Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Kázmér Ernő: Milan Rakić

A költő, aki tavaly száznál jóval kevesebb verse után elment és halhatatlanná vált, költői pályafutását már tíz évvel ezelőtt befejezte. Akkor írta meg a Búcsúdalt (Oproštajna pesma), amely – mint első versétől az utolsóig valamennyi – szellemi valójának, lelke legbensőbb titkainak és az alkotóereje géniuszához vezető központi élménynek művészi hitvallása, annak a szigorúan fegyelmezett lírai alkotásnak tiszta öntudata volt, amelyben a lélek és az értelem a külső tapasztalás világa előtt is csak a belső hangra figyelt.
Külsőségekben egyszerű életének kiemelkedő állomásai azt a természetes fejlődést tükrözték vissza, ami a kis Szerbiában indult intellektueleket a nagy Jugoszlávia alkotó, reprezentáló szellemeinek sorába emelte. A szellemet és a megismerést a szülői ház környezete adta. Atyja, Mita Rakić a francia irodalom olthatatlan rajongója, és több regény remek fordításán kívül Hugo Nyomorultakjának tökéletes szerb átültetésével korának irodalmában ismert lett. Gj. Milan Miličević, a múlt század derekának történelmi és pedagógiai írója, aki vagy száz eredeti munkával gazdagította nemzetét, anyai ágon nagyapja volt, és a könyv megbecsülése, a kéziratok fölé hajoló, elmélyülő, tépelődő munkás-író iránti alázatos tisztelet fiatal lelkébe már korán bevésődött. A kézirat, mint valami szent papír, aggodalommal, felelősségérzettel, a benső életnek földöntúli megsejtésével töltötte el, és a lélekkutató bizonyára ebben a korán ébredő tiszteletben meg is találná annak a félve alkotásnak tudatalatti gyökereit, amelyek Rakićot a legmagasabb költői ideálokkal gazdag lírikust, a legkevesebb dalú szerb költők közé vezették. Beogradi gyermek volt. 1876-ban született, a mai neonfényes, modern Knez Mihajlo utca egy már régen elhordott, ódon házacskájában. Az ősi Kalemegdan véráztatta talajából kivirágzott parkja, Európának ez az évszázados történelmi színhelye, a Dun és Száva összefolyásánál elterülő Pannon-síkságra táruló šumadijai erdős lankák és az Avala hegy büszke látványa voltak táji impressziói. Ennek a szépséges tájkeretnek öntudatos érzéséből keletkezhettek azok az apró, érzékeny kísérletek, amelyek a beogradi II. gimnázium kisdiákját, Bogdan Popovićnak, a nagy irodalomtörténésznek és Cvijićnek, a világhírű balkanológusnak egykori tanítványát, irodalmi alkotásra ösztönözték. Később filozófiát, majd jogot tanul. Tanulmányait 1899 és 1902 között Párizsban folytatja. A francia szellem iránti hódolat – apai örökség – élete eltéphetetlen kísérőjévé válik. A korlátlan szabadság levegője, a francia szellemnek fénnyé váló csúcsai, az esprit és a történelem [111] lélektani magyarázata az örök latinság felé terelik. Ebből ivódik lelkébe költői nagyságának leglényegesebb tulajdonsága: a clarté (világosság.) Ezt a francia hatást nem is tudta volna kikerülni akkor sem, ha sohasem jár a Madelaine korinthoszi oszlopainak árnyékában, vagy sohasem ül a század eleji párizsi omnibuszok levegős emeletén, amelyek a nagy Boulevard nyüzsgő tömegei között döcögtek. Rakić maga mondja: „Jól ismertem a francia irodalmat. Tizenöt éves koromban már a romantikusokat olvastam, és évek hosszú során át Victor Hugo minden versét kívülről szavalgattam. A Nemzeti Könyvtár feljegyzései igazolhatnák, hogy én voltam az első, aki Hugo-művet kölcsönzött. Lamartine-t kevésbé szerettem, de Musset-ért rajongtam. Gautier első verseit, a parnasszistákat sokat olvastam, és ifjúságom legbizarrabb költőjének, Albert Samainnak borongása mélyen meghatott.” Párizs után bankhivatalnok lett és „száraz szilvát meg lekvárt” adott el. Onnan állami szolgálatba lépett és rövid tartamú vámkezelőség után, a külügyminisztériumba jut. Első állomása a török uralom alatti Priština, ahol az elnyomott szerb nép felszabadításának gondolata foglalkoztatja. A tragikus múltú kosovói mező közelségében, érzelmes lírájának bimbózása a haza és a nép iránti csodálat dús vegetációjába szökken. Mint nagyszerű elődei: Byron és Petőfi, készül a háborúra, hogy nemzete felszabadulásáért, ha kell, életét is adja: „Znajući šta daje i zašto daje.” (Tudva, hogy mit ad, és miért ad.) Vojvoda Vuk felkelő csapataihoz csatlakozik, és köztük van a véres összecsapásoknál is. A rajongó, álmodozó költő, szerb népének pazar, új hajtása, aki a nyelv évezredes kincsestárából új drágaköveket ötvöz tündöklő formába, hegyi utak, sötétlő örvények tábortüzénél ül, és mint „csetnik”, elsőnek vonul be abba a felszabadított Prištinaba, ahol azelőtt konzul volt. A világháború utáni diplomáciai pályájának egyes állomásai: Bukarest, az északi államok, Szófia és végül Róma. Élete utolsó éveit súlyos betegen külföldi szanatóriumokban tölti. 1938 telén külföldről hazatér és Zagrebban meghal. Beogradban temették el. Kora ifjúságának kedvelt helyén a Kalemegdan bejáratánál már szobra van. Rosandić mester remeke.
Kevés dalú költő volt. Amikor mintegy tíz évvel ezelőtt búcsúdalát megírta, olyanféle hangok is hallatszottak, hogy egy élet mély és igazi költészetétől nem lehet elbúcsúzni. Amíg a költő él, ég és föld, tudás és szépség, munka és pihenés, mind szívhez szóló költői motívumok, amelyeket kikerülni nem lehet és nem szabad. Ezeknek a hangoknak, és a búcsúzó költő fájdalmas hangulatát zavaró ünneprontásnak nem volt igazuk. Rakićnak az írás, a szemlélődés iránti aggályos tisztelete: vívódás. Vágyódás a zárt és szigorúan egységes gondolat után, vágy az érzésnek monumentalitása felé, ami a maradandó, nagy gondolatot lényének megfelelő, egységes formában örökíti majd meg. Amennyire monumentális az egyiptomi piramis vagy a Gioconda mosolya, olyan nagyszerű lehet a költői gondolat is, ha benne kifejezésre jut az életnek és a [112] halálnak az a törvényszerűsége, ami alázattal tölt el bennünket. A századfordulón, amikor Rakić költészete öntudatot és életcélt nyert, a letűnt század alkonyából új kor derengése várt az emberre. A letűnt kor, a mindennél nagyobbra törő hős kultuszának vetett véget, és a kor Jeremiásai: Schopenhauer, Nietzsche, majd Tolsztoj is elhallgattak. Az elmék nagyratörését, a kor teremtő készségét a halál zárta le és a halál gondolata erősebb volt, mint valaha. Ebből a gondolatvilágból tör fel Milan Rakić költészete, minden idők szerb lírizmusának érzékfölötti pesszimizmusa. Ez a pesszimizmus, amely költészete indulásában és végső lezárásában egyformán a legfőbb kitevő, látszólag ugyanabból a forrásból buzog, mint a Schopenhaueré. Érzelmi pesszimizmus ugyan, de elme, értelem alakította és itatta át. A pesszimizmus a szerb líra leghatásosabb eszköze. Kosovo tragédiája sír fel belőle, és a szerb népdaloknak az a trocheusokra nyújtott architektonikája, sokszor litániaformája, amely a népdalt és a templomi éneket annyira rokonhatásúvá teszi. Fájdalmas és síró költő volt Radičević is, komoly tekintetét a végtelen felé fordította és a nagy Njegošnak földöntúli élet utáni vágyódása, Jakšić önmarcangolása, vagy „az átkozott költő”-nek Petković-Disnek nyöszörgése a töprengő, szemlélődő lelkeknek a fájdalom tudatára való ébredése. Milan Rakić pesszimizmusa más. A huszadik század kezdeti éveiben a modern ember gondolkodása még tartalommal telítődött meg és a tülekedő életnek, a nagy háborúnak üressége csak később dermedt a lelkekre. A Rakić indulásakor jelentkező pesszimizmusnak tehát nincs külső eredője. Pesszimizmusa csalódottságból származik, abból, hogy költői képzelete nem talált módot belső, lelki világának a külső dolgokkal való összeegyeztetésére. A racionális világképpel szemben minden apróságból az irracionális ütközik ki, és költői látása ezzel a racionálisba ojtott irracionalitással nem tud megbékülni. A való világtól való elkülönülése is egyre elmélyült. Erkölcsi érzékének egyre finomodó tisztaságában, a történelmi fejlődés vizsgálódásával mindinkább közelebb ér a pesszimizmushoz, a csalódás feletti lírai megnyilatkozáshoz, holott olyan csalódások, amelyek egész élete ízét megkeseríthették volna, sohasem érték. A fatalizmusnak vagy a buddhizmus alaptanából kicsendülő önvigasztalásnak látomását mindig kikerüli. Költészetének legfőbb szimbóluma a Halál lesz, a halál, ez az „Öreg Hóhér”, aki elől hiába bujkálunk, mégis sorban állva várjuk, mikor jön értünk? A múlandóságot, a végzetet a Halál szimbolizálja, és a szellem nyugtalanságát is a reá való vonatkozások befolyásolják. Hogy mégsem metafizikus és a lappangó, félelmetes erőket nem ismeri, azt éppen a Búcsúének igazolja. Csodás életek, igaz emberek, gazdag szellemek távoztak el nyomorult világunkból, mondja a költő. Égi jelenségekhez hasonlóak és életünk értelme, céljai voltak ők, akik nélkül világunk nyomorult sivatag lett volna. S íme, drága Asszonyom, míg sivár sír fedi őket, mi, mintha mi sem történne, kicsinyességekkel bíbelődünk. [113]
Milan Rakić pesszimizmusa azonban nem tud belenyugodni abba, hogy a halállal minden megszűnjön. Kétségbeesetten küzd a tudatos gondolat ellen, hogy életünk egyetlen formája a mai világ. Látja a felismerést, a világkép színes hazugságait és már Isten után kiáltana. Nem ér el hozzá. Lelkébe mélyed, és gondolatainak világából próbálja megformálni. De hiába minden tépelődés, önmarcangoló, keserű keresés. Hiányzik belőle a hazugság, az önámító optimizmus. Fekete látomásaiból feleségéhez menekül. „Nyújtsd ajkad. Tedd lehetővé, hogy feledhessem az életet és mindenütt csak jóságot, szerencsét láthassak.” Ez sem hoz megnyugvást. Az a kétségbeejtő gondolat, hogy a halállal minden elenyészik, szinte búskomorságig érő lelki válsággá mélyül és „felsikolt, mint a hasztalan ellenállás után homlokon talált bika, amint forrón és sűrű feketén ömlő vére helyére roggyan”. Ez az önanalízisig jutott pesszimista-gondolati líra, méltósággal viselt melankóliájának borongós kifejezése. A legvégső kérdés előtti megfejthetetlenségben sem mond le a lélek és az értelem méltóságáról. Nem osztja a spinozai tant, hogy minden bánat egy újabb kapu, ami csekélyebb tökéletességbe visz. Inkább megpróbál ellenállni, elmerülni abba a színes, szép semmibe, amit a Természet fog keretbe. Pesszimizmusának a természet a legfőbb csillapítója. Ritka és sajátos költői ihlete a természetben kiegyenesedik, szemlélődő lesz, és arra használ, hogy jobban megértse a végzetet.
„Köd üli ma drágám, a messzi rónát,
Harangszó sír, távolról libegőn,
s a gyászos föld felett a levegőn
megérezni a napok fojtott buját
Köd üli ma drágám, a messzi rónát.”
A Természet így tereli el a lelki küzdelemtől, az istenkeresés hívő tépelődésétől és a pogány ihlettől. Ő a „poeta doctus”, aki mindent kifejező tizenegyes és tizenkettes sorainak világába zárkózik. Lelki rokonságban a parnasszistákkal, a tárgyi költészet ihletett Leconte de Lisle-jével, az ész és a szív harcában megnemesedett Sully Prudhomme-mal, lényeggé váló költői formájának tudatos anyagával a mindent egybeölelő természetre gondol, amelyre szüksége van. Fájdalmát és szkepticizmusát hűsíti vele. Panteista soha sem lesz, mint ahogy a természet szépsége sem teszi optimistává. A legújabb kori szerb lírában ő a legkevésbé panteista és Aleksa Šantić költészetének az a nagy célja, hogy elnehezülő szíve minden érzését, értelmi lázadásának minden hevülését a természet képeibe oltsa (gondoljunk az Ősz és az Este a partnál című verseire), Rakićról lepereg. Független a világ külső hatásától és független a természettel szemben is. Egy puha árnyék, egy színes felhő, a sárga hold sápadt fénye nem ejtik rabul, s ha alkalmasak is arra, hogy egy-egy versébe belopódzva az impresszionista költészettel és a modern szimbolizmussal összeforrt nyelvé[114]nek finomságába, simulékony hajlékonyságába beolvadjanak, nem hagyja magát elkápráztatni. A világ csak az ismert régi kínzótér, és az ismeretlen démon, az öreg Hóhér értelem nélkül kínoz tovább bennünket. Már-már az önkényes halál gondolata kísérti, és a hideg golyó minden tépelődéstől megváltaná. De a Hajnalhasadás felsíró, őszinte pátoszában önmagát ítéli el az életre: „A nagy szenvedésben érj fel az Élethez. A tiszta fájdalom tüzében edződj”. Ugyanezt a gondolatot a Kínpadon című legszebb, szinte saját bölcseletét szigorúan megformáló verse már keményebben fogja meg: „Üss és kínlódj. Fogd szorosabbra. De tudd meg, hogy ajkadat a könyörgésnek vagy sírásnak egy töredező hangja sem hagyhatja el. Üss és kínlódj. Fogd szorosabbra. De amíg körülöttem gyermekek, asszonyok, emberek nyomora sír és rabszolga módra térdelve lamentálnak, addig átkaik és jajaik felett szellemem, mint büszke sirály a messze táguló tengeren a magasba emelkedik.”
Pesszimisztikus tépelődésű gondolati lírájának valóságos antipódusa hazafias költészete. Tulajdonképpen nem is hazafias költészet, inkább a nemzeteszme tudatossá vált kifejezése. A még török Dél-Szerbiában élő szerb konzul küszködik bennük az önmaga és életcélja felismeréséért és ez a küzdelem addig tart, amíg Kosovo újra szerb lesz. Ennek az eljövő szabadságharcnak szellemében azonban nincs semmi a hisztoricizmusból vagy a romanticizmusból. Nosztalgia van bennük és a klasszicizmusig érő nemes pátosz, az a szívós és csodálatos népi erő, ami a Kosovo említésére minden egyszerű szerb lélekben az érzelmek hullámzását, az ősi küzdelmek megújulását idézi. Valami különös és izgalmas van abban, hogy a lélek mélyére, az élet értelmetlenségére látó költő a Kosovo-ciklusban – a mindössze néhány verset tizenöt év alatt írta – az apoteózisig emelkedik, és az érzelmek szabadságával, az értelem lázadásával szemben, a Na Gazimestanuban a legtisztább szerb géniuszt énekli. „Ha majd eljön az utolsó ütközet, régi dicsőségünk fényéhez hűen, életemet adom érted, ó Hazám! Mert tudni fogom, hogy én adom, és miért adom!” Művészete, természetes formaszeretete, a legfelsőbb művészi akaratra való törekvése… mind eltörpül egyszerű ritmusú verse mellett, és a máskor hangtalan énekhez, a lélek belső zenéjéhez hasonló dalaitól a szabadság, a harc, a forradalom nagy költőiig ér. Csakhogy a szabadságnak ez költője művész is, és a művész tökéletes eszközeivel énekli a nép harcát, azét a népét, amelyet nagynak, erősnek, szabadnak akar látni. Rakić hazafias líráját természetesen kora politikai eseményei is hajlították, formálták. A Jefimia a Kosovo utáni időket, a harcban elesett despota kolostorba vonult özvegyének tragédiáját a jelenkor szerb népének megpróbáltatásával köti össze, s amikor azt mondja, hogy: „svetlosti nema na vidiku celom” (ez égen a fénynek legkisebb jele sem mutatkozik) a boszniai annexióval elveszettnek látszó egyesülésre gondol, mint ahogy az Elhagyott templomban is: [115]
„Véres vámpíroknak erre vezet útja,
Krisztus egyedül van, csüggedt karját nyújtja:
Várja a híveket, hűen és hiába.”
a szerb nép nemzeti tragédiájának örökké égő nagy szimbólumát látja. Monumentális és nagyszerű ez a kosovói ciklus. Valóban a legmagasabb rendű emberi, nemzeti költészet őszinte megnyilatkozása. A történelmi anyag, amiből versei legtöbbjét, így például a gračanicai öreg, megcsonkított freskóról írottat – a Szimonidát – kifejti és tájakat, régi kolostorokat, öreg, megfeketedett ikonokat harmonikus tömörségbe forraszt, abban a régi legendáknak remegő finomsága, lélekhez simuló hangja muzsikál, olyan zengzetesen fennkölt, szinte biblikus szerb nyelvezettel, amilyennel sem a költő más verseiben, sem a legharmonikusabban és legművészibben díszes költői nyelvet éneklő Dučićnál is alig találkozunk. Ettől a zengzetes és nemes veretű nyelvezettől a tiráda olcsó hatása valóban messze esik, és a költő, aki népe végzetét, nemzete ethoszát úgy zárta lelkébe, mint a hellén lírikusoktól a modern szimbolizmusig minden igazi költő, nem tagadhatta meg a fegyvert sem. A harcolni akarásnak tiszta vágya fűti át verseit, és amint a harcos nép győz és a török járom alól Dél-Szerbiát felszabadítja, úgy diadalmaskodik a költő is, és ér be abba a magasztos nagy lírába, amely a világháború utáni költészet zilált, nyugtalan versformáit elkerülve, az örökkévalósággal jut szomszédságba.
Szerelmi lírája a lelkileg emelkedett, tiszta ember vágyait, panaszait csendíti meg. Legszebb szerelmi versei onnan nyerik közvetlenségüket, hogy az asszonynak, a Drágának írja. A Nő, akit simogat és csókol, a feledést hozza, a finom ízlésű, tépett idegrendszerű férfinak azt az erotizmusát, amely a mosolyban, a szerelmi játékban az átélt pillanatok extázisos, részegítő italát nyújtja. A lélek elindul a Nő felé:
„Add a szádat, adj titkos hitet nekem,
hogy feledjem éltünk elmúlását,
Jóság, vígság mindig ölelgessen
S kérem Budha hűvös nirvánáját!
Add a szádat, adj titkos hitet nekem.”
Minden szerelmi versében ott van a fájdalmas hiába érzésének dacos, visszasíró gesztusa, a halálérzésnek az a tragikuma, amely a korláttalan szerelmi mámorban sem tud boldogsággá felolvadni, de a felismerésen átvezető heroikus életutat még sem kerüli ki. Megadja magát az Életnek, az Asszonynak, a materiális varázsnak, a szemeknek, amelyek könyörületességre intenek, vágyakat nyújtanak. Minden szerelmi verse levél, vallomás, amely a pokol borzalmát és a paradicsom idilljét üdvözíti. Ezekben a tragikusra hangolt, de minden érzelgősség nélküli tiszta és [116] nem buja szerelmes versekben sok van a galantériából, az iróniával való kacér játékból és a parnasszistába ojtott klasszicizmusnak abból a hőenergiájából, amely lázas és lefojtott alakjában is kemény, férfias szellemre mutat. A gyengéd érzésekkel kapcsolódó önző szerelem, a hedonizmust és az aszkétizmust egyaránt megvető rakići szerelmi költészetnek jellegzetes vonása és sokban sejteti a későbbi Mestert, aki alanyi szemlélettől megtisztultan, szerelemmel betelve, egyre inkább tárgyilagossá válik, hogy a benne élő világot már a túlvilág fényében tükrözze.
Minden versnek stílusát a benne materializálódott élmény és az anyagot formáló kép közötti viszony határozza meg. Rakić költészetében ez a viszony két típust mutat. Az egyiknek élményanyagát a mindennapi életen túlemelkedő érzéki erő és festői hajlandóság adja meg, míg a másikét az empirikus életnek az a mélyebb élménye, amely ha sokszor bizarr is, de a legtisztábban objektivált élet-halál látomásokra döbben. Az első típusú versekkel a költő nem tud betelni. A szerelmi játék: mámor, múlandó kicsinyesség. Aki a mindenség ölelését és a Halál szorítását várja, nem tud felolvadni azokban a szenzibilis ölelésekben, amelyek a nap minden percében, mindenütt és mindenkivel megtörténhetnek. Az élet mélyebb élményére mutató másik típusú versei, a létnek és a halálnak folytonos elemzései a magánya fájdalmából és örökös spleenjéből fakadnak. A költői magatartás, amit Rakić vállalt, nem tud betelni a hétköznap apró szenvedéseivel és az én tragikusra hangolt pózaival. Ifjúságának fájdalmas felismerése, pontosan kitapintható művészgőgje arra ösztönzi, hogy ezt a fájdalmat új és ismeretlen formában fejezze ki. Élete és költészete így lesz keresés, embereken, dolgokon keresztül az ismeretlen felé vágyakozás, a múlandóságon való örök töprengés.
Ennek a kétféle típusú, egymástól látszólagosan elhajló, de a teljes oeuvre-ben szervesen összeérő lírának gondos és kristályos formára volt szüksége. A szerb lírikusok között Rakić úgy tűnik fel, mint a tökéletes, a finom és nemes formaművész. Ha gondolati lírájában és extázisos szerelmében sok van a nihilből is, kínos pontossággal ügyel arra, hogy a verset a tartalmi nihil ne lomposítsa el. Fáradságos munkával, szinte aszkézissel, minden versből műremeket farag. Ha nem is tartozott a szárnyaló poéták közé, a hétköznapi, a plebejus kifejezéstől elfordulva, mindig az ünnepi szépség kiemelkedő formáira vágyott. Sokszor a mágikusságig. Vannak versei, amelyeknek különös révületei, finom derengései, melankolikus színei lélegzetállítóan szépek és tiszták, és a franciás tizenkettesnek hosszabb, lágyabb és lazább szerb változatában sejtelmes-érzékletesen, képszerűen érvényesülnek. A leghalkabb melankóliát és legbágyadtabb rezignációt is a legtökéletesebben tudta kifejezni, az önérzetes szerénységnek azzal a halkságával, amely sohasem hangsúlyozta, hogy szemlélete, gondolkodása, költői-lelki motívumainak már-már az édeskésség felé hajló zenéje, milyen új [117] és milyen eredeti. Vojislav Ilić posztromanticizmusában voltak csak olyan pátoszos képek, amelyek mögött a mindenséget felfogó artisztikus figyelme kóválygott, de egyszerű szavainak rugalmassága inkább szláv hatásra mutatott. Rakić a francia költészet neveltje. Egyre mélyebben, szinte lélektől lélekig ér a századvégi francia lírába, amelyben az ő párizsi évei alatt már az új naturalizmus kifinomult, költői leleményessége jelentkezett. Rakić nem kanyarodott erre az ösvényre. Megmaradt a „Parnasszus” országútján, amelyen a tökéletesedés legmagasabb csúcsai felé haladt. Nem sietett. Nem hagyott és nem mulasztott el semmit abból, ami neki és csak neki adatott meg. Őt sohasem izgatta az, ami kortársait foglalkoztatta, és azzal sem sokat törődött, amit a világháború utáni tohuvabohuban a borzas fejűek üvöltöttek. Kedvesen és derűsen vitázva, megpróbál nekik ugyan odamondani: „Már régimódiaknak látszunk, és a csintalan ifjak gúnyolódnak velünk. Ám tegyék! Hagyjuk meg nekik ezt az örömet. Hallgassunk. Minek veszekedjünk. Hisz egyszer ők is nagyok lesznek, akkor majd minden megvilágosodik előttük.” Most ez az ifjú nemzedék kezdi őt igazi nagyságában látni és egyre több a kísérlet művészetének nagy távlataira és nemes szépségeire figyelmeztetni. Az ifjak, akik feléje fordulnak, példaadásnak tudják, és lírájukat az ő hatásának megnyitják. Úgy, ahogy ő is odatérdelt Ortez egyszerű költőjének, Francis Jamesnek imazsámolyához, és sohasem titkolta, hogy költészetét Albert Samain póztalan, közvetlen emberiessége, elbágyadó lágy melankóliája és belső zeneisége tudatos szuggesztív erővel sugározta át.
Ha művének helyét és jelentőségét a legújabb szerb lírában meg akarnánk határozni, meglehetősen egyedül látnánk. A vele indulók közül legfeljebb Aleksa Santić és Jovan Dučić hasonlítható hozzá, és a horvát Matoš érzéskörében, tompult életének sokszor feltörő sikolyában is van valami, ami Rakić mélységére és őszinte költői lelkialkatára emlékeztet. A szerbhorvát líra titkos lelkiségében is a francia az a tudatos hatás, ami alól Délkelet-Európa lírikusai sem tudják magukat kivonni. A szelídség, a nemesség és az idealizmus hatása ez. Ha a szerb nyelv szűk köntösében is járt Rakić azzal a tartózkodással és óvatos érzékenységgel, ami a rangrejtett nagyságoknak jellemzője, akkor sem homályosítható el az a valóság, hogy Milan Rakić szelíd és nemes költő.
Beograd, 1940. március [118]