Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Havas Károly: Öreg ház a csirkepiacon

Másnap már nem beszéltek többé Margitról. Baj támadt a házban. A fiú reggel hallotta, amint az anyja könyörgő szóval magyaráz:
– Maradj az ágyban, lázad van, elhívatom az orvost.
A választ nem értette. Apja rekedten dörmögött valamit. Csak hangjából lehetett érteni az ellenkezést. Szavai elvesztek, elkallódtak. Egészen ijesztő volt. Mintha apja elnyelte volna a szavakat. Egy percre az a rémült gondolat futott át az agyán, hogy apja, akinek olyan szép, csengő hangja volt, soha nem fog tudni beszélni.
Aztán kijött az anyja és ingerülten ráparancsolt, hogy mikor az iskolába megy, szóljon be a doktorhoz. Egész délelőtt azon töprengett, hogy mi baja lehet az apjának, hiszen soha sem volt beteg. A szikár emberek szívósságával észre sem vett kisebb bajokat, és mindig jóindulatúan tréfálkozott azon, ha valaki megbetegedett. Türelmes volt a betegekhez, mint a nagyon egészséges emberek, akik maguk nem tudják, hogy mi a betegség. Arra gondolt, hogy egyszer hetekig feküdt, s apja gyengéden ápolta. Olyan volt a keze, mint a bársony, sima, hűvös és könnyű. Soha nem fájt, ha hozzáért, ha orvosságot adott, ha az ágyban megmosdatta. Homályosan emlékezett rá, hogy az apja valaha régen orvosnak készült. Milyen kár – gondolta –, hogy nem lett orvos. Most könnyen tudná magát gyógyítani.
Délben nagy csend fogadta. A cseléd lábujjhegyen járt és suttogva beszélt. Kis húga az egyik sarokba húzódott be, és onnan nézte a szomszéd szoba ajtaját tágra nyílt, riadt szemmel. Az ajtón túl ott volt az apja, a betegség, az ijesztő rekedt hang, a ki nem mondott szavak és a nagy titok, ami csak a veszedelem pillanataiban lopakodik be. Az öreg doktor jött ki az ajtón, utána az anyja. Kissé csodálkozott. Milyen régen hívta az öreg Klein doktort, és az csak most jött. [87]
– Eljövök megint úgy hat óra tájban. Amit eddig próbáltam, nem sokat ért. Ha nem ijed meg olyan nagyon, akkor azt mondanám, elhozok magammal még valakit.
– Konzílium? – rebbent anyja riadt kérdése. S hangja könnyes volt, szeme ijedten fürkészte az orvos arcát.
Az öreg megharagudott, s mint mindig, ha mérges volt, apró lábaival ütemesen topogott egy helyben.
– Konzílium? Micsoda furcsa beszéd! Mindig ezekkel az idegen, nagy szavakkal ijesztgetik egymást. Az orvos is csak ember, és én már öregember is vagyok. Öregek a szemeim, nem láthatok mindent, elhívok magammal még egy orvost. Négy szem többet lát, és a fiatalok többet is tudnak. Ők új dolgokat tanultak, ezért kell a másik orvos. Nem kell mindjárt megijedni.
Ez a biztatás nem sokat használt. Amikor az öreg kitopogott a szobából, az asszony úgy nézett körül, mintha idegen helyre került volna. A gyerekeket meg sem látta. Csak akkor riadt fel, amikor a lány behozta az ebédet. Gépiesen tuszkolta a gyerekeket az asztalhoz, szinte kötelességszerűen nógatta őket az evésre, de ő maga nem evett semmit. Folyton az ajtóra bámult, és ha látta, hogy a fia is az ajtót nézi, szemei megteltek könnyel. A gyerek átnyúlt az asztalon az anyjához, megsimogatta a kezét.
– Anya! Baj van? Nagyon beteg? Mi van apával?
– Nem tudom. Már pár nap óta valami baja van. Te tudod milyen. Nem akart lefeküdni, nem akart orvoshoz menni, míg ma reggel nem tudott beszélni. Azt mondja a doktor, hogy a torka, de úgy látom, nem tudja, hogy mi a baj. Borzasztó, hogy nem tud beszélni. Csak néz… néz. Papírt kell adni a kezébe, arra ír. De olyan furcsán kuszáltak a betűi, azok a szép betűi. Mit csinált vele a láz!
Estére már két orvos jött, másnapra három. Aztán eljött a negyedik is. Nagy, vörös képű, hangos beszédű fiatalember. A gyerek csodálkozva látta, hogy milyen elegáns. Cilindert viselt, fekete elefántcsontfejű botja volt és aranykeretes pápaszeme. Elküldték hazulról őt is meg kishúgát is. Menjenek sétálni. Amikor végigmentek a hosszú udvaron, minden ajtóból utánuk néztek. A gyerekek elhallgattak, ahogy elmentek mellettük. Az egyik ijedten hagyta abba, amit éppen mondani kezdett. De a fiú meghallotta. Operáció. Nem tudta pontosan, mit jelent, de homályos elképzelése volt a késről, vérről és fájdalomról. Kapkodó rémüldözéssel kereste ehhez a szóhoz a fogalmakat. És hirtelen maga előtt látta az apját, amint a nagy vörös ember késsel nyúl bele a torkába. Végigfutott rajta a hideg, majd forróság öntötte el. Úgy szorította kishúga kezét, hogy az sírva fakadt.
Járkáltak a városban, nézték az embereket, elbámészkodtak a [88] kirakatok előtt. A kislány beszélt és nevetett, a fiú komoran, összeszorított szájjal ment mellette. A nevetése mintha mellbe ütötte volna. Ez a kicsi nem is tudja, hogy mi van odahaza. Mire hazaérnek, hátha megtörténik már a szörnyűség. Nem az operáció, valami más, valami megnevezhetetlen, sötét és titokzatos. És egyszerre felrémlett előtte a halottaskocsi képe, amely az öreg csendbiztost vitte ki a temetőbe. A halál gondolata elválaszthatatlan volt lelkében a sötét kocsitól és a fekete lovaktól, amelyeknek fején gyászosan bólogattak a fekete tollkoronák. Valami feketeségtől rettegett, ami már várja őket otthon.
Majdnem este volt már, mire hazaértek. Valójában félt hazamenni, és csak azért szánta rá magát, mert a kislány már halálosan fáradt volt. Anyja észre sem vette, hogy milyen sokáig maradtak el. Pedig attól tartott, hogy majd összeszidja. Nem merte kérdezni, de egy pillantás már megnyugtatta. Anyja szinte derűs volt és még mosolygott is, amikor a kislány mindjárt enni kért.
– Apád jobban van. Beszélni még nem tud, de azt mondták, hogy nincs semmi veszély.
Reggelre aztán megint ott volt a baj. Valami történt a beteg torkával, valami megpattant benne s vér buggyant ki szája szélén. Az öreg orvos megint eljött, őket kiküldték az udvarra, és a doktor sokáig beszélt anyjával.
A fiú alig ismert rá, mikor visszatért. Arca dermedt volt, összetört, szeme körül mély fekete árkok húzódtak, s ajka néha megremegett. Odahúzta magához.
– Most elmégy a nagyapához, megmondod neki, hogy apa nagyon beteg, és jöjjön el. Úgy mondod, hogy én kérem. Érted? Én kérem, hogy jöjjön el. Ezt mondd neki, akkor majd eljön.
A gyerek, aki már napok óta nem ment az iskolába, most szívesebben ment volna akár a számtanórára is, mint nagyapjához. Mindig félt tőle. Különös ember volt, öreg, fehér, mindig nagyon tiszta és mindig nagyon szigorú. Soha nem beszélt hozzá másként, csak németül vagy franciául, és ha valami hibát követett el, mindig összeráncolta bozontos, sűrű, fehér szemöldökét. Ettől a szemöldökráncolástól jobban félt, mint a legszigorúbb tanár szidásától. Egész úton azon töprengett, hogy milyen nyelven adja át az üzenetet: németül, vagy franciául. Keresgélte a francia szavakat, formálta a kifejezéseket, de sehogy sem ment. Érezte, hogy hibás, amit mondani akar. Majd a némettel próbálkozott. De egyszerre elfelejtett németül is. És amikor a virágos kis udvarban ott állott szemben a nagyapjával, magyarul dadogta felé:
– Apa haldoklik. Anyuka azt üzeni, hogy azonnal jöjjön. Azt akarja, hogy rögtön jöjjön.
Egy percre még hallotta nagyanyja rémült sikoltását, aztán [89] elsötétedett előtte minden, s elvesztette eszméletét. Csak akkor ébredt fel, mikor nagyapja már rég elment. Nagyanyja mosolygó, kis kerek asszony volt, s fiatalosnak látszó. De most megöregedett, csupa ránc lett az arca és töredezve motyogta maga elé:
– Mindig mondtam! Húsz évig nem beszéltek, és most az idegen asszony parancsolja oda a fiához.
A fiú homályosan tudott valami titokról. Valami történt, egyszer, nagyon régen, és azóta apja s öregatyja soha sem beszélt egymással. Nagyanyja el-eljött hozzájuk, ők is el-eljártak a kiskertes házba, de apja soha se kérdezte őket, hogy mi újság szüleinél. Ha anyja jött, megcsókolta a kezét, – kissé tréfásan, mintha nem is az anyja volna –, az arcát is megsimogatta, de különben alig beszélgettek. A fiú nagyon szerette öreganyját. Jó asszony volt, egyszerű, kedves, mindennel tömte, pénzt dugdosott neki, de most idegenkedve fordult el tőle, mert megbántotta anyját, az idegen asszonyt. Nem is maradt ott, hiába kérlelte öreganyja. Hazament. Otthon már várta az anyja.
– Eredj be! – szólt hozzá.
S odamutatott az ajtó felé, amelynek küszöbét már napok óta nem volt szabad átlépni.
Apja ott ült párnákkal felpolcoltan egy karosszékben, soványan, szürkén, csak a szemében égett valami sötét tűz. Szemben vele ült az öregapja, fehéren és megindultan. Most látta csak, hogy mennyire nem hasonlítanak egymáshoz. Apja kezei lesoványodottan, betegen is erős, kemény kezek voltak, öregapjáé viszont hosszú ujjúak, finomak, gyöngédek. De szája kemény volt, és vékony orra rideg, szigorú. Szemük sem egyezett. Apjáé mély tüzű volt és mégis meleg, barna, öregapjáé: hideg és kék. Idegen szemei voltak. Eszébe jutott, hogy nemcsak anyját tartották idegen asszonynak, hanem öregapjáról is különös hírek keringtek a városban. Finomsága s szigorúsága idegen volt, semmi közösséget sem tartó a poros várossal. És most ez a kemény öregember megindultan s szeretettel beszélt atyjához. A fiú alig értette a francia szavakat. Zúgó fejében egymást űzték a mondatok, de sejtette, érezte, hogy valami nagyon régi dologról beszél az öregember. Azt magyarázta, hogy mindent el kell felejteni. Atyja csak hallgatott, mereven nézve maga elé, barna szemében ugyanazzal a kemény ridegséggel, mint ami öregapja kék szemében annyiszor visszariasztotta. Most látta csak, hogy ők ketten mennyire egyek, bármennyire is különböznek. Ekkor ijedten eszmélt rá, hogy idegen közöttük, mert sohasem tudna így nézni és így hallgatni. Érezte, hogy tenni kell valamit. Odament apjához, megsimogatta a kezét, és ajánlkozott, hogy hoz papirost. Arra írja fel, amit mondani akar, hiszen nem [90] tud beszélni. S jóleső érzéssel töltötte el, hogy öregapja most már nem haragszik rá.
Ám hiábavaló volt minden kedvbenjárás, atyja ingerülten lökte el kezét, s indulatosan tört ki.
– Nem! – kiáltotta inkább, mint mondta, rekedten, keményen, elutasítóan.
Nagyatyja tehetetlenül kelt fel. De indulóban még egyszer odaszólt fiához:
– Adja az Isten, hogy sohase kelljen kérned a fiadat, mert ő is olyan lehet még hozzád, mint amilyen te voltál hozzám.
Utána megfordult, s kemény, egyenes testtartással kiment. A másik szobában várta már a menye. Kezet csókolt neki, és suttogva beszélni kezdett valamiről. Majd a fiúra mutatott s csendesen eltávozott.
Este egy híres orvostanár jött le Budapestről, s a kezelőorvosok kíséretében felkereste a beteget. A fiú nagyatyja hozatta le, ő adott rá pénzt. Régebben sohasem adott. Most annál inkább. Mindenre, amire kellett. Két hét sem telt belé, s apja hangja már úgy dörgött a lakásban, mint azelőtt. Már azt is elfelejtette, hogy beteg volt valaha.
A fiú nem felejtett el semmit, és ha ott volt a kis virágos udvarban, már nem félt öregapjától. Most már tudott vele beszélgetni. Megszerette. Az öregember megérezte ezt a változást, de hangja nem lett melegebb, sem tekintete enyhébb. Viselkedésre tanítgatta a gyereket: enni, mozogni, köszönni, meghajolni, kabátot felvenni. Semmi sem volt neki elég jó ezekben a dolgokban. S a fiú semmiben sem bizonyult oly rossz tanítványnak, mint épp ezekben. Néha mulattatta, hogy nagyapja szerint egész különös módja van a kilincsmegfogásnak, hát még annak, hogy miként szabad egy asszony előtt ajtót nyitni. De öreganyja ezeket az ósdi, divatjamúlt szertartásokat annál kevésbé állhatta. Szelíd, engedékeny természetét meghazudtolón bosszankodott, haragudott, sőt még a hangosabb szavaktól sem tartózkodott. Azt mondogatta, legjobb, ha valaki mindent elfelejt, amit otthagyott. A vége ezeknek a jeleneteknek, melyekből a fiú semmit nem értett, az volt, hogy sírva fakadt, öregapja pedig fogta a botját, s lassú, tempós, de kemény léptekkel elindult a kaszinóba.
Egyszer a fiú odahaza megkérdezte az anyját, hogy mi az a titok, ami nagyapját körülveszi. De anyja tagadóan rázta a fejét.
– Soha ne kutassad. Apád is ennek a betege, s ti mind azért vagytok olyan szomorúak, mert rátok nehezedik a titok.
A fiú elégedetlen volt a válasszal. Akaratoskodott, erőszakoskodott. Anyja ekkor ráütött. Keményen, erősen. Többször is megütötte, holott azelőtt sohasem tette. Még kiskorában sem. [91]
– Ne akarj tudni semmit! – kiáltott rá. – Öreganyádnak van igaza: aki otthagyta az életét, az felejtse is el. Az öregapád pedig otthagyta. Mert valaha más életet élt. De az után nem szabad kutatni. Neked különösen nem!
A gyerek szepegett. Nem mert hangosan sírni. De kíváncsisága mégis legyőzte a félelmét.
– Szebb élete volt, nagyobb úr volt?
– Más volt, egészen más. Idegen országban, messze földön. Olyan emberek között élt valaha, akikről te sohasem hallottál. S oda soha nem szabad visszamennie. Még az apád sem volt a világon, amikor onnan elmenekült. Azóta is mindig oda vágyódik vissza. Mindenki idegen neki, aki itt van. Nagyanyád, apád is, te is – mind idegenek vagytok. Idegen a véretek, idegen a szemetek, idegen a beszédetek. Nem rossz ember, jó ember. Úr. Csak idegen. Az egész családjához az. S ha te egyszer megtudod, hogy miért volt mindez, akkor neked is idegen lesz mindenki, és te se fogsz szeretni senkit. Engem sem fogsz szeretni. Ezért ne beszélj soha erről, és apádat se kérdezd, mert nagyon meg fog haragudni.
A fiú elhallgatott, de soha sem felejtette el azt a napot, amikor apja meg öregapja – két idegen – egymással szemben ültek és ott állott közöttük ő, a harmadik idegen.
(Folytatása következik)