Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Kisbéry János: Remenyik Zsigmond: Vész és kaland

Ha egy csavargóról kiderül, hogy író, az ember már meg sem lepődik. Mert ugyanezt tapasztaljuk gyakran megfordítva is: az írókról kiderül, hogy fiatal korukban csavargók voltak. Az ember bátran felvethetné a kérdést, hogy melyik valamirevalóbb író nem volt csavargó fiatalabb korában. És csak úgy kapásból eszébe jut Kassák Lajos, Jean Arthur Rimbaud, François Villon, Gorkij, Hamsun… Ebbe a galériába tartozik Remenyik Zsigmond is, egy sor jeles mű szerzője, amint azt egyik legújabb könyvében, a Vész és kaland című önéletrajzaiban elmeséli. Ez a könyv, éppúgy, mint Remenyik többi műve, nem feltárulkozás. Ehhez Remenyiknek túl sok a tárgyi mondanivalója, az anyaga, az élménye, és ez a zsúfoltság az alaposabb elmélyedés számára nem hagy neki időt és teret. Amit nyúlt, az inkább nyersanyag. Remenyik született elbeszélő, s ami állásfoglalásra ez a beállítottsága teret hagy, azt felemésztik a szociális vonatkozások. Így számomra Remenyik könyvéből élmény és tanulság inkább negatíve szűrődik. Ez a körülmény késztet arra, hogy Remenyik könyvével foglalkozzam, mintegy elmondjam, ama belőle kimaradt.
A Vész és kaland története az író önéletrajza. Az írónak nincs tudomása arról, hogy ő író, s ha mégis, nincs tisztában e hivatás természetével. Rendszerint így kezdődik. Előbb tudomásul vesszük, hogy gyermekek, majd azt, hogy férfiak esetleg nők vagyunk, és csak jó későn eszmélünk rá arra is, hogy egy élethivatásféle is lappang bennünk. És micsoda álutakon tévelygünk, amíg ez tudatossá válik bennünk! Remenyik is azzal kezdi, hogy felfedezi magában a csavargóhajlamot. Nincs nyugta, maradása otthon, izgatja a nagyvilág, a vész és kaland lehetősége, és egy napon nekivág, egy silány katonaköpenyben a nagyvilágnak. Utazik Dél-Amerikába. Mit keres ott? Önmagát keresi. Az írót keresi. De önmagáról, önnön hajlandóságáról még nincsenek világos képzetei. Azt hiszi, hogy Dél-Amerikába kell utaznia, s mindenekelőtt is el kell utaznia, ha találkozni akar önmagával. Ez a csavargóösztön lényegében a kezdetleges írói ösztön; az írói hajlandóság hernyóállapota, amelyből idővel az írópillangó fejlődik. Patologikus esetekben úgy is tekinthetjük, mint az írói ösztön eltévelyedését és elfajulását. A patologikus csavargók többnyire az irodalom bukott angyalai, elkárhozott költők. Az író létszük[134]séglete az élmény. De e létszükséglet igazi természetét csak kivételes esetben ismeri fel azonnal az ember. Ilyen kivételes – tudatos – íróegyéniség volt, pl. Kosztolányi Dezső, aki, mint maga meséli, már ötéves korában elhatározta, hogy író lesz. Ugyancsak ő ír valahol arról, hogy amíg mások kalandokba vetették magukat, vagy oroszlánra vadásztak, az ő élete annyi, hogy írt. Az élményeket, a kalandokat felidézte és számára ez a felidézés, az élmény illúziójának hallucinációja jelentette a valóságot, az élet értelmét és értékét. Remenyik nem itt kezdte. Az élményért, írói lénye e sajátos létszükségletéért, teljesen feleslegesen kiutazott Dél-Amerikába, éhező kínaiak, tetves koldusok, csempészek, kalandorok és prostituáltak közé. Nem ismerte fel a tulajdon lelkéből lelkezett hajlandóságát, annak mibenlétét és természetét, hanem óriási kerülővel, a fél világot keresztülutazva, érkezett el önmagához. Ezzel az úttal nyilván az ördögnek tartozott, mert az írónak nincs szüksége rá. Bizonyára neki sincs ma már. De amíg erre rájött, lépésről lépésre meg kellett bizonyosodnia arról, hogy az az út, amelyen halad, nem az igazi, s az az élmény, amelyet számára vész és kaland, s általában a közvetlen valóság nyújt, nem azonos azzal az élménnyel, amelyre igényt tart. Rá kellett jönnie, hogy vész és kaland, Dél-Amerika és minden egyéb benne van, ő a világmindenség, az élmények és kalandok kimeríthetetlen tárháza, amelynek a valóság csak gyarló és tökéletlen megtestesülése, és azóta nem is keresi azt a nagyvilágban, hanem megbújva a szobája négy fala közt, a tintásüvegből mártogatja ki.