Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Szirmai Károly: Csuka Zoltán költészete

A Sötét idők árnyékában c. könyvének megjelenése alkalmából
Az elcserélt táj új köntösbe öltöztette verseit. Régiben, átszabottban már csak néhányat találunk. Így is kirínak, kitarkállanak. Zavarják a könyv amúgy is rétegeződést mutató stílusegységét. Bizonyára a szánakozás csempészhette őket a többi közé. Pl. bátran kimaradhatott volna az aktivista versek emlékét idéző Az örökkévalóság szakadékánál c., nem különben a kabarés refrén-csengésű, s a régi szabad versek szólamaival rokon Örök kisebbség is. Az igazság sérelemanyagának zsúfolt felsorolása nem lehet egy költemény tárgya. Lírában is, drámában is, tömör húságyat kíván.
Csuka mostani és korábbi költészetét összevetve, mélyreható különbségeket találunk. Az elcserélt táj határvonala két külön világot választ el egymástól, annak ellenére, hogy az átjárás ideig-óráig megmaradt. Az előbbi korszakban a Kassákéktól átvett aktivizmusnak szinte rákos tovább-burjánzását szemlélhetjük. Még akkor is, amidőn az anyainda már lesorvadt. Csuka – több okból is – makacsul ragaszkodik hozzá. Kezdetben divatból, tanítványi [119] hűségből, később megszokásból, hozzáidomulásból. A korláz ezen a nyelven szólalt meg, s néki – jobb hiányában – anyanyelvévé vált. De a szereplehetőség is közbejátszott. Kiemelkedhetett általa, és egy kezdeti mozgalom élharcosává verekedhette ki magát. A zavaros apostoli küldetéssel fertőzött levegő erre fölöttébb alkalmasnak kínálkozott. Csuka bele is ringatta magát ebbe a szerepillúzióba. S ez, ha másra nem, de arra jó volt, hogy átmentse szervezőképességét és kitartását egy biztosabb jövőbe. Mintegy tizennégy évig élt ebben az önkéntes hódoltságban, a nélkül, hogy ráeszmélt volna. Abban a hitben volt, hogy megtalálta igazi magát. Pedig a divatjamúlt irány korcs hajtásai elnyomták, s majdnem benőtték. Ennek szemléltetésére idézhetnék régi költeményeiből, de nem az akkor időszerű, ajánlásos vagy különlegesnek vélt Örök asszony-versekből, hanem a többiből. Inkább csak cím szerint említek közülük néhányat:
Könnyű mosoly a halálnak, Kubikusok az ablak alatt, Estbehullón a Tiszán, Őszi ditirambus, Ének a forgalomról, Favágó.
S idézetnek a legelsőből:
a temető felszökkent, avas vállát rázta,
a sírkövek sziklaszigete szétporlott,
rohant az idő…
Nagy kár, hogy ezek a feltörekvő lélekhangok a költészetnek tartott korcs aktivizmus vad kakofóniájában elkallódtak. Érdemes lett volna őket víziós képeikkel együtt tartós formába átmenteni. Az idő – sajnos – többé sohasem hozza vissza ezt a pillanatot, az ifjúság, mely hévvel fújta, lánggal hevítette, elszállt, elillant. Egykori képalkotó gazdagságát hovatovább a közelítő tél didergő kopaszsága veszi át.
Csuka Fundamentum-béli első költeményeit hangulattalanság, parttalan összefolyás és csiholt értelmi képek fémes, hideg ragyogása jellemzi. Az aktivizmus még nem szívódott fel, a versek kocsonyásak, egyéniségtelenek.
1926 táján, a régi felett egy új rétegeződés képződését észlelhetjük. A költemények kezdenek körvonalat kapni, s Kassákék hatása alatt az egyéniségformálódás is megindul. Alig egy ugrásnyira – már benn vagyunk a rikító jelzők, a zavaros és túl hangos szólamok kellős közepén. Minden költemény egy zsivajgó utcasarok és pódium. A plakátversek színorgiáikat ülik, a pátosz hangtrombitán szónokol, a tereken – mennydörögve – gépszörnyek vonszolják magukat át, s lesikló gépmadarak berregve csapnak le reájuk. Az igazi költészet tájaira korom hull és vég nélkül szitáló salakpor. A hisztérikus korzűrzavar az elrontott szabad vers grimaszaiban rángatódzik. Mindenki felcsap költőnek, a korragály mindenkit magával sodor. (Nálunk még ma is akadnak fertőzöttjei, bacilushordozói.) [120]
A szertelenség Csukánál átmenet, de súlyos hegeket, nyomokat hagyó. Senki sem viselhet tartósan egy maszkot, senki, hogy bőréhez ne nőne, húsába ne ereszkednék. Csukának tájat kellett cserélnie, hogy tisztuljon tőle és varforratait lehányja.
Az átmenet tanulás volt és hangpróbálgatás. Természetesen idegen hangoké is. Valakihez csak kellett iskolába járni. Költőnek pedig könnyű a legjobbakat választania. A tanítómesterek közt rokon is akad: messzire szakadt, erdélyi ember, akár jómaga: Áprily. Áprily, a szépen hangoló formaművész és ékkőcsiszoló. De ez már későbbre esik. Közben máshová is benéz. Az Egyiptomi lányban pl. Edgár Poe Hollójának ritmusát dongatja. Csokonai temetőjében már otthoni határban jár, s A te mindennapi arcodban váratlanul hazatéved. De nem veszi észre, alighogy megmelegedett, máris megy tovább, s újabb házakat látogat. Így vetődik el barangolásai során a múlt századelő klasszikus tájaira. Pillanatra Berzsenyi ege feszül föléje, Verseghy patakjai csobognak, s kissé ügyetlenül, Kazinczy epigrammatikus zárósorai csendülnek. Hogy Kassákék vizéből is ivott, csak egyetlen sor jelzi:
Fenn a nap arca már ólmosan elmerevül.
A most említett és egyéb rétegnyomon kívül Csuka új költészete négy rétegsávot mutat. Az első kettő megtisztult hordalék, a másik kettő: feltárt lösztalaj s új lerakódás. Két sötétebb és két világosabb szín. Szociális versek, a költő egyéni társadalmi viszonyából fakadók, emlék- és táj-versek, könnyed, játszi hangulatokat tükrözők. Érdekes, hogy a réteghatár stíluskülönbség is. Sötét színezetű költeményeiben – fészekkeresőn – a régi hang jár vissza, a violás és napsugarasakban Áprilyé bujkál.
Közben akadnak más versek is, de nem szerves tartozékai Csuka költészetének. Véletlen ráadások, miket az alkalom csiholt ki. De múlt csökevényt képviselő is elénk kerül, ezek közt az Életívből áthozott Csók, szertelen jelzőivel, túlhabzó frazeológiájával. Kár, hogy Csuka nem tudott tőle és a hasonlóktól megválni.
Érdekes egyébként, hogy az aktivista szólamkincsből – jobb verseiben – alig akad hírmondó. S ha mégis, megszépülve, megnemesedve. Általában a költeménydíszítés szempontjából mostani kötete leszegényedés. Nem tudjuk, óvatossága lett-e tanulás során nagyobb, vagy képalkotó fantáziája fogyatkozott-e meg? Pedig valamikor mennyi mozgalmasság volt képeiben! Szinte jól esik ilyen sorokra bukkannunk:
mint kormos gyertyák égtek a dalok…
vagy:
míg a kaszája a rendbe befullad… [121]
és ilyen szóösszerakásra: öt nyelven izzó, vagy: égre bámuló város-falvain.
A leegyszerűsödés nyereség is, kockázat is. Szabadulás a túlzásoktól és megfogyatkozás az egyéni zománcozatban. Csukánál az utóbbinak jelei mutatkoznak. Felvetődik a kérdés, nem természetes leszegényedésről van-e szó? Egy olyan folyamatról, mely a sokáig elnyomott költői hajlamot iktatja jogaiba? Ezt kivált szép, erdélyi versei látszanak igazolni.
Költeményei általában egy lassúbb belső lendületre támaszkodnak, s nem a verssorok szikrázására is. A versépítés inkább a próza törvényei felé ingadozik, s a költői szó- és mondathurkolás ritkábban jut szerephez. Akadnak, pl. mondatai, melyek változtatás nélkül prózai szövegbe illeszthetők. Pezsdítően ellensúlyozza ezt itt-ott egy-egy sikerült szóáttétel.
Csuka az eltelt utolsó évek alatt sokat tanult. Igyekezett mindent elsajátítani, ami egy szép és jó vers megírásához szükséges. Talán túlságosan is erre volt gondja. Ez a látszat többször jobban érvényesül, mint a belső, feszítő, megnyilatkozást kereső erő: s a ritmus sorkiegészítő szerepe is, mint a teremtőkedvé. Ezért akadnak szép verseiben is lankadtabb helyek.
A költő azonban végre hazaérkezett! Annyi keresgélés után végre a saját hangját hallatja. Kevesebb kitérővel, s kevesebb sokat-akarással hamarább is hazatalálhatott volna.
A nagy nekifeszüléseknek vége! A duzzasztó vadvizek lefolytak, eltakarodtak. A lélek patakja már csak saját medrében folydogál. Megcsendesedve, néhol girbegurbán, de a magáéban. Nem áhítozik többé a világ meghódítására. Vize is egyre tisztultabb, nem keveredik bele mindenféle hordalékszenny. De néhány, forráskútfőnél elsüllyedt festéktuskó még színt ereszt belé. Fog is, míg csak a forrás ki nem apad. Az élet sötét árnyékai a halálig elkísérik. [122]

[Kép 04] Szirmai Károly „Medekné” c. víziójához; Balázs G. Árpád rajza [123]