Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Veréb László: Tegnap és ma

A háború utáni évek némely kifejezésünk értelmezésében új konvencionalizmust teremtettek. Egy-egy szó a változott körülményekre jellemző új, viszonylagos értelmet kapott. A ma, a jövő, a múlt s a békebeli kifejezések mai jelentése: az utolsó húsz év és a háború előtti idők közti különbséget adja vissza.
A fiatalok beleszülettek ebbe az ideges, bizonytalan világba, amin a XIX. század embere joggal csodálkoznék. Az idősebbek a békebeli kifejezést nem szótárszerűen értelmezik, nékik ez a fogalom egy letűnt világot jelent. Egy világot, melynek nem a „háborús” az ellentéte, hanem a „ma”. Az új konvencionalizmus nem a szellemi arisztokráciától származik, hanem az átlagembertől. Joggal állíthatjuk, hogy mindenki szakadékot érez a múlt és jelen között. A világháború két különböző kor választófala. A jövő történelemtudósai kétségtelenül mint fontos mérföldkövet említik majd, hasonlóan Amerika felfedezéséhez, a reformációhoz és a francia forradalomhoz.
A világháborúval megszűnt a szellemi, politikai, gazdasági és társadalmi értékek egy rendszere, mert nem tudott eleget tenni a fokozódó követelményeknek. Ma új irányokat keresünk, melyek az új adottságok mellett kielégíthetnek bennünket.
Egy meghatározott kor arculatát és légkörét: nemzetközi társadalmi szervezetének és tényleges életmegnyilvánulásainak egymáshoz való viszonya határozza meg.
A XIX. század egyik legjellegzetesebb ismertetőjele – különösen az ötvenes évektől kezdve –, egy nagyarányú fejlődés megindulása. A tudományos eredmények valósággal fejtetőre állították a világot. Felborítottak minden előző számítást, igazolva a leghóbortosabbnak tartott képzelőtehetséget is. Megjelent a gőzhajó, a vasút, a távíró, a távbeszélő, a gépkocsi. Már ismert és újabban megállapított természeti törvények soha nem látott arányban nyertek alkalmazást. Jelentéktelen és új nyersanyagok váltak elsőrendűekké. Új bányák, gyárak, mesterségek keletkeztek. A hatalmas távolságok eltűntek, a nemzetközi értelmiségi és kereskedelmi kapcsolatok fellendülésnek indultak. A világ államainak, egyéneinek, termelőinek, kereskedőinek és fogyasztóinak egymáshoz való viszonya – pár évtized leforgása alatt – nagy változáson ment keresztül. Az új felfedezések minden állam számára nélkülözhetetlenekké váltak. A beszerzések idegen államokból vagy idegen államokon keresztül történnek. Ez lehetővé tette már a háború előtt[102] egy kezdetleges politikai és gazdasági élettér kialakulását, mely napjainkban lett nagy jelentőségűvé. Annak ellenére, hogy a haladás a többi századhoz képest aránytalanul nagy – azért hívják a XIX. századot a haladás századának –, nem szabad a háború előtti mindennapi életre gyakorolt hatását túlozni, mert az élet rendszerint 20-30 évvel elmarad a tudomány eredményei mögött.
A helyzetkép másik tényezője a háború előtti nemzetközi jogrendszer. A régebbi idők nemzetközi társadalma nem ismert világot átfogó, intézményes jogi vagy politikai szervezetet. Az 1840-es években kezdődő pánamerikai mozgalom a világháború előtt csak helyi jelentőségű kísérletnek számítható. A régi idők rendszere a teljes felségjog elvén épült fel. A „bellum justum” kora után a nemzetközi társadalom jogilag teljesen atomizálódott. Minden nemzetközi jelentőségű kérdés elintézése a felségjogot gyakorló szerv kizárólagos hatáskörébe tartozott. Nézeteltérés esetén a kérdést csak az erő dönthette el. A felségjogi elv – felmerülő vitás kérdések elintézésénél – nem ismer el egy államhatalom feletti, intézményes szervet. E rendszer gyakorlatilag azonban nem érvényesült általánosan. A XIX. század folyamán mindinkább tért hódít a viszályok békés elintézése. Az angolszász világban a döntőbíráskodás intézménye, az európai földrészen a Szent Szövetség konzerváló egyensúlypolitika felé való hajlása akadályozta meg a gyakori háborúkat.
A helyzetkép tehát egyrészt a nagy fellendülésnek induló nemzetközi kapcsolatok kifejlődésének első jeleit mutatja. De az életnek ezzel a sokat ígérő tarkaságával szemben állott egy régi, s eredetileg sokkal szerényebb igényekhez szabott társadalmi szabálykódex. Egy jogi „no man’ s land” keletkezésének a veszélye fenyegetett, mert a fennálló jogrendszer keretein belül történt kísérletek nem keltették azt a reményt, hogy a szabályok követni tudják az eseményeket.
A jognak, vagy általában a társadalmi szabályoknak az a feladatuk, hogy a körülmények által felidézett kérdések megoldását lehetővé tegyék.
A megoldás csak akkor éri el célját, ha a viszonyoknak megfelelő igazságot szolgáltathat. Az élet nem állhat meg dogmák miatt. A rendelkezéseknek kell a körülményekhez alkalmazkodniuk, s nem fordítva. Ezért elengedhetetlen, hogy a jog az életmegnyilvánulások változásait kövesse. A törvényhozás lényegileg nem lehet tetszés szerinti jogalkotás, hanem csak a tényleges társadalmi szükségletek által meghatározott. A feladat az egyes országokon belül aránylag könnyű, mert rendelkezésre áll egy intézményes jogalkotó szerv. A felségjog elvén alapuló nemzetközi rendszer azonban nem ismer olyan intézményt, mely ezt a fontos szerepet betölthetné. Emellett a felségjog lehetőleg csökkenti a már meglevő szabályok teljes érvényesítését is, és makacsul védekezik [103] minden újabb korlátozási kísérlet ellen. Tény az, hogy a szokásjog nagyobb rugalmasságával követni igyekezett a fejleményeket, de a szabályok érvényét illetőleg kétségek merültek fel. A fennálló nemzetközi jogi keretek a várható társadalmi szükségletek kielégítésére szűknek bizonyultak.
Idejegyezhetjük azt is, hogy a háború előtti idők átlagemberének szemében a politika csak a belpolitikai eseményeket jelentette. A diplomácia, a külügyek vezetése, a nemzetközi helyzet alakulása: titokzatos és hozzáférhetetlen valami volt. A nagypolitika nem tartozott a közvélemény elé. (Ha ugyan egyáltalában beszélhetünk mai értelemben vett közvéleményről.) A külpolitika a belügyekre nem gyakorolhatott nagyobb hatást. Az emberek valahogy el voltak szigetelve a nemzetközi élettől. Az akkor még sokkal lassabban gördülő események nem lehettek nyugtalanító hatással reájuk. Ilyen körülmények között a kereskedelmi és ipari fellendülés a jólét és biztonság érzetét keltette bennük. De a századforduló körül, az elkövetkező események előjeleként, már érezhetővé vált bizonyos feszültség. Röviden: a XIX. század derekán megindult egy fejlődési folyamat, mely láthatatlanul mindinkább összeütközésbe került a fennálló politikai és jogi rendszerekkel. A világháború végül is kirobbantotta a válságot.
Ha át akarunk térni az utolsó húsz év elemzésére, meg akarjuk érteni a sok politikai sikertelenséget, az utolsó évek általános nyugtalanságát, bizonytalanságát és az erkölcsi értékeknek ebből eredő válságát, azzal a tudattal kell a háború utáni helyzetkép elemeit vizsgálnunk, hogy a háború megszakította a társadalmi, gazdasági és jogi élet folytonosságát. Mostani életünk nem a háború előttinek egyszerű folytatása, hanem egy egészen új világ, amelybe a világháború következtében kerültünk.
Egyik legfontosabb tényezője az új viszonyoknak a háború folytán előállott változás a világ gazdasági életében. A háború során a hadviselő felek gazdasági erői teljesen a háború céljait szolgálták. Az összes igényeket azonban nem tudták kielégíteni. A tengerentúli államok termelése a fokozódó kereslet hatása alatt erős fejlődésnek indult. Különös fontosságuk volt itt az amerikai államoknak. Az USA azelőtt adósa volt Európának, a háború következtében legnagyobb hitelezője lett. A háború befejeztével a hadviselő feleknek ismét vissza kellett térniük a békeidőknek megfelelő termelésre. De ezzel a világtermelési kapacitás s a felvevőképesség egyensúlya felbomlott, mert a tengerentúli államok termelését nem lehetett máról holnapra a békebeli szintre csökkenteni, még ha erre hajlandók is lettek volna. A békeviszonyokhoz képest túlméretezett termelési képesség teljes kihasználása vagy csökkentése pedig egy újabb, megoldásra váró kérdést dobott fel. A politikai problémákkal együtt járó gazdasági nehézségek új politikai és gazdasági irányok kialakulását eredményezték. De mivel [104] a gazdasági nehézségek megoldását célzó kísérletek sikertelenek maradtak, néhány állam az önellátás biztosításával, magas védővámokkal és pénzügyi bűvészmutatványokkal igyekezett helyzetét megszilárdítani.
A túlméretezett termelési képesség volna tehát egyik ismertetőjele a háború utáni világnak, mint a háborús gazdálkodás közvetlen következménye. Másik jellegzetessége: az új viszonyokhoz mért új politikai és jogi keretek keresése.
Az új politikai és jogi rendszer lényeges elméleti eltéréseket mutatott a háború előttivel szemben. A régi atomizált politikai és jogi rend helyébe egy intézményes nemzetközi társadalmi rend lépett volna. A népszövetség alapokmányának elemzése és az első évek gyakorlata: a felségjogok jelentős korlátozását mutatta. Az új rendszer bizonyos mértékű visszatérés a bellum justum elveihez. Ezt bizonyítja az is, hogy a semlegesség elvben ismeretlen fogalom lett. A népszövetségi tagságot feltételekhez kötötték. Kevés túlzással azt állíthatjuk, hogy elméletileg a népszövetséget az igazság véd- és dacszövetségének szánták. Azonkívül, hogy a népszövetség a világtársadalomnak politikai és jogi szervezetet biztosított, még egy fontos sajátságával különbözött a háborúelőtti nemzetközi társadalmi rendtől. A genfi intézménynek volt egy fontos alkotmányjogi feladatköre is.
Ha a kormányzás és a törvényhozás lényegét, és az ezeket ellátó szerveket a társadalmi szükség és a tárgyi valóság kifejezőinek tekintjük – figyelmen kívül hagyva természetesen a tételes-jogi alakiságokat –, akkor a békeértekezletet egy kezdetleges, de tényleges hatalmat gyakorló kormánynak kell tekintenünk, melynek némely szerve törvényhozói, illetőleg törvénymegállapítói tisztet is betöltött. Ha pedig a népszövetségi közgyűlés és tanács kezdeti működését vizsgáljuk, egy elemi törvényhozás és kormányzás jeleit fedezhetjük fel benne. Az alapokmány maga: az alkotmány szerepét látszott betölteni. Az alapokmány szövegezői elméletben megállapítottak bizonyos törvényhozói és módosítói hatáskört, midőn a XIX. szakaszt – mely lényegileg kiegészítője a XI. szakasznak – az alapokmányba beillesztették.
Az alapokmány értelmében kötelező lett volna a viszályok békés elintézése, vagy legalábbis az összes rendelkezésre álló békés eszközöknek az igénybevétele.
Ebből a rövid ismertetésből kitűnik, hogy a háború utánra tervezett nemzetközi társadalmi rend nagy eltérést mutat a háború előttitől.
A gyakorlat azonban sajnos távolról sem használta ki teljes mértékben a szabályokban rejlő lehetőségeket. Az új intézmény első évei után remélni lehetett, hogy szervezetével képes lesz az államok egymáshoz való viszonyát s a politikai és jogi légkört úgy átformálni, hogy a jövőben biztonságosabb feltételek mellett foly[105]hat a haladást és békét szolgáló munka. Az a szellem azonban, mely az elméletet a gyakorlatban alkalmazta, a népszövetség teljes kudarcát idézte elő. A genfi intézmény nem a béke, a haladás és a méltányos igazság otthona lett, mint sokan hitték és remélték, hanem bizalmatlankodó és egymás ellen áskálódó hatalmak megbízottjainak találkozóhelye. Némely állam a népszövetséget csak meglévő hatalmi helyzete biztosítására kívánta felhasználni, mások viszont képzelt vagy tényleges sérelmeik megvizsgálását és orvoslását vélték általa elérni. Általában azt állíthatjuk, hogy mindenki csak jogait emlegette, s közben teljesen megfeledkezett kötelességeiről. Igaz, hogy az alapokmánnyal a tagok felségjogaik jelentékeny megszigorítását is aláírták, de a valóságban felségjogaikat még a háború előttinél is nagyobb mértékben gyakorolták. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az államoknak egymástól való függése, azaz a felségjogok háttérbe szorítása a háborút megelőző 15-20 évben sokkal érezhetőbb volt, mint a háborút követő két évtized alatt. Az üléstermek a modern politikai miszticizmus s torz jogi érvelések szülőhelyei és hirdetőközpontjai lettek.
Némely államnak azon törekvése, hogy a népszövetség követelményeinek megfelelően új alapokra helyezkedjék, nem találkozott kellő megértéssel. Majdnem egy egész évtized lojális politikai erőfeszítései teljesen eredménytelenek maradtak. Nehéz megmondani, hogy rosszakaratú bosszúvágyról van-e szó, vagy pedig a régi, márkás demokráciák ösztönszerű idegenkedése és bizalmatlansága kényszerítette-e rá a győztes hatalmakat a parvenüvel szemben a merev politikára. De akármi is volt ennek a meg nem bocsátható magatartásnak az oka, annyi bizonyos, hogy a jóvátételek és a Ruhr-vidékkel kapcsolatos kérdések során tanúsított viselkedés nagyon elősegítette az új politikai eszmék érvényre jutását. Az érdekelt államokban a demokratikus rendszer által elért negatív külpolitikai eredmények azt a meggyőződést keltették, hogy a demokratikus államrend körülményes és lassú mozgása, korlátolt cselekvési szabadsága, nemcsak bizalomkeltésre nem alkalmas, hanem még politikai eredmények elérésére sem. A demokráciák sokkal nagyobb árat fizetnek ma azért, amit 10-12 évvel ezelőtt kevés jóhiszeműséggel és több bizalommal valószínűleg elértek volna.
A viszályok békés elintézésének során a népszövetség irányítói egész sorát követték el a visszaéléseknek. Az alapokmány elvben elfogadta a viszályok békés elintézésének élvét, de nem biztosította a jogi természetű kérdések megoldását, hanem csak lehetővé tette. Így a jogi viták nagy része a kétségtelenül politikai jellegű népszövetségi tanács előtt nyert „befejezést”. A politikai természetű megoldás azonban mindig alkudozás, egyezkedés, tehát végleges megoldást nem hozhat. Az így elintézett kérdések előbb-utóbb rendszerint újból felmerülnek. Ilyen eljárás természetesen [106] nagyon kedvezett a nagyhatalmaknak, mert döntő fölénnyel uralkodtak a tanácsban. A kellemetlen ügyeket (mint pl. az optánspert) könnyen el lehetett sikkasztani, és semmitmondó vagy kedvező megoldást kicsikarni.
Az eddigi törekvések eredménytelenségét már láttuk. A kollektív biztonsági rendszert a Kellog-egyezmény sem tudta megerősíteni. A regionális szerződésekkel vagy a kétoldali megállapodásokkal történt kísérletezések sem jártak sikerrel. A mai körülményeknek, főleg pedig a mai politikai mentalitásnak megfelelő nemzetközi társadalmi kereteket még nem találtuk meg.
De az átlagembernél is érezhető mai lelkiállapotnak nem egyedül az említett események az okai. Vissza kell térnünk a nemzetközi élet minden terén megnyilvánuló fellendülésre. A háború előtti haladás igazi nagy következményei csak most mutatkoznak teljes mértékben. A technika mai előrehaladása mellett az események sokkal gyorsabban peregnek, mint valamikor. A klasszikus jogállam fogalmának megfelelő államszerkezet a legjobb akarat mellett sem képes követni a váratlan eseményeket. Így az állam belső tevékenysége is változáson megy keresztül. Hogy a várható eseményeket kellő gyorsasággal lehessen kivédeni, a kormányok kénytelenek rendkívüli meghatalmazást is igénybe venni. Lassan elhalványul az alkotmány, a törvény s a rendelet között meglevő elméleti különbség. Ez a klasszikus jogállamban fel nem tételezhető jogi bizonytalansághoz vezet. A mai ember minden tekintetben bizonytalan jövő előtt áll. Egész életünk tele van egymást keresztező eseményekkel, ellentmondásokkal, meglepetésekkel. Az egykor alig fontos közvélemény ma elhatározó jelentőségű. A mai polgár nincs úgy elzárva a világpolitika eseményeitől, mint csak pár évtized előtt is. A világpolitika napról napra változó helyzete, s az események kiszámíthatatlan politikai és gazdasági következményei, valamint a belső jogbiztonságban megrendült hit: általános idegességet és bizonytalanságérzetet kelt. A mindennapi élet elvesztette egykori nyugodt kerékvágását. A politikai, gazdasági és erkölcsi világrend válságba került.
Állandó problémák gyötörnek bennünket. Az a benyomásunk, hogy szünet nélkül válaszúton járunk. Mai bizonytalanná vált életünkben nagy nehézségekkel kell megküzdenünk. Hiányzik a kellő útmutatás, támaszpont és egységmérték, melynek segélyével életünk változott gazdasági és erkölcsi viszonyaiban eligazodhatnánk. Lekötnek bennünket a mindennap torlódó eseményei, de az eseményeket mozgató rugók kevésbé csábítanak. A nehézségek, amelyekkel szembe kell néznünk, lényegileg talán nem is újak, talán csak új alakban jelentkeznek. Ezek is valószínűleg csak az emberi természet és az emberi társadalom összeütközésének a kifejezői, melyek civilizációnk történelmének állandó hátterét adják.
Magának a népszövetségnek létesítése, a kollektív és regioná[107]lis biztonság elvei, a locarnói szerződések és kétoldali megállapodások, ideológiai táborok alakulása, gazdasági és pénzügyi összejövetelek, mind csak kísérleteknek tekinthetők, melyek az új adottságoknak megfelelő társadalmi jogrendet kívánták megteremteni. Az eddigi eredmények azt mutatják, hogy a kísérletezést tovább kell folytatni. „A békét csak úgy biztosíthatjuk, ha új megegyezés alapjait dolgozzuk ki, ha Európát és a világot új elvek szerint szervezzük meg.” (Daladier, 1938. okt.).
A világháború óta átmeneti, kísérleti időket élünk. Ennek a húszévi kísérletezésnek mélyen fekvő nyugtalansága a legkülönbözőbb politikai irányokban és jelenségekben nyilvánul meg. Némileg hasonlít ez az idő a francia forradalmat követő néhány évtizedhez. Az egyesek, éppúgy, mint a közösségek, érzik a talaj állandó rengését. S tudják, mert tapasztalják, hogy csak saját magukra számíthatnak. A biztonságérzet szüksége önkéntelenül talán a múlt felé irányítja figyelmünket. Ezzel magyarázhatnánk esetleg az utóbbi időben újraéledő nacionalizmust is. A most folyó háborúk végeztével sok vitás kérdés dőlhet el. Esetleg megállapíthatjuk, hogy mit tudunk eddigi eredményeinkből a jövőben felhasználni, vagy pedig egészen új eszközökhöz s új módszerekhez kell-e folyamodnunk.
Egyet azonban megjegyezhetünk. A valószínű megoldás nem a szellemi erőfeszítések új vívmányainak alkalmazásában rejlik majd. Szellemi képességgel szellemi képesség áll szemben. A rést, hacsak ez a cél, mindig meg lehet találni. Az eddigi kudarcokat sem egyedül az elméleti helytelenségek okozták, hanem az a szellem, amely az elméletet a gyakorlatban alkalmazta. Mint ahogy a népszövetség rendszerének bukását sem a minden bizonnyal meglévő elméleti hiányosságok idézték elő. Azokra kell a felelősséget hárítani, „kik a dolgok természeténél fogva hivatottak a példaadásra és a vezetésre, mert nem volt bennük elég igazságérzet és jóakarat”.
– – – – – – – – – – [108]