Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Czirfusz Miklós: Jövőépítés

Hogy miként tevékenykedik ifjúságunk jövőjének felépítésében az egyesület keretén belül, azt a Kalangya múltkori számában már vázoltuk. Nem lesz tehát érdektelen, ha ezután szemlélő képet adunk a zagrebi egyetemen diplomát nyert magyar ifjakról szakonkénti csoportosításban. De mielőtt erre rátérnénk, ezen a helyen érdemesnek tartjuk megemlíteni, hogy az egyetemen nemzeti különbséget diák és diák között nem tesznek.
A hozzáférhető adatok szerint a magyar anyanyelvű egyetemi hallgatók szakonkénti képviselete az alanti esztendőkben egyébként így alakult. [92]

[Kép 02]

Feltűnő, hogy az utóbbi időben erősen csökkent a zagrebi egyetemen a magyar anyanyelvűek száma. Ennek oka, hogy sokan a közelebbi, beogradi egyetemre iratkoztak be. Megjegyezzük még, hogy az egyetemen hiányoznak az 1924-től 1929-ig terjedő statisztikai adatok, és így azokat nem közölhetjük.
Érdekes képet kapunk, ha egyesületünk tagjait szüleik foglalkozása szerint csoportosítjuk. De íme:
Földműves 10.1%
Munkás 1.5%
Földbirtokos 6.2%
Kisiparos 13.9%
Kereskedő 7.8%
Községi és állami hivatalnok 17.0%
Tanár, tanító 10.3%
Szabadfoglalkozású 13.2%
Magánhivatalnok 8.5%
Lelkész 2.3%
Vegyes 8.5%

A fent közölt számok szemléltetően mutatják a kisebbségi magyarság rétegeződését. Itt látjuk, hogy a középosztály a legerősebben képviselt.
A rendelkezésünkre álló egyéb statisztikai adatokból érdekesnek tartjuk megemlíteni, hogy egyesületünk tagjai között az egykés szülők 18,6%-kal, a kétgyermekesek 36,5%-kal s a háromgyermekesek 20,8%-kal vannak képviselve. Sajnos, ezek nagyon is [93] beszédes számok. Mutatják, hogy az egyke nálunk is erősen terjed. Mindig több és több a kevés gyermekes család. Vannak már itt is falvak, s nemcsak a magyar Baranyában, ahol az átutazó víg gyermekkacaj helyett csak üldögélő aggastyánokkal találkozik a házak előtt. De ha ez némi borúlátással is tölt el bennünket, a csüggedés még korai volna. Jövőnk olyan lesz, amilyenné magunk építjük.
A magyar főiskolás egyetemi munkásságainak legnagyobb eredménye az oklevélszerzés. Ismerve a kisebbségi diák nagyobb életgondját, ez egyáltalában nem mondható csekélynek. Az oklevelesek számáról – sajnos – nagyon hiányos képet adhatunk. Egyetemünkön e tekintetben, nemzetiség szerinti statisztikát egyáltalában nem vezetnek. Meg kell tehát elégednünk az egyesületünk iktatóiból kapott adatokkal. Ezek szerint a zagrebi egyetemen diplomázott magyarok száma a következő képet nyújtja:
Katolikus lelkész 75
Jogász 70
Orvos 22
Gyógyszerész 53
Tanár 11
Mérnök 9
Állatorvos 1
Festőművész 2
Zeneművész 5
Szobrász 1

Az elmúlt évek azt bizonyítják, hogy fiatalságunk átérzi kötelességét, s tudja, mivel tartozik népének. Ifjabb tagjaink, a többségi nemzet fiaival versenyezve szerzik oklevelüket. 1937/38-ban például 16-an, 1938/39-ben 18-an végeztek. E szép eredmény a könnyelmű életfelfogás visszaszorításának bizonyítéka. Sajnálattal állapíthatjuk meg azonban, hogy csak egy állatorvosunk van, felső kereskedelmit vagy gazdasági egyetemet végzett társunk pedig egy sem. Biztató jelenség azonban, hogy az újabb időben fordulat állott be, fiataljaink közül mind többen és többen lépnek ezekre a pályákra is.
A fenti adatok szerint eddig tehát 249 magyar diplomás került ki egyesületünkből.
Jószívű és a néppel együtt érző papra, bátor és becsületes jogászra, önzetlen és lelkiismeretes orvosra, egyszóval főiskolai végzettségű, igazi magyar emberre nagy szükségünk van. Ezekkel az emberekkel háláljuk meg azt a bizalmat, amelyet népünk iskoláztatásukkal nyújtott. Ezeket a fiatalembereket adjuk mi cserébe elárvult népünknek. Testvéreink, szabad foglalkozásuk űzésére rendszerint szülőföldjüket keresik fel letelepülésre. Állami állásban csak két társunk van. Külföldre elszármazottakról nincs tudomásunk.
Fontosnak tartjuk, hogy tanulmányaink alatt is érintkezésben legyünk népünkkel. Mert hány magyar falu van elzárva minden [94] magyar betűtől, hány magyar szíve dobban meg egy-egy magyar szó hallatára, s hány magyar ismeri világnagyságainkat? Ezeket csak az tudja, aki kisebbségi életünk egyetlen biztos alapjával, a faluval foglalkozott. Ezért van oly nagy jelentősége nálunk a falukutatásnak. Sajnos, hogy erre irányuló törekvéseinket már előbb nem valósíthattuk meg, s hogy csak a múlt évben kezdhettünk komolyabb munkába. Egyesületünk helyiségeiben azóta nem egy előadás hangzott el e tárgyról, s minden hozzászóló igyekezett a kérdés nagy fontosságát kidomborítani. Ez tulajdonképpen kezdete annak a jövőépítő munkának, mely egyesületünk tagjaira vár a diplomaszerzés után a magyar falvakban. S főiskolásainknak jól kell beosztani az idejüket, ha tanulmányaikkal s a faluval egyaránt lelkiismeretesen akarnak foglalkozni. Nem is csoda, ha a munka itt-ott hiányos. De az itt szerzett tapasztalatok nélkül társaink mégsem vághatnának neki annak a feladatnak, mely reájuk, mint magyar értelmiségiekre vár. Tudásunk kibővítésében nagy szolgálatot tesznek a birtokunkban levő monográfiák és statisztikák. De még ezeknél is többet ér, hogy összeköttetésbe kerülhettünk oly fajtestvéreinkkel, akikről csak keveset vagy éppen semmit sem tudtunk. Valamennyien átérezzük, hogy mennyire szükséges volna szlavóniai, horvátországi és muraközi testvéreinket mielőbb felkeresni, őket könyvekkel ellátni, s így a keresztény nemzeti gondolatot náluk is megerősíteni. Magyarságunk erre kötelez bennünket. Megelégedéssel mondhatjuk, hogy a falukutatás terén az eddigi jelek szerint jó munkát ígérhetünk.
Népünk szeretete s iránta érzett kötelességünk hozott össze bennünket a beogradi magyar egyetemisták Bolyai Farkas egyesületével. Célkitűzéseinkben egy úton haladunk, s ebben a nagy távolság sem akadályoz bennünket. Kapcsolataink egyre szorosabbakká válnak, s egységbe forrásunkat többé mi sem zavarhatja. Tudatában vagyunk azoknak a feladatoknak, melyekre magyar voltunk kötelez, s ez a mindnyájunkat átható tudat csak még szilárdabbá teszi kapcsolatainkat. Csak így küzdhetjük le a kisebbségi sors teremtette nehézségeket, s csak így biztosíthatjuk népünk jövendőjét. Nem verseny, nem egymás fölülmúlása a célunk, hanem kötelességeink lelkiismeretes betöltése.
Még sok a tennivaló – a régi mulasztások is visszavetettek bennünket –, feladatunk tehát nem könnyű, de bízunk a hagyományos magyar összefogásban, mely megpróbáltatások idején összeterelte a széthúzókat, s bízunk lankadatlan akaratunkban. Ezek segélyével – úgy hisszük – kivezethetjük népünket megpróbáltatásaiból, s megerősíthetjük őt a magyar öntudatban, mely nélkül sorsa a pusztulás, lassú felszívódás a többségi nemzetbe. [95]