Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

SZENTELEKY, – bocsásd meg nekem ezt
a víg halotti dalt, de nehezen cipelt életed
utolsó állomásán, itt, Budán, az Orbán-hegyen
Te mondtad nekem: nincsen nehéz halál,
csak élet van súlyos.

Olyan mindegy, hogy gyászolunk
miféle beszéddel,
csak gyászolunk, míg utánunk
kötekedve lépdel
a szél, aki félrecsapott,
pántlikás kalappal
belopózott sorainkba
s itt vitáz a pappal.

Először csak beleszól a
circum dederuntba,
de azután sarkonfordul
– mint aki megunta
a szokásos papbeszédet
és a kántor-kántát –
s végignyargal a mezőn, hol
a búzát most vágják.

Kukoricaföldön üget
mezőt bujtogatva,
s egy újfajta halotti dalt
szájrólszájra adva
zeng a Bácska, majd a Bánát
átveszi a hangot, s együtt zengik a fájdalmat,
mint a nagyharangok. [623]

De újfajta fájdalom ez,
nincsen benne bánat:
kidőlt egy fa, de helyébe
majd egy másik támad.
Bólogass csak, zengj a szélben
kukoricatábla,
nem halt ő meg, nyár derekán
ki hisz a halálba?

Meleg szél a kukorica
bajszát kunkorítja,
nincsen gondja a halállal,
lót-fut, háborítja
az ősz felé bajuszodó
vén tengericsévet,
amely tűr a széllel szemben,
mert bácskai élet