Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Szirmai Károly: Szemlér Ferenc: Más csillagon

(Erdélyi Enciklopédia-kiadás)
A könyv egy lélekfejlődés önéletrajzi formában megírt története. Íve körülbelül harmad emberöltőt fog át: a béke megingott aranykorának utolsó esztendeit, az egyre szorítóbbá váló háborús éveket, s a román uralom alá jutás legmegpróbáltatásosabb időszakát: az átmenetet. Gyermek tanulókort és egyetemi éveket.
A Más csillagon okulásnak íródott, hogy a magyar értelmiséget ráeszméltesse népe iránti kötelességeire s az összefogás szükségességére. Zászlója tehát az erdélyi magyarság sorskérdése. Ezért az elsüllyedt világ régi, megrepedezett, úri felhámja helyett a nemzeti mélyréteg, „az erősebb, ösztönösebb magyarság” felé fordul.
„Mi a mély közösségbe való meneküléssel az életünket akarjuk megmenteni” – olvassuk az utolsó előtti oldalon.
Az irányzatosság azonban nem bántó. Az író ízlése gondoskodik róla, hogy ne legyen az. A fejlődést-záró következtetések szinte belső szükségszerűséggel bontakoznak ki, az értelem fokozódó beavatkozása ellenére is. De a könyv a fellobogózásnál – a feladatkijelölésnél – nem jut tovább. Kérdéssel csendül el, s nem válaszadással. Ám tárgyilagosan, mit is adhatna még a munka és kitartás útravalóján kívül? Ha a hatalomban nincs meg a jó szándék, ki segíthet?
….
Ha az egyéni stílus fontos, Szemlérnél az. Könyvét el sem képzelhetjük nélküle. Már első mondatai jelzik különbözésüket. De a gondosság és nemes veretűség még nem fejezi ki lényegüket. Ennél több van bennük. Tömbszerű összeállásuk pl. a tanulmányírót juttatja eszünkbe, fogalmazásuk itt-ott a költőt. Csak meg kell hallgatni ezeket a sorokat:
„De amint előrehaladtam az időben, mindinkább tisztult mögöttem a tájék, s az érlelődő elme egyre élesebb képeket hívott elő a távolodó múltból.”
Szószorosság és majdnem szabadversritmus! De ez gyérebben előforduló jelleg. Mondatainak túlnyomó része másmilyen. Keményen metszett, kiegyensúlyozott próza. Kapcsolataiban szintén. Mintha csak egy matematikust vallana mesterének. E szép rend azonban nem zavartalan. A túltengő értelmi beavatkozás többször [131] kuszálja. A stílus ezért bizonyos egyenetlenséget mutat: ellenkező erők felszíni játékát.
A stílushullámzás összefügg a könyv egyenetlenségével. Egyszer virágos regényoldalak nyílnak reánk, máskor az értelem kopasz műhelye. Az írót az elemzés nem elégíti ki. A mélylélektant is segítségül hívja, hogy egy-egy jelenség gyökeréig lehatoljon. Mindent meg akar tudni, s mindent megmagyarázni. Ha másképp nem, hát jogászinak is beillő okoskodással, olykor önhálójába gabalyodva. Történelmi, társadalom- és néprajzi tapasztalatait szintén felhasználja. Ily módon nem egyszer megállapítást megállapításra, tanulságot tanulságra halmoz, zavarva az olvasás folyamatosságát. Mert nagyobbrészt érdekes, amit ír. Sokszempontúsága és tájékozottsága azzá teszi. A szellem valóban gyönyörködhetik, noha az összehordott anyagban gyúlékony, vitára serkentő is akad, kivált a mulasztás és nemzedékfelelősség kérdésében.
A hibakeresés nem egyszer féligazságot fog. Kis dolgok jelentőségét túlozza, nagyokét alig érinti. Az oknyomozás egyetlen osztályt ostromol, s a magyar jellem-alkat káros hatásaira csak itt-ott mutat rá. A páncélos lelkű, egy tömb százságról ámuldozva ír, s elfelejti, hogy a magyar mily nehezen szervezhető. Szomorú sorsunk okait szálazva nem veszi észre, hogy egyik ringató bölcsője a magyar emberség és liberalizmus. Mulasztásokat emleget, és sorsunk százados sírásóiról: németről, törökről, telepítésekről alig ejt néhány szót. Tragédiánkban elháríthatatlan végzetszerűséget lát, holott csak egy magyar Kemál pasa karja és jó kardja hiányzott. Felsorolásunkat tovább folytathatnók, de az adathiányok és tévedések a könyv szempontjából nem fontosak.
Nem hallgathatjuk el azonban az író tárgyilagosságra és igazságra való törekvését. Ha megállapításai marasztalóak is, mindent megért, mindenre mentséget talál. Embersége legyőzi érzelmeit, indulatait. Nem bánt senkit, csak szelíden elhárítja az útjából. Más emberekre van szüksége.
„Apáink, anyáink voltak közöttük, szívünk sajgott miattuk, fájt, hogy nem értették vágyainkat. Mégis másfelé kellett fordulnunk” – írja.
Az eszmei elszegődés, az ügyszolgálat szakítja el vértestvéreitől.
Az értelem célt mutató ragyogása teszi könyvét utolsó részében szenvtelenné, hideggé. Fájdalma is értelméből, s nem érzelemvilágából fakad. De az előretekintő értelem zsarnokává is válik. Elviselhetetlen terheket ró vállára, s a vele menetelőkére. Lelkiismeretét a magyarság eredeti bűneivel roskasztja s felelősségérzetét a betegesig fokozza.
A könyv legszebb regénytájai a gyermek- és tanulókorból merülnek fel. A tudatosság itt nem, hogy zavarna, hanem fegyelemtartásával még jótékonyan hat. Érdekes követni az írót elemző útjain. [132] Mozaikrakó foglalatosságnak nevezi ezt a tevékenységét, s nem indokolatlanul. Átmenet, szín- vagy tudatgazdagodás fölé egy-egy hangsúlyosabb mondattal von új téglasort. Pl.:
„Ezeken a most már örökre eltűnt utcákon és tereken ködlött fel bennem először az idő és kiterjedés fogalma.”
Vagy:
”Iskolatársaimon a valóság jött felém.”
Szemlér a gyermekállapot érzéséből indul ki. A fejlődő tudat innen sugárzik szét, s az emlékezés ide nyúl vissza. Segesvár képe is állapotérzésben maradt meg. Helyeivel, színeivel, szagaival, érzéseivel. „Segesvár én vagyok” – mondja. Apja is így merül fel a messzi gyermekmúltból. Ő a biztonság, a gondviselés.
Az érzéstől független képzelet csak később, olvasmányain át, jut szóhoz. S mint elkényeztetett, betegeskedő gyermeken, el is hatalmasodik. Akár később az értelem, zsarnoka lesz, s könyvmohóságra kapatja.
A mindent állapotain és érzésein keresztül rögzítő gyermeklélek figurális emlékezete többé-kevésbé sorvadt, s kihathat még jövőjére is. Azt hiszem, nem tévedek, ha Szemlér alakmegjelenítési gyengeségének okát itt keresem. Nemcsak a gazdag anyaggal s az idővel való harc, hanem lelkialkata is arra kényszerítette, hogy tömbszerűen építkezzék. Egy oldottabb, párbeszédekkel élénkített, s erősebb alakgyúrási képességet kívánó regényformával nehezen birkózott volna meg. Ezért van az, hogy szüleit is inkább csak érezzük, mint látjuk. Nagyapja sem több egy ki-kihagyó vonalú szénrajz vázlatnál.
A bukaresti elkanyarodás is szép regényoldalakat forgat elénk. Itt is találunk hangulatrozsdás, szeretetben megfürdő, s napi gondjainkat érdekességbe temető részeket, bár a szándék sarkantyúszorítását szünetlenül érezzük. Valami azonban nagyon hiányzik: az öröm, mely még a dermedt, kopasz ágakat is piros bimbókkal tudja teleszórni. Mintha az élet csak munkából vagy kegyetlenül ostorozó ibseni kötelességekből állana. Szinte jól esik, hogy az író, aki még hervatagon is szép érzelmi kirándulásait is restelli, mégis talál egy felemelő fohászt, amikor bajaiban, nyugtalanságában, vágyódása az Emberiséghez száll fel. [133]