Adattár-kereső

az adattár-kereső a megadott kulcsszóra keres az adattárban:
települések, intézmények, kronológiák, bibliográfiák, könyvek,
dokumentumok, folyóiratok, drámatár, képzőművészeti tár

Folyóiratok

Vissza

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Dettre János: Az apostol születése

Az elszürkült, kispolgárivá simult élet kulisszái mögül egy brutálisan megrázó újsághír fellobbanó fénye mellett az élőnél elevenebben áll elém hirtelen Szenteleky Kornél emléke. Barátom volt, társam a hitben és a harcban, s e pillanatban nincs számomra fájdalmasabb, mint hogy róla kell írnom ahelyett, hogy neki írhatnék…

Az erdélyi irodalomnak van már történetírója, egyszer még meg fogja valaki írni a jugoszláviai magyar irodalom történetét is. S az ébredésről s az első tapogatózásokról szóló fejezetben jut majd bizonyára pár sor a jugoszláviai magyar újságírás hősi kezdetének is. Érzésben és nyelvben magyar lapot írni kellett, a modern újságírás és hírszerzés minden eszköze nélkül újságot csinálni, mikor az esemény és az újság között ezernyi akadály volt az, de nem volt egyetlen kapcsolat, s mikor a kisebbségi magyar publicisztikának még a stílusát is ki kellett alakítania, a szavak mindennapi értelmét új jelentéssel és hangsúllyal gazdagítván.

Alkalom szüli a tolvajt, s a mettőr zaklató sürgetése közben kirángattam a régi folyóiratok közül a Hétnek páréves kötetét, s abban lapozva egy frissen, európai szemlélettel s nagy kultúrázottsággal megírt cikkre találtam. A cikk megjelent, s harmadnap megjelent a sziváci községi orvos levele is: ha már hozzájárulása nélkül közöltük egy, a Hétben megjelent régi cikkét, legalább – nem a pénz, hanem az írói munka tisztessége és megbecsülése végett – küldjünk el neki negyven koronát.

Szenteleky Kornélból, a Stari Sivacon élő budapesti íróból így lett a jugoszláviai magyar nemzeti kisebbség írója. A véletlen összeismerkedésből levelezés, a levelezésből találkozások s a találkozásokból zavartalan, elmélyült, leggyöngédebb s a legnemesebb ösztönzésekkel teli barátság fejlődött ki. Szentelekyt úgy kellett megnyerni a jugoszláviai magyar irodalomnak, mint ahogy később ő szervezte meg a jugoszláviai magyar írói rendet. Mennyi rábeszélésre, nógatásra, ösztönzésre, meggyőzésre, a kérő és sürgető szavaknak mennyi zaklatására volt szükség ahhoz, hogy – magyar kisebbségi író legyen belőle, [617] hányszor kellett megfogni a kezét, s a barátság tolakodásával s a szeretet erőszakával tollat kényszeríteni a tiltakozó ujjak közé, amíg eltökélte magát arra, hogy írni fog, s a töredékmagyarság írójának sorsát, kötelességét vállalja. (Nem sokkal később megjelent egy kis füzete Pechán Józsefnek, a vrbasi piktornak életéről és műveiről, ehhez a tanulmányához még nekem kellett az előszót írni.)

Ami ezután jött, az már a jugoszláviai magyar kisebbség nyilvánossága előtt ment végbe. Szenteleky Kornélban tehetsége mellett felragyogott a küldetés hite is, nemcsak írt, de teremtett is irodalmat s ma még csak gyászolni tudjuk a torzó élet nagyszerű eredményei mellett a még nagyszerűbb ígéretek örök megsemmisülését.

Nincs még annak ideje, hogy az örökkévalóság számára igyekezzünk megrajzolni emberi portréját, vagy hogy működésének, alkotásának és hatásának irodalomtörténeti jelentőségét lemérjük. Ma még – csak gyászolni tudjuk, s könnyes vágyódással gondolni rá, aki a vágy költője volt, hittérítője a szépségnek, apostola a rajongásnak, az örökkévaló művészet országának követe, s ezeken túl és ezeken felül: magyar, s akinél melegebben, színesebben, törékenyebb szavakkal, meghatóbban és könnyesebben senki sem tudta megszólaltatni örök nosztalgiáját az után a csendesség és béke után, ahová harcos lelke s kifáradt teste már elérkezett.

Az óceán mélyében élnek növények, melyekhez már nem jut el a nap. Ha világossághoz akarnak jutni, kénytelenek maguk világítani. Mintha Szenteleky Kornél életét is ez a végzet predesztinálta volna. Sötét utakon a fény követe volt, s a lelke azért ragyogott a tehetség és küldetés izzásában, hogy mégis legyen körülötte világosság. Nem holt volt, mert nemcsak »lopott fényt« tükrözött, benne nemcsak az európai kultúra s a magyar irodalom fénye ragyogott, önfénye is volt, az örök művészet napjának egy csóvája tündökölt benne, s a maga fényét adta át csillagtestvéreinek. Vannak égitestek, melyek fényezredévekkel ezelőtt szétporladtak, de fényük még mindig tündököl. Szenteleky Kornél lelke is ellobbant, de fényleni fog addig, amíg mások látják és őrzik a szent tüzet, mint új Vesta-papjai egy zsendülő irodalomnak, s amíg vetése: a jugoszláviai magyar irodalom az áldott termékenységű rögökön ki fogja bontani – olyan mindegy, hogy paraszti pipacs lesz-e, vagy kitenyésztett orchidea – a magyar kisebbségi nemzet irodalmának az európai kultúra törzséből kisarjadzott virágait.

S ezeket a virágokat kell majd letenni Szenteleky Kornél sírjára.