Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Manojlović, Todor: Horthy admirális jubileuma alkalmából

A Stankovič budapesti hangversenyének benyomásai, amelyen Magyarország kormányzója is megjelent
Magyarország kormányzójának, Horthy admirálisnak markáns feje, különböző képekből, rajzokból, fényképekből és filmfelvételekből már régen ismeretes előttünk. Egyike a legkimagaslóbbaknak és meg kell mindjárt mondani, a legrokonszenvesebbeknek híres kortársaink galériájában. Már első, a politikai arénában annyira tiszteletreméltó és szerencsés megjelenésétől kezdve – pontosan húsz évvel ezelőtt – ez a nemes katonai alak, szigorú admirálisi egyenruhájában ellenállhatatlanul vésődött tudatunkba, emlékezetünkbe, úgyszólván valami mondai presztízzsel. A férfiú erőteljes kézzel kirántotta népét a legborzasztóbb válságból, megmentette a romlástól, és nemzetközi viszonylatban is a rend és civilizáció védőjének bizonyult. Az energikus és bölcs tengerész, aki hazájának végveszéllyel küzdő hajóját a rettenetes viharból szerencsésen segítette ki, győzelmes akaratának és kitartásának az egész világ előtt fényes tanújelét adta. Most végre alkalmunk volt közelről, szemtől szembe látni, nekünk jugoszlávoknak, különösképpen beogradiaknak kellemes és hízelgő alkalommal: a Stanković énekkar ünnepélyes budapesti hangversenyén, amely február tizenhetedikén zajlott le.
A magyar Kormányzónak az a magas elhatározása, hogy a hangversenyen megjelenik, annak különös jelentőséget adott, és mindnyájunkat a legkellemesebben meglepett. Mi ezen okból is a legünnepélyesebb hangulatban siettünk a Vigadó felé, amely azon az estén szokatlan fényárban úszott.
A budapesti Vigadó, a magyar főváros legelső és architektonikus szempontból is legjelentősebb középületeinek egyike. A második császárság stílusával impozáns és pazar palota, a múlt század hatvanas éveinek elején épült. Gyönyörű, patinás, sötétszürke kőtömege a Duna-part egyik legszebb helyén, majdnem pontosan szemben a budai Várral – a Kormányzó rezidenciájával – valóban monumentálisan hat. Ez a kultúrépület is tanúja Budapest nagyszerű kulturális fejlődésének, amely nyolcvanéves múltjával számtalan nagyfontosságú művészi és társadalmi esemény szín[124]helye volt. Itt hangversenyeztek hajdan Berlioz, Liszt Ferenc, Patti Adelina, Caruso, Kubelik, itt tartották 1867-ben I. Ferenc Józsefnek magyar királlyá való koronázása alkalmából az első magyar udvari bált is, mint ahogy később is a Vigadó a nagyszabású társadalmi találkozások és mulatságok színhelye volt és az is maradt.
A budapesti közönség előtt mint zeneszerző-zongoraművész, rövid élete vége felé itt lépett fel egyszer a mi halhatatlan Stanković Kornélunk és 1890-ben a Stanković énekkar is itt adta első budapesti hangversenyét, amely nagy érdeklődésre és rokonszenvre talált.
A Stanković abban az időben mindössze vagy harminc tagot, tíz hölgy és húsznál valamivel több férfi énekest számlált, és mégis a már akkor is fejlett zenei műveltséggel rendelkező budapesti közönségből mély hatást váltott ki. Ennek az emlékezetes hangversenynek még megvannak az érdekes magyar kritikái, amelyek nemzeti melódiáinknak, kórusainknak friss hangzatosságát, énekeseink szép, erőteljes hanganyagát és énekesnőink festői nemzeti viseletét egyöntetűen dicsérik.
Most, pontosan ötven év után – és milyen ötven év után! – a Stanković ismét Pesten van. A Kormányzó úr és udvara jelenlétében, ugyanabban a régi Vigadóban énekel. A Vigadó ma is olyan, mint régen, csakhogy a talán egykori gázlámpák helyett pompázó és vakító csillároktól világos. A Stanković azonban közben erősen megváltozott és átformálódott. Tagjainak száma megháromszorozódott, művészileg is kimélyült, és az egykori népies melódiák mellett, műsorában immár új jugoszláv zeneszerzők műveit is hozza. A folklórból, a népzenéből a mi művészi vokális zenénk virágzott ki.
*
Este nyolc óra körül a Duna-parton, helyesebben a Vigadó téren nagy az élénkség. Számos fényűző autó robog elő, és a szimmetrikusan felhalmozott hódombok és bástyák között – az utolsó nagy hóviharnak tanúi és maradványai – állanak le, míg az egyre nagyobb tömegű elegáns közönség a Vigadó fényes bejárata felé tódul. A tágas előcsarnokban pompázó estélyi ruhás vendégek, akiket az egyenruhás személyzet a díszlépcső felé irányít. A lépcső két oldalán, jobbra és balra, különböző magyar zeneegyesületek kiküldöttei sorakoznak fel díszes zászlóikkal, amelyek a Stanković énekkar felvonulásakor, üdvözlés jeléül könnyedén meghajolnak.
Az óriási hangversenyterem, dús aranyozású, drága halványsárga márvánnyal borítva, valami ódon, impozáns barokk és mór stílusban, napfényhez hasonló fehér villanyözönben sugárzik, amelyet időről időre, így az Udvar megjelenésekor, fényképezéseknél, az ovációknál még vakítóbb reflektorokkal erősbítenek. [125]
A terem megtelt. A díszes magyar közönség mellett ott van természetesen Budapestnek és a közeli környék városkáinak, falvainak tekintélyes szerb kolóniája is. A hölgyek pazar estélyi toalettjei és az urak frakkjai, szmokingjai között furcsán, de mégis szimpatikusan tűnik ki egy-egy hazai vágású alak, rövid zubbonyban, szürke bricsesznadrágban és feszes csizmában. Szerb kereskedők, birtokosok, gazdák Szentendréről, Pomázról és más helységekből, akik eljöttek látni és hallani a „szerbiánokat”. Nézelődnek, hallgatnak – valószínűleg először vannak ebben a ragyogó, úri teremben – valami áhítatos figyelemmel és meghatottsággal. A zsöllyék első sorából, lelki főpásztoruk, Zubković, budai pravoszláv püspök finom arcéle, méltóságteljes alakja villan elénk.
*
Az általános figyelem mindjobban a földszintnél csak kevéssel magasabb tágas erkély felé irányul, amely a Kormányzó és kíséretének, a különböző méltóságoknak és tiszteletbeli vendégeknek tartatott fenn. Ott van már a mi nagy barátunk, báró Láng Boldizsár, a Magyar–jugoszláv Club elnöke nejével, a beogradi társaságban is jól ismert és népszerű Láng bárónéval, Hóman Bálint kultuszminiszter, dr. Karafiáth Jenő, Budapest székesfőváros polgármestere, a mi budapesti követünk, Svetozar Rašić bájos nejével, és más jelentős személyiségek is. Jön József főherceg fiával, dr. József Ferenc főherceggel és ennek feleségével, Anna főhercegnővel, egy bájos, karcsú, fekete hölggyel, aki az ünnepélyes környezetbe valami friss élénkséget hoz.
Végre pontosan fél kilenckor az erkélyen, és mindjárt utána az egész teremben is, a várakozásnak és a figyelemnek hulláma vonul végig. Az összes jelenlevők felállnak helyükről: jön a Kormányzó! Megjelenik Horthy Miklós méltóságteljes férfias alakja.
Élénk, kifejezésteljes arcával, erőteljes, karcsú és katonás termetével, könnyed, ruganyos mozgásával, elegáns admirálisi egyenruhájában a valóságnál sokkal fiatalabbnak látszik. Ötven és egynéhány éves férfiú benyomását kelti. Tiszta és energikus tekintete átható és domináló. Megjelenése tiszteletet parancsol és mély emberi rokonszenvet vált ki. Mellette van a Főméltóságú Asszony, egy magas termetű, fényes, fekete szemű, ezüstös hajú hölgy, aki gyöngyszürke estélyi ruhájában előkelő gráciával mozog. Mindketten nobilis és könnyed nyájassággal üdvözlik a hölgyeket, akik az előírásos udvari reverenciával, és az urakat, akik mély meghajlással tisztelegnek. Maga a Kormányzó különös, jó hangulatban van, és néhány pillanatig barátságosan mosolyogva beszélget Rašić követtel.
De énekeseink már az emelvényen vannak, amely felett a magyar nemzeti lobogó és Budapest székesfőváros színei között egy [126] nagy jugoszláv zászló. Milenko Živković karmester jelt ad. Erőteljesen és ünnepélyesen zúg fel a magyar Himnusz, és mindjárt utána a miénk is. Mindkét himnuszt állva hallgatják, és a jelenlevők lelkesen, viharosan megtapsolják. Az atmoszféra már a kezdettől szívélyes, meleg, sőt izzó. És ez a hangulat a következő énekszámok alatt még egyre nő. A közönség érdeklődéssel, rokonszenvvel és elragadtatással hallgatja korábbi és mai zeneszerzőink műveit, amelyek közül különösen – és érthetően – Stanković Kornélunk gyönyörű és áhítatos Téged dicsérünk Uramja tett mély benyomást. A tapsok erőteljesek, egyre viharosabbak és a tetszésnyilvánulásra maga a Kormányzó úr ad példát, szívből tapsolva minden énekszám után. A lelkesedés Izidor Bajić Komitácsi dalaival tetőpontjára ér, amelyeket Žarko Cvejić, a Beogradi Opera kitűnő tagja mesteri tökéletességgel tolmácsolt. Gyönyörű, erőteljes basszusa és nemes dalstílusa ellenállhatatlanul hatott. Éneke végeztével a közönség szűnni nem akaró tapssal és éljen kiáltásokkal – amelyekbe egypár tisztán hallható „živio” is vegyül – üdvözli, és az énekes, vele együtt a Stanković kórus karmestere, valamint az együttes újra meg újra előlép, hogy a reflektorok fényében tiszteletteljesen meghajoljon, és megköszönje Magyarország kormányzójának s az egybegyűlt fényes budapesti közönségnek a páratlan lelkes ünnepeltetést.
Kiérve a Vigadóból, mindnyájan mélyen meghatva, a legnagyobb megelégedést éreztük, hogy a Stankovićnak ez a felejthetetlen, és a budapesti közönség által oly melegen fogadott hangversenye egy erős, új szellemi és érzelmi kapcsolatot létesített a magyarok és mi közöttünk, és ezt a kapcsolatot mindenekfelett Horthy admirálisnak, Magyarország Kormányzójának impozáns és szívélyes megjelenése pecsételte meg.
(A Vreme március elsejei számából)
Fordította: Kázmér Ernő [127]