Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Kázmér Ernő: Rachel Field: Egy asszony három élete

Amerika irodalmában a női regényírók jelentős helyet töltenek be. Népszerű regényeiket jó kultúrával, erős társadalmi érzékkel és sokszor az uralkodó eszmékkel szembehelyezkedő bátor kritikával írják. El lehet róluk mondani, inkább a korláttalan haladásért, mint a maradiság vagy az ósdi előítéletekhez való ragaszkodás mellett küzdenek. Többen az Egyesült Államok regionális különbözőségéből adódó társadalmi kérdéseket feszegetik, néhányan pedig az amerikai pionír élet színes, küzdelmes történetéből írják realisztikus-naturalisztikus regényeiket. Az amerikai irodalomból részt kérő és vállaló írónő sokat tanult. Rendszerint magasabb akadémiai tanulmányokat végzett, és jellemfestésében, a történések helyzetében a legnagyobb pedantériával, hűséggel dolgozik. Ezek a megállapítások természetesen nem vonatkozhatnak azokra az írónőkre, akik a hibrid magazinok és a tömegízlést szolgáló hollywoodi filmműtermek számára szállítják sztorijaikat. Ezek közül csak elvétve tör elő olyan tehetség, aki ha a tömegtermelés nem rontaná, valóban élményt jelentő, szellemet sugárzó írónő lehetne. A mai amerikai írónők közül a San Franciscó-i nyugtalan életet és a hatalmas földrengést nagy, nyers vonásokban festő Gertrude Atherton, a kietlen pusztaságban küzdő farmerek szomorú, sivár életét adó Edith Warton vagy a háború utáni kavargó társadalom ütközőpontjait elemző Ellen Glasgow és az oklahomai településnek meglepően, szinte levéltárszerűen pontos történetét adó Edna Ferber tűntek fel. Most egy újabb amerikai regényíróval, Rachel Fielddel talál[142]koztunk. Magyarul megjelent nagy regénye az Egy asszony három élete mindvégig érdekes és a felkészültségnek azt a biztonságát érezteti, amelyet jólesik érezni női íróknál, akik, legalábbis nálunk, Európában – minden írói, technikai képességeik mellett is – a társadalom fejlődéstörténetében és ismeretében nem éppen a legbiztonságosabban mozognak.
Rachel Field nagyméretű regénye elsősorban korrajz. Ebben a vonatkozásban komoly teljesítmény. Valóságos korképsorozatai vannak, éppen a tizenkilencedik század közepéről, Lajos Fülöpnek, a józan polgárkirálynak Párizsáról, amit csakhamar el is söpör az a negyvennyolcas forradalom, amely a tömegeket kisemmizve, az arisztokrácia és a kispolgárság összefogásával, a név igézetével Louis Bonapartet állítja Franciaország első helyére. Egy meghatóan szomorú női sorson át láttatja a forradalmat és társadalmi botrányok hangos Párizsának nagyszerű rajzát, egy francia hercegi család tragikus szétesését, majd a fejlődő New Yorknak azt a meghatódottságig hűséges, eleven képét, amilyennel kevés amerikai regényben találkoztunk. A fejlődő Amerika társadalmának élete, nagyszerűen emberi, szellemi és politikai mozgalmai, a telepes családok puritán, bibliai szokásai, Lincolnnak egy népgyűlésen való beszéde, a tengeralatti kábel összeköttetésének nagyszerű sikere s végül az 1867-i párizsi világkiállítás leírása – mindez úgy tűnik fel előttünk, mintha szemtől szembe ülnénk Henriette Desportesszel, akinek legszebb fiatal éveire egy szörnyű bűntett árnyai nehezedtek, s most mindezt csendesen, minden panasztól és szenvedélytől megtisztulva, szinte mosolyogva mondaná el. Erős, nagy lélek volt ez a valaha párizsi kisasszony. Szembe mert szállni az egész világgal és egy egész világ hamis közvéleményével, hogy kivívja igazát, majd szép, zavartalan boldogságát, amelyet kétes hírével, kopott poggyászával és megtört szívével csak az előítélet nélküli Amerika földjén kaphatott meg és annak a fiatal, kis amerikai papnak oldalán, akinél romantikusabb, tisztább férfialakot aligha formált még írónő.
A nagy regény írónője tulajdonképpen a hősnő unokahúga. A kor történetéből, adatokból, családi meghitt beszélgetésekből írta a regényt, amelyeket azok mondottak el, akik Henry M. Fields hitvesének szellemét, bátorságát és nemes egyszerűségét még ismerték. Így olvadt össze benne korrajz, történelem, adat, memoár, rengeteg kortárs hűséges portréja, s az egykori Prastin-ügynek hatalmas irattári irodalmi anyaga. Így lett mindebből életregény, ami egy kivételes [143] erejű, sokszenvedésű és sokörömű Asszony három élete volt. Ilyen hangyaszorgalommal összehordott temérdek adat természetesen nem csupán a regényt formáló művész matériája. A magas és időkön át is élő romantika kék virága fonódik benne egybe a zsurnalizmussal. Túlrészletezett, laza eseményszövésének közvetlensége sokszor csap át olyan átfogó kultúrát és történelmet megjelenítő publicisztikai készségbe, ami a mai amerikai irodalomba benyomult filmanyag hatását mutató kavalkádszerű regénykonstrukciók legfőbb jellemzője. Korokat egybefogó írói-publicisztikai módszeréből fakad ez a szinte gáttalan eseményszövés, a krónika, ami a regénybe természetesen olyan helyen is beleavatkozik, ahol pedig mindent valóban csak a mesének kellene magyarázni. Ez azonban a regény érdekességét nem csökkenti. Érezni, hogy aki írta, nemcsak alapos felkészültségű történész, hanem művész is, még akkor is, ha csak elmondja mindazt, ami anyagában van, és mindezt anélkül, hogy egy erősebb markolású írói módszer kompozíciójával fogná szorosabbra. A kitűnő fordítás Szinnai Tivadar figyelemreméltó, komoly munkája. [144]