Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Kázmér Ernő: Török Sándor: Fabriczi, a kötéltáncos

Az új magyar regényirodalom bőséges patakzásában úgy látszik, mintha az elbeszélés, a nagyobb terjedelmű novella haldokolna. Ami népszerűségét illeti, ez az író mondanivalóját tömör egységbe foglaló műfaj, évtizedekig a magyar irodalom értékes megnyilvánulása volt, és nem egy nagyszerű tehetség ettől a szűkebb keretű mondanivalótól pártolt a regény lassú, biztos folyású, szinte a végtelennek szaladó meseeseményéhez. Sokan úgy látják, hogy a novellaírónak a regényre való áttérése igazi fejlődése. Valahogy úgy képzelik, hogy az elbeszélő rövid, tartalmilag szi[135]gorúan az eseményre fegyelmezett, felvillanó, aztán gyorsan ellobogó életképen kezdi, s amikor ennek a zárt műfajnak apró fogásait kiismerte – mint amikor a kabarétréfát író drámába fog – akkor a novellista az elbeszélés titkosabb szentélye, a regény felé indul. Ez a felfogás természetesen téves. Novellát írni, eseményt, halk történést, lágy mozdulatot, puha enteriőrt felvázolni és az írásművészet játékos örömével, a sokszor jelentéktelennek látszó apróságból drámai sűrítésű irodalmi bizsutériát formálni több, mint a regény szerkezeti tagozódásába mindazt belepréselni, amit az író a demokrácia szellemének megfelelően regényanyagnak tart. Ezért újabban egyre több az olyan regényíró, aki az elbeszélés sodrásából és a realizmus áradatából kiállva a kisművészet felé fordul. A regényformálás műhelyének forgácsaiból a részletrajznak, a lélekábrázolásnak azokat a finomságait formálja, amelyek novellában is maradandóak. Sokszor örök életűek.
Török Sándor, több mély és tiszta hatású regény írója, első novelláskötetét most adta ki. Könyvében nincsenek örök életű elbeszélések, de hatásukban sok a maradandóság. Nem pihentetőek és nem is szórakoztatóak. Az olvasót minden bizonnyal kivetítik nyugodtságából. Pedig mindaz, amit leír, egyszerű. Magától értetődő. A magától értetődésnek azzal a lenyűgöző erejével, ami nemcsak mesterségbeli tökéletesség, de líra is. Török Sándornak ehhez a lírizmusához, novelláinak lírikus alapanyagához szeretnék néhány megjegyzéssel közelebb férkőzni.
Vegyük mindjárt az első novellát, a kötet címét adó Fabriczi, a kötéltáncost. A kötéltáncos vágyálma katonatisztnek lenni. Az artistáknak az egyik fővárosból a másikba rohanó, világjáró, pénzt és dicsőséget habzsoló nagy életéről lemaradva, kisvárosok hotelszobáiban katonatisztnek öltözik, és évek múltán, éjszakák magányában, a tükör előtt tetszelegve, önmagát elő is lépteti. Amikor puha, illatos asszonya szemébe vágja, hogy furcsa képzelődéseiről tud, ezredesnek öltözik. Egy közeli kisváros kávéházában csendesen mulatozó tiszti társaságba merészkedik. Szerepét kitűnően végigjátssza, és amidőn hajnalodik, a lőportorony őrt álló katonájával agyonlöveti magát. A nagyobb terjedelmű novella értéke a lelki élet titkainak tudatosodása. Tulajdonképpen a valóság tragédiáját ábrázolja. A tragikus lélek álomvilágának azt az összeomlását, és az érzelgősségből kiívelő lírának azt a lázát, amelyben nincs öntudat, nincs fegyelmezettség, csak valami önkínzó, vívódó menekülés a pusztulás felé. Lírának és szimbolizmusnak keverődése a novella. Úgy, mint a rozoga vicinális vonatról a messze, ismeretlen világba rohanó expresszre átszálló kalauznak pár vonással villámgyorsan odavetett történetkéje, az A kalauz átszáll, amely befejezetlenségében is befejezett sorsnovella. Tulajdonképpen sorsnovella a többi is, így három besszarábiai katonatörténete, amelyek közül a Trifu Onofrim, a káplár, egy fékezhetetlen indulatú oláh baka vallásos tébolyba esésének misztikus története. Egyike a kötet legértékesebb novelláinak. A ványadt [136] testű, vak katonának látomásától a mocsarak világába kóborló, meghibbant Trifu Onofrim legendává szövődő, visszajáró lelkéig olyan ez a novella, mint a mítosszal kapcsolódó nagyszerű groteszk, amely a tárgyilagos íróra veszedelmes lírai túlzásaival impresszionista élménnyé színesedik. Ilyenek a fényképért gyilkosságra is elszánt, megszökött bolgár katonának, és a szektások templomos alázatából zendülésbe fúló véres húsvéti összecsapásnak történetei, amelyek Európa és Ázsia táji összeérésében, az epika és a lélektan határán, meglepő hatásukban a rutinosságot is éreztetik. A Csodálatos egyik történetből sem marad ki. A vak katona, az áhított fénykép, a Krisztushoz hasonló, szektás pópa… mind látomást éreztet, valami önfeledt sóvárgást a titokzatosság felé, amit az író a lírizmus hatásában vízió helyett jól érzékeltető látássá fokoz.
Az előszoba című novella az író szatirikus hajlandóságának újabb érdekes kísérlete. Ezzel már emlékezetes regényében a Valaki kopogban is találkoztunk. Szatírája ebben a novellában már aprólékossá, fanyarrá válik. Sok benne az orosz hatás. Az említett regény olvasása közben, és most is, újra meg újra Csehovra gondolok. Póztalansága, sokszor naiv tisztasága és közvetlensége csehovi emlékek. Említsük meg a Jó éjszakát is, a kisvárosi intelligencia életének ezt a fülledt rajzát, amely egy jótékonysági gyűjtés alkalomszerűségén át, egy érett asszony önkéntelen kacérságából és egy árvaházi fiúcska lelki vergődéséből tomboló lelki viharrá sűrűsödik.
Mindent egybevetve, Török Sándor nem mindennapi novellista. Témáinak drámaisága, eseményeinek izgalma, leírásainak színessége, alakjainak lélekábrázolása, előadásának érdekessége olyan epikus erények, amelyek egyszerű eszközeikkel is hatnak. A besszarábiai katonanovellákat pár évvel ezelőtt a Nyugatban olvastuk. Újra találkozván velük, hatásukból semmit sem veszítettek. Írói megnyilatkozásának akkor jelentkező erőssége most is megfogott bennünket. Bizonyíték ez hivatottsága és oeuvre-je jelentősége mellett, amelynek a novellák újabb értékei.