Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Szirmai Károly: Babits Mihály: Jónás könyve

A világháború vége egy haladásban és tévedésekben gazdag, hosszú korszakot rekesztett be, helyet adva egy másiknak, mely soha nem tapasztalt irammal vágott neki a világtörténelemnek. Évekbe évtizedek eseményei zsúfolódtak, évtizedekbe századokéi. Húsz esztendő több változást jegyez fel, mint sok fejezete a históriának. Értékek aranyfedezetüket vesztették, értékmérők régi hitelüket. Dicsőséges zászlókat világviharok szaggattak ronggyá, s az újaknak is ugyanazt a szerepet osztották. Az állandóság megszűnt, a világ egyetlen roppant, bizonytalan hajóvá vált; megkínzott, túlfűtött kazánjai felett céljavesztetten tántorog a mákonnyal tartott emberiség. A végzet újra és újra betölti Ninive sorsát. De a végzetnek mindig voltak menekültjei: a századok „szikrafújói”, hogy ismét lángra lobbantsák – jogaiba iktassák – a szellemet és emberséget.
Ebben a kicserélt, eszményeitől megfosztott, kísérleti világban a költő idegenné vált, otthonát vesztette. Ha nem is adta fel a szellem kicsiny őrtornyait, magába roskadtan, tehetetlenül szemléli, mint nyomul előre a barbár túlerő, s mint szállja meg sorra a virágzó, emberlakta völgyeket. Amerre végigtekint, mindenhol az igazságtalanság garázdálkodása tűnik elé, inas gyökérzetével elnyomva és megfojtva a nemes növényzetet. Ennyi pusztulás láttára szinte dacosan kiált fel:
Engem nem tudtak eloltani:
élek és itt vagyok, itten!
„Az Isten hős, kicsi, vak gyertyája” még állja a nagy világszelek rohamát s a vakarcs „fattyú-viharok szégyen-fuvalmát”, ha meztelen lelke meg-megdidereg is hidegétől. De mi végre e szerep, miért emeli tenyere magasra? – faggatja perlekedve Teremtőjét. Csakhogy ki nem mondja Jónás próféta későbbi szavait:
Mi közöm nékem a világ bűnéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én. [99]
De a jónási mag már ekkor csírát vet, ha lassú is a növekedése, s évekig eltart, míg csontkemény burkát elhányja. A költő még nem hallja világosan a szólító, sürgető, megkínzó s prédikáló prófétaságba üldöző hangot, bár a megfogant nyugtalanság már borzongatja. Mégis esztendőkkel való versenyfutásában, kedélye mord dermedtségbe, fagyos télhangulatba süpped.
Kopár a táj, melyre látása nyílik, a volt világ süllyedőben, egyetlen hírmondójaként csak ő gunnyaszt az élet tar csúcsán, akár egy magános, vén holló, mely évtizedek sirály-sodrában messzi földeket bebarangolt, s fanyar bölcsességében minden beszédre elkedvetlenedett. Ha mégis megszólal, komor jósmadárként, a pusztulás zordon próféciáit károgja.
De nincs hangulat változatlanul, élő nem oly könnyen dermed holttá, kivált, ha Isten parazsát hordozza. A kedélynek is megvan a járása, akár a tengernek, szélnek, viharoknak: amit tegnap nyugalomnak érzett, ma nyugtalanság, amit hidegnek, ma perzsel, amit közömbösnek, ma gyötrelmes, kibírhatatlan. Az évek küllőinek fordultával a kedély is szerepet vált. A végletek helyet cserélnek: Jeremiásból Jónás lesz, az Isten engedelmes és zord pusztulást jósolgató prófétájából: engedetlen, magát megmakacsoló, s ezért „a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe” hajított próféta. Név, természet, szerep módosulhatott, de a küldetés egy maradt: a próféciák rettentő szavaival verni, paskolni, ostorozni az emberiséget, s századokon, évezredeken, évtízezredeken túl is hirdetni, prédikálni az isteni örök egy igazságot. Mindegy, hogy ki cselekszi: Jeremiás-e vagy Jónás, az elküldetett mindkettőt magában hordozza. A próféták végtelenbe menetelő során név nem üthet rést, mindennél szorosabban összefűzi valamennyiüket a megszállottság. Szólíthatják tehát őket bárhogy, a küldetésben egyek maradnak, leheletük egyformán tüzes, szemük egyformán éget, riasztó hangjuk egyformán térdre roskaszt és lángot vet. A kedélyjárásnak lehetnek halálvölgyei, de életbércei árnyékba merítik őket. A szélnek csak csepp parázs kell, hogy tűzkévét nyalábolhasson, és lángba borítsa a holt pusztát. A költő és szellem embere leroskadhat, de az olimpiai tűz hívása ismét felrázza, hogy lobogó fáklyát markolva, lihegve, lázasan, megszállottan és inaszakadtan, de versenyt fusson az eszeveszetten száguldó esztendőkkel, s a szellem őrségváltásán ott legyen. Küldetése elől senki sem menekül, még ha az utolsó percek is állítják a lelkiismeret mikrofonja elé, hogy félig már eldőlve, belehörögje egy nemzet vagy egész világ pusztulását.
Nagy költők alkotásai – Babitséi is – elválaszthatatlanok egymástól. Hangok a hangsorban, sürgönypóznák egy élet tovafutó országútján. Egyenként más a zúgásuk, de összekötő lélekhuzaluk, [100] az örökkévalóság morajlásában, valamennyiüket összhangba szereli. Jónás könyve is testvéréneke a hegyi próféta zordon siralmainak. De mint közelebb eső a Végtelen partjaihoz, sáfárkodásairól összefoglalóbban számot adó. Babits epikai erezetű lírai önvallomásában mindezt hiánytalan művészettel vési strófákba.
Jónás könyvének hatása percekig hullámzik az olvasó lelkében. Az élmény nem keres közvetítést, a bírálat késik, a szépségelemzés várat. A hibakereső gáncs nem talál rést, ahová lazító ékét befeszíthetné. A mű zárt, megbonthatatlan, habarcsolása tömören takarja. Az alkotás egy nagy művész érzékeny ízléséről, gazdag műhelytudásáról és nem apadt mesélőkedvéről tanúskodik. Képzelete messzi fátylakat lebbent, s az ótestamentumi megnyílt völgykapukon át káprázatos képeket táncoltat elénk. Tankönyvekből magunkba szítt, bibliai hangulat és fűszeres Kelet-varázs kél életre a magasra emelt, százkapus képzeletvárosból. A mesetüneményt ügyesen szétszórt és keményen beékelt valóságképek hozzák közelünkbe, mindenütt az élet serény munkálkodását érzékeltetvén. Akár a vihar leírását vesszük, akár a cethal gyomrában való vergődést, akár a lépcsős tornyú Ninive ábrázolását. Szinte szükségszerűen erezi az egészet Babits megértésből fakadó, enyhe, langy humora. De Jónás könyvének igazi jellegét és teljességét a mindent magával rántó, önmarcangoló és szenvedélyes költői természet adja meg, eltakarítva, ellökve útjából minden feleslegeset, s a szenvedély sodrát gránitmederbe szorítva. Szinte egyetlen rohanás az egész költemény; a hullámok tülekedését, tolongását még a zsilipkapuknál is érezzük. Nagy bánni tudás ez a szavakkal! A tömörség meglepetésig fokozódik. Mesterségbeli jártasság, gazdag nyelvi képzelet és érzékeny költői ösztön egyformán hozzájárulnak. S hogy a nagy lírai vallomás még inkább igazodjék a bibliai példázathoz, egy nemes rozsdás, régi magyar bibliai nyelv hangulatát keveri hozzá. A ritka szép kiállítású könyv méltó a műhöz.
– – – – – – – – – – [101]