Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Kázmér Ernő: Szántó György: Volga-dal

Szántó Györgynek, az erdélyi magyar regényírónak egyéniségét műveltség és intelligencia jellemzi. Ha műveltsége kissé hiányosabb, ízlése korlátoltabb lenne, jobban értene ahhoz, hogy fegyelmezettebb, drámaibb, tömörebb műveket adjon. Így azonban érdekes, mozgalmas témáival mindig több és más kíváncsiságot szolgál ki, mint ami az időszerűségektől elkanyarodó irodalmi mű felé fordul. Olvas[137]tuk világrészeket, megszámlálhatatlan alakot, eseményeket egybekapcsoló, valósággal túlzsúfolt mondanivalójú történelmi regényeit. Élénken emlékezünk a Stradivarira, amelynek zenei hatása csakugyan meglepő. A háború előtti berlini artistavilágnak a hegedűkészítés heroikus korszakába kapcsolódó részében, gondatlansága és kirívó elírásai ellenére is élvezetes, magával sodró elbeszélő, akinek heves iramát és bőbeszédűségét a kultúríró mindent gáttalanul elmondani akaró szexepilje diktálja. Virtuóza az elbeszélésnek. De csak addig, amíg lélegzetvételéből újabb fordulatra telik.
Ha jól emlékszem, róla mondta egy kritikus, hogy regényeinek egymást hajszoló változatai forgószínpadra emlékeztetnek. Ha a rugó megáll, az elbeszélés intenzitása is elfakul. Több kritikusa, Jókai romanticizmusának elkésett követőjének látja. Ezek már közelebb jutottak írói oeuvre-jéhez. Mint Jókai, a bő termésű erdélyi regényíró is az érzéki képek színes festője. Regénytablóját képzeletének elgondolásaival népesíti, és a szín kedvéért a valóságot eszményesíti vagy torzítja. Jókai Mór Önmagáról című kis könyvében regényei teremtését így adja elő: „Vagy egy vezéreszme érik meg agyamban, vagy egy történelmi adatra találok, vagy lélektanilag megoldatlan esemény merül fel előttem. Akkor ehhez az ötlethez meg kell találnom az alakokat, akik ezt a történetet keresztülviszik. Amikor aztán ez megvan, akkor maguknak az előteremtett alakoknak kell kidolgozniuk a regénymese egész szövevényét.” Ebben az írói módszerben a mindennapi ember egyszerű lelki mechanizmusa dolgozik. A gyermek is így képzi meséjét, csupán a feldolgozott anyag más. Jókai azt is mondta, hogy „odahelyezem magam az egyes alakoknak világába.”
Szántó György is megpróbálja ezt a módszert. Az ő technikai apparátusában azonban már a fejlett mozihatás is ott van. Olvasóját a nézőtérre ülteti, és a mesét lepergeti. Jellem, valóság, időszerűség, távlat… nem sokat számít. Kép képre halmozódik. Bőségük kifogyhatatlan. A dramatikusan kiélezett események megszámlálhatatlan szereplője mind tesz-vesz valamit. Ez a nyüzsgés ragadja el az olvasót, és mert a történések mindig érdekesek, a hatás sem marad el. Merész, de csak káprázatos játék volt, de az írónak sikerült bennünket korunk nagy kérdéseiből és napjaink lázától eltépni. Ebben már valóban rokon Jókaival. A nemzet lelkiismeretét ő sem szólaltatta meg és a nyomor, szenvedés sem hatott rá különösebben. Narkotikumot adott népének. Fájdalomcsillapítót a Bach-korszak szenvedései ellen. Kései követője sem kíván mást. Szavakkal, gyorsan múló, kihűlő szavakkal fáraszt és elaltat.
Új regényét, a Volga-dalt, minden kertelés nélkül bevallom, nem szeretem. Nem az zavar, hogy az orosz emigránsélet témáját regény, színmű, mozi és olcsó hatású sanzon már régen elkoptatta. Nincs kifacsart téma. Igaz művész még [138] az elhasznált tárgyat is hatalmába keríti. Uralkodik felette. A jelentéktelenségből is kiemeli az eseményt. Szavak, színek, vonalak ünneplőjébe öltözteti, és az alkotás telicsorduló gazdagságával a kiteljesedés felé viszi. A Volga-dal kávéházról kávéházra rohangáló, kalandokat és szenvedélyeket kergető orosz alakjai sem szimpatikusak. A világvárosi éjjeli mulató pezsgős, cariocás hangulatában Goncsarovról vitatkozni, vagy szomorú albérleti szobák bérelt pianínóján Sztravinszkijt játszani szép élmények. Ha az író önéletrajzban, apró jegyzetekben vagy rövid novellákban finoman, nippszerűen dolgozta volna ki és kristályos szavak tükrében, mindnyájunk élményévé varázsolja, hatásuk hiánytalan is lett volna. A befejezetlenség, az egymásra halmozódó esemény sem zavar. Hiszen ez Szántó György íróiságának specialitása. Úgy vagyunk vele, hogy ha egy gazdag nyugalmú, könnyű regényt adna, nyugtalanságot keltene. Ha van mégis valami a Volga-dalban, ami néhány pillanatra megfogott, az éppen riportszerűsége, a kispolgári lakások kihasználására alkalmas albérleti szobák dohossága és több pesti alak pompás, naturalista megfigyelésű portréja, akikben, ha erős is a megíró ösztön, feltétlenül pontosak és hűségesek. Ilyen kitűnő figura özvegy Klein Mórné, aki egy orosz tábornokhoz megy feleségül. A zenei élmények sem hibátlanok, de legalább lendülettel és a szavak muzsikájával próbálnak a költőiség felé közeledni. Ilyen frappáns és közvetlenül ható az egy budai kiskocsmában játszó cigány valóságos népdalhangversenye, amelynek egyes számait az író a népdal rövid tartalmával ismerteti. Sok ötletesség, aprólékos gondosság van ebben az alig pársoros hangulatban. Bizonyos, hogy a figyelmes olvasóban sokáig emlékezetes lesz, éppen úgy, mint a pesti Duna korzónak nagyszerű impresszionizmussal odavetett tömör képe vagy a temetőből hazatérő Vera városlátomása „testetlen alakokkal és nyugtalan fantomokkal”.
A Volga-dal erős problematikusságának természetes oka van. A sok fájdalommal és túlfeszített vágyódással bolygó orosz emigránsok egymásra halmozott eseményei a regény közvetlenségét oldalról oldalra rontják. Elindul mámoros biztonsággal, de az események villámgyors és tétova felvillanásokká pukkannak. Mégsem könnyű olvasmány. Távol van még attól, hogy ilyesmit írjon és talán el sem ér odáig. Örüljünk ennek, mert Szántó György írói virtuozitásában, halmozó és sokszor dagályos írásmodora ellenére is sok van, ami magasabbrendűségre és az irodalmi géniusz tiszteletére emlékeztet. S egy olyan komoly regényprodukcióban, mint az övé, a Volga-dal is elfér.
* [139]