Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Két éve lehet annak, hogy hozzám jött Becskerekre, látogatóba. Akkor még kevesebb baj volt a tüdejével, a hangulata is jó volt, örömmel, halvány arcán könnyű mosollyal állított be hozzám.

– Azért jöttem, hogy kissé elbeszélgessünk sok közös dolgunkról – mondotta. És láttam rajta, hogy örül ennek a kis változatosságnak, a sziváci egyhangúságból való rövid kiszakadásnak, főleg pedig annak, hogy írókról és irodalmi dolgokról beszélgethet. Mert ebben a témakörben élte ki magát egészen, és ha elgondolásai során itt-ott elkalandozott ettől a tárgytól, rövidesen megint csak az irodalomnál tartott. Az irodalom követte őt, mint az árnyék a testet, és mint ahogy nincs szubsztancia árnyék nélkül, úgy Szenteleky Kornélt egy pillanatra sem lehet elképzelni irodalmi tervek, vágyak, értékjelzések vagy alkotások nélkül.

Nyakunkba vettük a várost. Gyönyörű, őszi délután bánatos mosolya hervadozott a város arcán. A Béga partján haladtunk, utunkat haldokló bokrok és halkan panaszló tölgyfák szegték, ájult falevelek szédültek a lábunk elé, de a hanyatló nap ragyogó nyarat hazudott, és teleszórt mindent pazar, meleg fénykévékkel. Olyan szép volt akkor az élet, és olyan könnyű volt akkor a szívünk!

A bánáti ősz mély és lángoló színei megejtették a lelkét. Előrenézett azokkal a nagy messzeségekbe tekintő, álmodozó, szeretetét ringató szemekkel, és túl levelek mélyzöldjén, ég ibolyakékjén, a víz halvány aranyán alkotó lelke ezeket a csodás színeket már a költészet vásznára álmodta. Ekkor már együtt sétált velünk harmadiknak a teremtő csend.

Egy idő múlva megszólalt:

– A természet mindig szebb, mint a mi minden írásunk, és a Teremtő sokkal komplikáltabbnak teremti az embert, mint amilyennek mi, írók leírni tudjuk. – A megismerés lágy mosolya ragyogott az arcán.

Tovább haladtunk, a sárgásbarna avarszőnyeg meg-megzörrent a lábunk alatt, kis, kóbor szellő fodrozta a Béga vizét, és valahonnan messziről az éjszaka már egy-két árnyékkövetet küldött maga előtt.

Egy padra ültünk. A jugoszláviai magyar irodalomról kezdtünk beszélgetni. Kornél nagyon szerette és nagyon értékelte az ő kicsiny írótáborát. Mindenkiről volt néhány elismerő, [619] meleg szava. S mikor itt-ott egyik-másik író munkájáról kritizáló szót ejtettem, Kornél rögtön talált mentő érvet a számára.

– Ne felejtsük el, hogy a végtelen alföldi rónán a legszűkebb az írói látkör. Utaznunk kellene, világot látni, belekapcsolódni a világ gigantikus, rettenetes mai ütemébe. De kinek van ma pénze hozzá? – És alig hallható sóhaj szaladt ki belőle, mint aki magával együtt mindenkit sajnál, akit sorsa örökre ideláncol szegénynek, világálmodozónak.

Írást vett elő a kabátja belső zsebéből. Egyik írónk küldte be neki. Merész, erősen expresszionista írás volt, a tudatalattiság gomolygó, bizonytalan képeivel, itt-ott a bujdosó értelem bizarr megvilágításában. Az intuíció csak tapogatódzva, tétovázva tudta ezeket a libbenő érzés-árnyékokat követni. Kornélt megrészegítette a vonagló szavak komor csillámlása, és diadalmasan nézett rám.

– Pompás, nem?

Kis vita indult meg közöttünk. Én a féktelen, kereteket széjjelvető, tudatosságot gúnyoló szürrealizmus ellen nyilatkoztam. Azt mondtam:

– Lám, rám zuhogtattam ezeket a forró vagy kihűlt, minden színt játszó, belülről fogant, de csak kint élő, gondolattetemekkel terhes szavakat, de nem érzem a pillanat kéjes boldogságát, amit csak igazi művészet gyújthat fel a felfogadó lélekben.

És ekkor Kornél erről a kis írásról valóságos költeményt mondott. Beleálmodta ebbe a kusza, zavaros, megfoghatatlanul tovairamló műbe azt a megrögzítő művészetet, amely alkotás közben az eredeti teremtő szellemét hűtlenül cserben hagyta.

– Így már szép ez az írás – mondtam, és mindketten mosolyogtunk azon a jogos turpisságon, amellyel ő adott szárnyat a bizonytalan lendületű alkotásnak.

Ekkor már az éjszaka fekete szövetekbe takart minket. Hazafelé indultunk. Kornél hallgatag volt, és gondolkozva nézett maga elé. Lehet, hogy kissé fáradt volt, lehet, hogy az ő örökké nyugtalan szelleme most szavakba nem kívánkozó, magányos gondolatokat termelt. Én se szóltam. Vannak pillanatok, amikor a beszéd a láthatatlanul egymásba fonódó kezeket széjjelszakítaná egymástól.

Vacsora után nagyobb társaság gyűlt össze Kornél tiszteletére. Szép, fiatal asszonyok, intelligens úriemberek vették körül. De Kornél idegennek érezte magát a vidám, százféle témát kergető társaságban. A mellette ülő úrinő érdeklődő, mindennapi kérdéseket érintő beszédére csak néhány udvarias, [620] finom, halk szava volt. Idegenek előtt ez az érzékeny mimózalélek teljesen be tudott zárkózni, és minél jobban ostromolta kíváncsi érdeklődés, annál mélyebbre süppedt önmagába.

Valaki azt indítványozta, hogy kabaréba menjünk. Rövid egyfelvonásosokat adnak, és ügyes táncosnők lépnek fel. Kornél ijedten súgta felém: »Én nem megyek kabaréba. Én nem tudok kabaréba menni.« Megnyugtattam, hogy nem megyünk. Éreztem, tudtam, hogy a szépség mesebeli királyfia előtt elfogyna a levegő, ha az ő álomvilágából a durva, közönséges szavak útszéli csárdájába tévedne.

Amikor másnap búcsúzott tőlem, meg kellett ígérnem, hogy rövidesen viszonzom a látogatását. És néhány hét múlva kiszálltam a vonatból a kis sziváci állomáson, ahol Kornél derűs arccal, örömmel és sok szeretettel fogadott. Hazavitt az ő halk, kedves, harmonikus otthonába. Kezet csókoltam a magyar nagyasszony fölényes intelligenciáját, úri előkelőségét sugároztató édesanyjának és bájos fiatalasszony húgának, aki akkor történetesen otthon volt.

Néhány perc múlva az egyik benső szobában már egyedül voltam Kornéllal. És mintha csak tegnap hagytuk volna abba a beszélgetést, a lassan belopakodó, puha érintésű, barna alkony bizalmat gyújtó, meleg hangulatában már kitüzesedő arccal, lelkesen csillogó szemekkel új irodalmi terveiről, megírandó témáiról, most olvasott könyvek ragyogó értékeiről mesélt. Azután néhány kéziratát olvasta fel. Néhány érzéstől izzó, gondolat-fényeket nagy távlatokba vetítő versét és egy esszét abban az ő lágy, a gondolatanyagot, mint színes fátyol, átölelő, finomveretű stílusban, amely ezt az ihletes íróművészt oly nagyon jellemezte. Mindegyik írása nagyon tetszett, és igaz elragadtatással üdvözöltem értük. Most is magam előtt látom azt a boldog mosolygást, mellyel ezt a kis sikert tudomásul vette. Olyan kedves, olyan fiatalos volt a művészi öntudatnak ebben a boldog mámorrá hevülésében, azokkal a csillogó, vidám, diadalmas szemekkel és azokkal a pillanat alatt egészen kivirult tűzrózsákkal az arcán… Ne gondoljátok, hogy kicsinyes hiúság idézi fel ezt a rövid boldogságot! Álmatlan éjszakák gyötrődése, az alkotás minden kínja és szenvedése csak ezért van: ezért a pár elismerő szóért, nagy lélekviharzásnak ezért a halk visszhangzásáért. És a vajdasági írónak még ebben a kevés önigazoló, hitet adó elismerésben is oly ritkán van része.

A szobában a beszédes, jólelkű este sugárzó fénykarokkal ölelt át bennünket. Ilyenkor nagy vágyódással a megnyilatkozó lelkek is egymásra borulnak. Kornél magáról beszélt, néha [621] fellebbentette egy-egy szép emléke rózsás fátylát, majd halkan, akadozva a jelenre, Szivácra tért át. – Istenem, Szivác… Gyémánt izzik itt rézfoglalatban, – gondoltam magamban, de nem mondtam ki hangosan. Sokszor nem is kellett hangos szót váltani, itt néma érzések cserélődtek. És a kitörő, friss érzésforrás csöndesebb áramlása most elhalt nővérének emlékét sodorta magával. Arcképét mutogatta. Magyarázó szavában végtelen gyöngédség vibrált, szemét lopva feltörő könny fátyolozta. »Ilyen volt, amikor elment« – mondta, és az egyik képre mutatott. Egyszer sem használta ezt a szót: »meghalt«. » Elment« – ezzel a szomorú, finom, szép, fájdalmas kifejezéssel jelezte az örök búcsú megrázó pillanatát.

Éjfél után pihenni tértem. Kornél bekísért a hálószobába, és sokáig ült az ágyam szélén. Már a lámpát is eloltottuk, de Kornél még azután is ott maradt, és az éjszaka ünnepi sötétségében lelke, mint ritka aloévirág, lassanként teljesen kibontotta pompázó szirmait. A múló életről, az élet titkairól, barátokról, sorsokról folyt a beszélgetés. Az embereket általában jónak, becsületesnek tartotta, és csak ha mélyen, egészen a lelke gyökeréig csalódott valakiben, változtatott tétova gondolat-átkapcsolással nézetet róla. És ilyen emberekről szólva halk indulat remegett a hangjában.

Tavaly nyáron a Magyar Közművelődési Egyesület ünnepi közgyűlésén újból Becskereken járt. Ezúttal nyújtották át neki a legnagyobbnak, a csúcson haladónak, a magyarság legszebb kitüntetését: az Ezüsttulipánt. Ekkor már az ünnepeltetés tömör harangzúgása közben, mintha szelíd bánattal a lélekharang is megszólalt volna. A boldogság merev mosolyát mintha a halál ujja rajzolta volna beesett, sápadt arcára… Éjfél után távozott az ünnepélyről. Elkísértem a szállodába. Meleg éjszaka volt, de Kornél zsebkendőt tartott a szája elé. Az úton egyikünk sem szólt. De ez a csönd már nem volt a gondolattermelés áldott csöndje. Közöttünk harmadiknak akkor a néma aggodalom járt.

A szállodai lépcsőkön sűrűn meg kellett állnia, és kifogyó lélegzettel, ziháló tüdővel ért föl az emeletre. Elváltunk egymástól. Mintha ekkor egy pillanattal tovább maradt volna keze a kezemben, szeme a szememben. Igen, mi akkor búcsúztunk egymástól.