg a dinasztikus kapcsolatok alapoztak meg.
A dinasztikus kapcsolat természetesen – és különösen a múltban – egyébre is kötelez. „A tizenötödik század folyamán a magyar királyok menedékhelyet nyújtanak az emigrált szerb hercegeknek és Lázár fejedelem fiának, Stevan Lazarevićnek uralkodása alatt a szerbek és magyarok közt már szívélyes viszonyokra lehet rámutatni.” A közös küzdelmek jellemzéséül utal IV. László magyar király, Brankovics György szerb despota és Hunyadi János győzelmes hadjárataira. Szerbia meghódolása után a menekülő szerb vajdák Magyarországon találnak menedéket és Szombathelyen, Egerben, Szatmáron, Nagyváradon és Komáromban telepednek le. Ezek a települések az Arsenije Čarnojević szerb pátriárka által rezetett kivándorlás alkalmával (1690) újabb szerb elemekkel gyarapodtak.
E történelmi előzmények alapján bizonyítottnak látja a két nép sorsközösségre irányuló erőfeszítéseit s annak a véleményének ad kifejezést, hogy „a magyar-délszláv barátság és a két nemzet történelmi fejlődése egészen másként alakulhatott volna, ha ez az ösztönszerű tudat az egymásrautaltságról reálisan is mindig idejekorán jutott volna kifejezésre.”
Előadása további folyamán „a politikailag érvényesülő összetartó erőket” veszi számba. Megállapítja, hogy „minden szubjektív elem meg volt ahhoz, hogy a Magyarországon élő délszlávok válságos pillanatokban a magyar nemzet érdekeinek felkarolása mellett foglaljanak állást.” Ismerteti Tökölyi Száva szerepét, aki Bécs intrikáival szemben két ízben is síkraszállt a magyar érdekek mellett s akinek bátor és férfias fellépését a magyarok azzal jellemezték, hogy servavit nobis Regnum (megmentette nekünk a királyságot.) Behatóan ismerteti az 1848-i szabadságharc délszláv-magyar vonatkozású eseményeit is. A két nép szembehelyezkedését egymással Kossuth késedelmeskedésének tulajdonítja, mialatt a szerbek a horvátokkal együtt már Bécs felé orientálódtak. Jellemzőnek találja azonban, hogy közvetlenül a szabadságharc leveretése után a szerbség ismét a magyar ügy oldalán áll s a magyarság is a kölcsönös kiengesztelődés érdekében száll síkra. (Akárcsak napjainkban.) „A Pesti Hírlap 1850 januárjában a lap élén cirill betűkkel szerb szövegű vezércikket közölt Blagodarne Srpske Novine címmel, amelyben az együttműködés szükségességét és minden szemrehányás és sértegetés mellőzését hangsúlyozza. Erre a cikkre a Srpske Novine szintén a lap élén magyar szövegű cikkben méltóságteljesen és kedvezően reagál. Ez volt a délszláv-magyar barátság első beharangozója a negyvennyolcas összeütközések után.”
Előadásának egyik legfigyelemreméltóbb fejezete az, amelyben Kossuth Lajosnak Obrenovics Mihály szerb fejedelemmel folytatott tárgyalásairól emlékezik meg (már az emigrációból) melyek célja, hogy „Mihály fejedelmet Magyarországnak az osztrák uralom alól való felszabadításához megnyerje, hogy fegyver- és hadikészlettárakat Szerbiában biztosítson és hogy a magyarországi szerbekkel [195] egyetértésre jusson a szabadságharcnak közös erővel leendő újbóli felvételére.” Kossuth érvelése az, hogy „Magyarországnak osztrák uralom alóli felszabadulása Szerbia jövő függetlenségére és szabadságára nézve nélkülözhetetlen előzménynek tekinthető.”
Nem mulaszthatjuk el ebből az alkalomból, hogy Mihály fejedelem válaszát, mely a maga nemében páratlan érdekességű és rendkívüli horderejű történelmi dokumentum, szószerint és teljes terjedelmében ne ismertessük. Ez a levél így hangzik:
„Mi, szerbiek, bár a századokon át tartott török járom miatt polgárosodásban elmaradott, nyers, de fiatal, pezsgő erejének öntudatával bíró nép vagyunk, mely meg nem elégszik azzal a félfüggetlenséggel, melyet apám vezérlete alatt kivívott s a drinápolyi egyezmény 1829-ben megerősített. Mi teljesen független állam akarunk lenni, miként őseink voltak. A tributarius helyzet a Porta iránt, az invesztitúra, melyet Konstantinápolyban kell kikoldulnunk, sérti nemzeti önérzetünket s az a török pasa ott ül a beográdi várban, a török várágyuk, melyek fővárosunkra tátongtak, a török katonák, kik utcáinkon hetvenkednek, minden percben léleklázítólag emlékeztetnek, hogy szolganép vagyunk. Független állam akarunk lenni és bízunk magunkban. A mi bajunk csak az, hogy az osztrák hatalom itt van tőszomszédunkban, erről tudja az egész világ, hogy terjeszkedni vágyik kelet felé. Nincs kétség aziránt, hogy ha mi kitűznők a függetlenség zászlaját, a bécsi udvar okvetlenül interveniál, kivéve, ha orosz pártfogás alatt fogunk fegyvert. Ily esetben a bécsi udvar nem fogja Szerbiát megszállni, mert az orosztól fél. Nekünk tehát érdekünkben áll, hogy az osztrák hatalom szomszédságunkból
eltávolíttassák és ez csak Magyarország függetlensége által eszközölhető. Nekünk érdekünk Magyarország függetlensége, mert tudjuk, hogy a független Magyarország irányunkban nagyravágyási szándékokat nem táplál. A másik találkozási pont az, amelyet Ön (t. i. Kossuth) a múlt keleti háború alatt itt Angliában tartott beszédeiben több ízben hangsúlyozott, t. i., hogy a kisebb nemzetek csak úgy képesek független nemzeti létüket… megóvni, ha… szövetkeznek. E nézetben tökéletesen osztozunk. Mi tudjuk, hogy ha ki is vívjuk függetlenségünket, azt ily szövetség nélkül nehéz volna fenntartanunk. Nem tudom, mondta tovább Mihály fejedelem, miként gondolkozik ön a török birodalom jövendője felöl. Én azt hiszem, hogy annak felbomlása csak idő kérdése. Afelől azonban bizonyos vagyok, miként önöknek, éppúgy nekünk is, azt kell kívánunk, hogy, ha felbomlik, ne az orosznak, osztráknak essék zsákmányul. Ha felbomlás esetén a török birodalomnak az a része, melyet szlávok laknak, több apró államocskára dekomponálódnék, ezek okvetlenül orosz befolyás alá kerülnének. Ez ismét olyan dolog, ami az önök érdekeivel ellenkezik, de ellenkezik a miénkkel is, mert nem szeretnénk orosz hatalmi túlsúly által körítetni. Ezt csak úgy lehet kikerülni, ha a déli szlávok oly kompakt tömeggé tömörülnek, mely állami létéletüket önálló vitalitással ruházza fel.”
Kossuth válaszában biztosítani kívánta a fejedelmet arról, hogy „Mi, magyarok Szerbia függetlenségének szívvel-lélekkel barátai vagyunk, nem csupán mostani helyzetünk szükségei által, hanem hazánk legfőbb érdekeinek felfogása alapján”, majd a többek között a következőket írja: [196]
„Én meg vagyok győződve, hogy a független Magyar- s Horvátország, Szerbia s a dunai fejedelemségek kültámadás elleni szövetsége Európa nyugalmának és függetlenségének minden hatalmi túlterjeszkedés ellen a mostaninál biztosabb védgátját képezné. Én csak afelől kívánom a herceget biztosítani, hogy én a török birodalom felbomlása esetére a déli szlávoknak, ha nekik úgy tetszenék, egy államba tömörülését… nem tartanám Magyarországra veszélyesnek… de sőt, mint szabadságbarát is s mint magyar is, lelkem hő óhajának vallom. Reánk nézve a lényeges az, hogy a délszlávok, ha a török birodalom felbomlik, sem osztrák, sem orosz vontatókötélre ne kerüljenek, hanem szabadok s függetlenek legyenek úgy, amint jónak látják.”
Kossuth kezdeményezését később Andrássy Gyula gróf karolta fel. „A bécsi levéltár és a magyarországi irattár okmányai igazolják, hogy a bécsi katonai körök Bosznia-Hercegovina megszervezését Ausztria számára akarták előkészíteni, míg Andrássy Gyula gróf magyar kormánya Szerbia megerősítését kívánta szolgálni.” Szemelvényeket közöl Andrássy Gyula grófnak Kállay Benjámin akkori beogradi főkonzulhoz intézett bizalmas utasításaiból, amelyek közül a legfigyelemreméltóbb kétségtelenül az a levél, amelyben Bosznia-Hercegovinának Szerbia részére való átengedése érdekében száll síkra.
A továbbiak során vázolja a délszláv-magyar viszony ellanyhulásának körülményeit. Ami még történik, már inkább csak az; érzelmek, mint a realitások síkján mozog. Kimagasló eseménye ennek az időszaknak Kállay Benjámin cikke, melyet egy pesti lapba tesz közzé s amelyben a magyar-szerb testvériségről és kölcsönös egyetértésről többek között a következőket nyilatkoztatja ki:
„Valóban, egyetlen nemzet sem érdemel annyi figyelmet, mint a szlávok, akik épp a legutóbbi időben Európa figyelmét magukra fordították. A hősies önvédelem és a határtalan, évszázadokon át tűrt szenvedés a múltban, a haladás iránti vágy a jelenben és a történelmi hivatás a közeljövőben, a szlávokat azon népek sorába sorozza, akik önkénytelenül is magukra hívják a világ figyelmét. Ez a figyelem kell, hogy főképpen bennünket, magyarokat átfogjon. Már a földrajzi fekvésnél fogva is mi csak abban az esetben számíthatunk jobb jövőre, ha a szlávokkal kéz a kézben előrehaladunk a közművelődés és a civilizáció dicsősége irányában.”
A délszláv-magyar sorsközösségi gondolat exponensei közül kiemeli Szerbia egykori miniszterelnökének, Svatomir Nikolajevićnek szerepét, aki a fiatalkorú Sándor királyt hivatalos látogatásra. Budapestre kísérve, előadást tartott a délszláv-magyar együttműködésről, barátságról és Kossuth Lajosról, mely Pesten óriási szenzációt keltett s Nikolajevićet egy csapásra oly népszerűvé tette, hogy általában csak „Svetomir bácsinak” nevezték. A délszláv-magyar kulturális együttműködés történelmi előzményeiről szólva ismerteti a Matica Srpska tevékenységét, megemlékezik arról a lelkes tüntetésről, amelyet Budapesten a Mihály király trónralépése alkalmából előadott „Brankovics György” című színmű előadásán rendezett a közönség, elárasztva virágcsokrokkal a színpadot s a főszereplő Egressy Gábort, melyek közül leginkább az a hatalmas koszorú keltett feltűnést, amelynek széles nemzetszín szalagján ez a felírás állott: „Éljenek a szerbek!”… Megemlékezik [197] továbbá a Novi Sad-i szerb nemzeti színház budapesti és aradi vendégszerepléséről, a rokonszenves fogadtatásról, amelyben a közönség a szerb színészeket részesítette, az első beográdi dalárda budapesti vendégszerepléséről és tüntető fogadtatásáról, Jókai Mór Novi Sad-i utazásairól s a szerb kulturális törekvések iránt tanúsított meleg érdeklődéséről, Zmaj Jovanovićnak, Vitkovics Mihálynak, Vukovics Sebőnek, Ignyatovics Jásának a délszláv-magyar kulturális kapcsolatuk megerősítése érdekében kifejtett tevékenységéről, nemkülönben az újabb kor íróinak, köztük a „fáradhatatlan” Csuka Zoltánnak az ügy iránt tanúsított lelkes és áldozatkész munkásságáról. A jövő feladatait az útmegtisztító tevékenységben jelöli meg s előadásának konklúzióját abban a megállapításban juttatja kifejezésre, hogy „Ha valaha, úgy most nyújtanak az események alkalmat arra, hogy a történelemből levonhassuk a tanulságokat.”
A folyóirat gazdag tartalmából még a következő cikkeket és tanulmányokat emeljük ki: Török Árpád: Magyarország csatlakozása a háromhatalmi egyezményhez. Remetei Balázs Gábor: Románia útja, dr. Paikert Géza: A japán-magyar kulturegyezmény és annak eddigi kihatásai, dr. Haltenberger Mihály: A tengerszorosok hatalompolitikai jelentősége, dr. Moravek Endre: Csendesóceáni problémák, Jeszenszky Antal: A Duna nemzetközi jogviszoyai, dr. Weber Tibor: Háború és arany.
Jelenkor. Szerkeszti: Katona Jenő. 1941. február.
Dr. Ervin Gábor „Bölcseletünk helyzete” címen áttekintő ismertetést közöl a katolikus bölcselet helyzetéről és irányelveiről. Megállapítja, hogy ezidőszerint „kifejezett istentagadás, anyagelvüség vagy a vallási élet jogosultságát kétségbevonó pozitivizmus a mai magyar bölcseletben sehol sem jelentkezik”, de ezt önmagábanvéve csak negatív jelenségnek minősíti. Vázolja a külöböző bölcseleti irányokat, utalva azoknak egymáshoz, úgyszintén a katolikus bölcsészeti irányzathoz való viszonyára, végül pedig rövid jellemzés keretében áttekintő ismertetést nyújt a katolikus bölcselet kimagasló értékeiről.
Glattfelder Gyula püspök a magyar írókhoz és újságírókhoz intézett szózatában az írók legnagyobb érdeméül a szentistváni gondolat ápolását nyilatkoztatta ki, külön megemlékezve az elszakított területek íróinak küldetéséről, „hiszen ez országrészek gazdasági és politikai érveitől megfosztott magyarságában úgyszólván egyedül ők tartották a lelket.”
Devecseri Gábor Illyés Gyuláról írt tanulmánya az ihletett próza mesterműve, mely közvetve azt manifesztálja, hogy nincs alsóbb- és felsőbbrendű műfaj. A próza létjogosultsága éppúgy, mint a költészeté, a kifejezés, a fogalmazás bensőségességén és nem utolsó sorban az író koncepcióján fordul meg. Példa erre nyilván éppen Illyés Gyula (De Kosztolányi Dezső, vagy Babits Mihály is), akinek prózája és lírája közt nincs határvonal. Hatni a próza eszközeivel éppúgy lehet, mint a költészetével s mind a kettő nagy és méltó feladat. Devecseri Gábor stílusa az öntudatos prózaköltő megnyilatkozása s a portré, amelyet Illyés Gyuláról rajzol, mindenképpen méltó az eredetijéhez.
Marosai Péter „Koldusdiákok kincse” címen a marosvásárhelyi diákok szövetkezeti mozgalmáról közöl tanulságos és megszívlelésreméltő vissza[198]emlékezéseket. Baráth Ferenc: „Kisvárosaink társadalmi válsága” címen a trianoni világfelfordulás következtében a megszállt területről és főként a falvakból a kisvárosokba menekült nagy- és középbirtokos nemesség, a gentry társadalomalakító szerepéről és annak visszahatásairól írt figyelemreméltó sorokat. Pogány Kázmér a hírneves felvidéki fazekas-faluról, Süvetéről közöl riportot. Vanyó Tihamér Brodarics Istvánnak, a mohácsi vész történetírójának életrajzát ismerteti. Kuzmanovics Péter Óbuda különösségeiről és jellegzetességeiről írt riportot.
Magyar iparművészet. Szerkeszti: Szablya Frischauf Ferenc. 1940. december.
A magyarosság jegyében szerkesztett nívós és változatos folyóirat vezető cikkében dr. Mátéka Béla: „India színpompája néhány órányira Budapesttől” címen váraljai benyomásairól, a váraljai népviselet keleties jellegzetességeiről s a váraljai rassz szembeötlő elemeiről megállapítja, hogy „Más ez a nép és más ez a viselet, mint a kétségkívül észak felöl szlovákos behatású palóc népnél látható, más, mint a kerekfejű, almapiros, erőscsontú keletbalti típusú, szinte az észtekre emlékeztető boldogiak, alapjában más ez a viselet, mint sok baranyai, tolnai falunak sokác behatással vegyített népviseletei”. Fejtegetéseit, amelyek alapján a váraljai népviseletben az egykori keleti, nevezetesen indiai kapcsolatok jelenvalóságára következtet, Körösi Csoma Sándor következő soraival támasztja alá: „Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar az ős indiai kultúra tárházában.”
Dr. Jámborné Zsámér Margit „A rózsa a magyar népviseletben” címen a magyar néphímzés jellemző sajátosságairól írt tanulmányt. Ferenc Kornélia a magyar úri hímzéseken előforduló laposöltés-fajtákról, Benedek Rózsi pedig a régi viseletről írt cikket.
Külön meg kell emlékeznünk a lap gazdag mélynyomású képanyagáról, mely a legigényesebb külföldi folyóiratnak is dicséretére válnék.
„Egyedül vagyunk” főszerkesztő: Oláh György 1940. DECEMBER és 1941. január.
A decemberi szám vezetőhelyén vitéz Imrédy Béla „Gondolatok a régi és az új világ emberéről és az új idők szocializmusáról” címen szemelvényeket közöl a felhatalmazási javaslat alkalmával elmondott beszédjének jegyzeteiből. A társadalmat általában két főbb csoportba tömörülve látja. Az egyikbe tartoznak a régi, patriarchális és individualista életfelfogás hívei, amelyet „konzervatív-liberális szentszövetség”-nek nevez, a másikba az új életfelfogás, a közösségi eszme hordozói. A patriarchális felfogás híveit a következőkben jellemzi: „Erkölcsi felelősségérzet, mélyebb lelkiségű tagjaiban szociális érzés, sőt, annak gyakorlása; vérükké vált becsületfogalom, az állásszerüség követelményeinek tisztelete, de emellett kiirthatatlan felsőbbrendűségi tudat, a vezetők és vezetettek érzésben, gondolatban és magatartásban éles szétválasztása (az uralkodásra jogcímet formáló osztály jellegzetes állásfoglalása) a vagyonnal alátámasztott, származáson és tradíción épülő hierarchikus rend szükségének hitvallása”. Az individualista életfelfogás hívei a vagyonilag jól megalapozott, vállalko[199]zási szellemtől fűtött, önbizalomtól és létoptimumtól áthatott elemekből tevődnek össze. Fő jellemvonásuk: a egyéni kezdeményezés és cselekvési szabadság igénylése.
Fejtegetései további során síkraszáll a közösségi eszme mellett. Figyelemreméltó megállapítása az, hogy „a közösségek nem egyszerű bordák, hanem organikus képződmények”, következésképpen „az ember sorsát is organikus összefüggéseiben kell megragadni, nem az egyénen át”. A közösségi eszme célkitűzéseit abban foglalja össze, hogy „minden dolgozó megkapja a létminimumot, melynek birtokában lelkét ki tudja szabadítani az anyagi gondok földhözragadtságából, megláthatja az anyagiáknál magasabb erkölcsi értékeket (miután az anyagiak nem képezik többé létküzdelmének kizárólagos célját és értelmét), ráébred bírásuk vágyára és ezzel erkölcsi személye nemesedik.”
Az új és régi világ közötti különbség megértéséhez a fogaknak átértékelését és új meghatározását is elengedhetetlenül szükségesnek tartja. A szabadság fogalmáról például megalapítja, hogy az az új életfelfogás értelmezése szempontjából bizonyos korlátozást is magábanfoglal s ugyanakkor bizonyos korlátozást kiküszöböl. A szabadság a nemzetiszocialista meghatározás szerint azt jelenti, hogy abban az egyénnek más egyén érdeke nem parancsolhat, hanem csak a közösség érdeke. Az arányos és igazságos közteherviselés definícióját a következőkben írja körül: az individualista meghatározás szerint: a közteherviselés kulcsa független a közösség szükségleteitől, azaz, amennyire jut, annyira fut. A közösségi szemlélet meghatározása szerint: „Az egyéni adóteher függvénye lesz nemcsak az egyén jövedelmének, hanem a közösség anyagi helyzetének is.” (Amivel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a tőke, mely mindig a legkisebb ellenállás irányában gravitál s a legkedvezőbb konjunktúrát keresi, ebben a rendszerben menekülésre kényszerül és oly közösségekben keres elhelyezkedést, ahol a közösség anyagi helyzete kedvezőbb s így a közteherviselés kulcsa is aránylag enyhébb. Szovjetoroszországból például a tőke máról-holnapra úgy kiszivárgott, mint a rostából a víz. A tőke menekülésének egyéb rendszabályok mellőzésével csak úgy vehetjük elejét, ha a közteherviselés kulcsát nem az egyes, elszigetelt közösségek, hanem az egész világ-közösség átlagos vagyoni helyzete és szociális szükséglete alapján állapítjuk meg. Ami viszont nehezen képzelhető el a nemzetiszocialista rendszer fennhatóságának az egész világra való kiterjesztése s a nemzetiszocialista tagállamok világszövetségének kooperációja nélkül. Ettől pedig egyelőre még igen messze vagyunk.)
A decemberi szám gazdag tartalmából megemlítjük még: Oláh György: „Egy kilépő naplója”, Bosnyák Zoltán: „A harmadik zsidótörvény és a házasság”, Bartók Irén: „A francia szabadkőművesség rejtelmes alvilága”, Dr. Németh Andor: „A városbavándorlás”, y–l: „Új német írók, nemzetiszocialista irodalom”, Jánosi István: „Az egységes német-olasz gazdasági program és Európa gazdasági irányítás”, Garzuly József László: „Az európai külpolitika évszázados alapjai”, Olgyay Viktor és Aladár: „Terv Óbuda újjárendezéséről”, Tatay Sándor: „Egy dunántúli „amerikás” falu természetrajza” című cikkeket.
A januári szám kimagasló jelentőségű eseménye Vertse Dezső: „Hitler, [200] a városrendező című kitűnő és alapos tanulmánya, melyben a nemzetszocialista német biradalom vezérét, aki napjainkban „mint a világtörténelem legnagyobb hadvezére és diplomatája (és szervezője) mutatkozik be az emberiség elött” arról az oldaláról ismerteti meg velünk, mely emberi erényeit és értékeit, hadvezéri és diplomáciai képességeinél is inkább jellemzi: „a béke embere, a csendes, nyugodt alkotás apostolaként.” Hitler nagy távlatokban gondolkodó szelleme egyenes a városrendezői hivatásra predesztinálja is s ami elgondolásai nyomán tervekben és tettekben elénk tárul e tanulmányban, valóban lenyűgöző és lélegzetelállító. Gigászi erők dübörgését érezzük mögötte, egy feltétlenül tehetséges és erényekben rendkívül gazdag nép lángeszű vezérének ihletett kézjegyét, amellyel a maga és nemzete nevét a világ történelemkönyvébe kitörölhetetlenül beleírta.
„Tarján, vagy egy kis pesti művelődéstörténet” című cikk Tarján Vilmosnak Budapest éjszakai életéről írt obskurus könyvét bírálja, melynek puszta tartalmi kivonatolása is elképesztő cinizmusról és züllöttségről tesz tanúbizonyságot és minden tekintetben igazolni látszik azokat, akik ez „alvilági tenyészet”, a pesti éjszakai élet jellegzetes mocsárvilágának kiirtását és lecsapolását tűzték ki céljukul.
Balla Borisz: „Brüsszel, Dünkirchen, – világok összeomlása” című brüsszeli jegyzetei a szövetséges hadak összeomlásáról nyújtanak helyszíni közvetítést.
Veres Péter a parasztság örök hivatásáról írt mély gondolatokban gazdag sorokat. A nemzet vezető rétegét, a városi elemet állandóan fogyatkozó és pusztuló szervnek látja, melynek hazárd életformája, megzápult életösztöne elkerülhetetlenül a nemzet pusztulásához vezetne, ha nem frissülhetne fel és újulhatna meg időről-időre a nemzet ősi törzséről, a parasztságból. „Akármi éri is a gazdag, de felületes és izgékony városi lakosságot, a földhözragadt parasztságból mindig új nemzet születik”, írja: – „Mi lenne a világból, mi lenne az emberi fajból, mi lenne a nemzetekből, ha nem ellensúlyoznák őket a bölcsesség és belenyugvás emberei, a parasztok, akik megülnek a földeken s ha van örömérzésük és hatalomvágyuk, hát az csak annyi, hogy termésre kényszerítik a kősziklát és a sívó homokot s gabonát, rizst, gyümölcsöt termelnek ott, ahol csak giz-gaz vagy még az sem termett.” Az „urbánusok” és „népiesek” közt folyó vitában a követendő életformáról szólva arra a következtetésre jut, hogy az igazság nincs sem az egyik, sem a másik oldalon, sőt, valahol középen sem, hanem kizárólag a kettő együtthatásától, egymást kiegészítő, szabályozó és egyensúlyozó viszonyától függ, azaz, a követendő irány helyes alkalmazásától. Mert nemcsak a túltengő városi életforma hord magában a nemzet életére veszélyes csirákat, hanem ennek ellenkezője, az egyoldalú falukultúra is, mely elkerülhetetlenül tespedéshez és egészségtelen túlnépesedéshez vezet. „Az évezredek folyamán megáporodott életű Kínában, Indiában és a növények módjára passzív, de terjeszkedő szlávok országában, az Oblomovok Oroszországában a képzelet és akarat embereire (városkultúrára) van szükség, míg a túldinamikus és a harcokban már-már elégő franciáknak a bölcsesség és belenyugvás (a falusi életforma) lenne az orvosságuk.” Megállapítja, hogy az uralkodó [201] eszme, a követendő irányvonal alkalmazását ezek szerint a mindenkori helyzet helyes felismerése szabja meg, ehhez pedig oly vezetőkre van szükség, „akikban képzelet és akarat, bölcsesség és belenyugvás együtt van és akik meg tudják látni, hogy az inga merre leng és a közösség fennmaradásához most melyik irányra van szükség”.
Dél-magyar szemle. Szerkeszti: Csuka Zoltán. 1941 január és február.
A januári szám vezető cikkében Csuka Zoltán visszapillantást vet a kisebbségi kérdés fejlődésére, abból az alkalomból, hogy kisebbségpolitikai folyóirata, a Láthatár kilencedik évfolyamába lépett s kitűzött eszméi immár mozgalommá szélesültek.
Kerekes István tanulmánya a ruszin népművészetről figyelemreméltó alkotás. Molnár Endre az új népszámlálási rendelet főbb intézkedéseit ismerteti, különös tekintettel azok kisebbségpolitikai vonatkozásaira. Duka Zólyomi Norbert a legutóbbi szlovák népszámlálás visszásságait és a most kiadott népszámlálási rendelet várható eredményeit tárgyalja. Gramantik Margit a Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége által kiírt s az utódállamok magyarságának sorskérdéseivel foglalkozó pályázatának eredményét méltatja. Kázmér Ernő Milan Kasaninnak a jugoszláv művészetről írt könyvét bírálja.
A februári számban Ács Tivadar „Délamerika két magyar Mayerja” címen Mayer Móric és Mayer Aladár nem-mindennapi kalandokban bővelkedő, izgalmas és változatos pályafutását beszéli el. Dr. Kertész János a bukovinai székelyek és a moldvai csángók életével foglalkozó irodalomról nyújt összefoglaló áttekintést. Kázmér Ernő a „Srpski Književni Glasnik” negyven éves irodalmi munkásságát méltatja. Dr. Béldi Imre Szlovákia, Románia és Jugoszlávia kisebbségpolitikai helyzetéről tudósít. Vokányi Árpád dr. Délkeleteurópa bányászatáról és iparáról írt figyelemreméltó cikket. A lap tartalmát a fentieken kívül még az Őrhely, a Könyvszemle ég a Lapszemle rovatok cikkei és közleményei egészítik ki.
Hajnalodik. Szerkeszti: Kiss Barnabás dr. 1940. december.
Gesztelyi Nagy László dr. „Széchenyi, mint nemzetnevelő” című cikkében a legnagyobb magyar születésének 150. évfordulója alkalmából indítványozza, hogy az esztendőt Széchenyi emlékének szenteljük s a sajtóban, iskolában, népművelő előadásokon Széchenyi eszméinek minél szélesebb körökben, de különösen az ifjúság körében való terjesztését tűzzük ki célul.
Gyalay Mihály dr. „Hazatérünk” címen az erdélyi szellem országépítő hivatásáról és térhódításáról írt.
Molnár Pál dr.: „Debrecen történeti hivatása és magatartása” című alapos és kimerítő tanulmányában Debrecen város múltjáról, fejlődéséről, szerepéről, küzdelmeiről, lelkiségéről s annak az egyetemes magyar nemzeti szelem kialakulására gyakorolt hatásáról értekezik. Kovács Mihály dr. „Parlamenti reform” című cikkében az érdekképviseleti rendszer bevezetésének időszerű kérdéseivel foglalkozik.
Végül két cikk foglalkozik az új magyar iskolapolitika kérdéseivel. Topor György dr. tanulmányában az [202] alsóbb néprétegek művelődési problémáit tárgyalja s követendő példaként a német népfőiskola-típust, a langemark iskolát állítja oda. Vég József dr. a gyakorlati iskolatípus bevezetése érdekében száll síkra és kimerítő útmutatással szolgál az új iskolatípus megszervezésének alapvető kérdéseire vonatkozólag. [203]