Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Az elszürkült, kispolgárivá simult élet kulisszái mögül egy brutálisan megrázó újsághír fellobbanó fénye mellett az élőnél elevenebben áll elém hirtelen Szenteleky Kornél emléke. Barátom volt, társam a hitben és a harcban, s e pillanatban nincs számomra fájdalmasabb, mint hogy róla kell írnom ahelyett, hogy neki írhatnék…

Az erdélyi irodalomnak van már történetírója, egyszer még meg fogja valaki írni a jugoszláviai magyar irodalom történetét is. S az ébredésről s az első tapogatózásokról szóló fejezetben jut majd bizonyára pár sor a jugoszláviai magyar újságírás hősi kezdetének is. Érzésben és nyelvben magyar lapot írni kellett, a modern újságírás és hírszerzés minden eszköze nélkül újságot csinálni, mikor az esemény és az újság között ezernyi akadály volt az, de nem volt egyetlen kapcsolat, s mikor a kisebbségi magyar publicisztikának még a stílusát is ki kellett alakítania, a szavak mindennapi értelmét új jelentéssel és hangsúllyal gazdagítván.

Alkalom szüli a tolvajt, s a mettőr zaklató sürgetése közben kirángattam a régi folyóiratok közül a Hétnek páréves kötetét, s abban lapozva egy frissen, európai szemlélettel s nagy kultúrázottsággal megírt cikkre találtam. A cikk megjelent, s harmadnap megjelent a sziváci községi orvos levele is: ha már hozzájárulása nélkül közöltük egy, a Hétben megjelent régi cikkét, legalább – nem a pénz, hanem az írói munka tisztessége és megbecsülése végett – küldjünk el neki negyven koronát.

Szenteleky Kornélból, a Stari Sivacon élő budapesti íróból így lett a jugoszláviai magyar nemzeti kisebbség írója. A véletlen összeismerkedésből levelezés, a levelezésből találkozások s a találkozásokból zavartalan, elmélyült, leggyöngédebb s a legnemesebb ösztönzésekkel teli barátság fejlődött ki. Szentelekyt úgy kellett megnyerni a jugoszláviai magyar irodalomnak, mint ahogy később ő szervezte meg a jugoszláviai magyar írói rendet. Mennyi rábeszélésre, nógatásra, ösztönzésre, meggyőzésre, a kérő és sürgető szavaknak mennyi zaklatására volt szükség ahhoz, hogy – magyar kisebbségi író legyen belőle, [617] hányszor kellett megfogni a kezét, s a barátság tolakodásával s a szeretet erőszakával tollat kényszeríteni a tiltakozó ujjak közé, amíg eltökélte magát arra, hogy írni fog, s a töredékmagyarság írójának sorsát, kötelességét vállalja. (Nem sokkal később megjelent egy kis füzete Pechán Józsefnek, a vrbasi piktornak életéről és műveiről, ehhez a tanulmányához még nekem kellett az előszót írni.)

Ami ezután jött, az már a jugoszláviai magyar kisebbség nyilvánossága előtt ment végbe. Szenteleky Kornélban tehetsége mellett felragyogott a küldetés hite is, nemcsak írt, de teremtett is irodalmat s ma még csak gyászolni tudjuk a torzó élet nagyszerű eredményei mellett a még nagyszerűbb ígéretek örök megsemmisülését.

Nincs még annak ideje, hogy az örökkévalóság számára igyekezzünk megrajzolni emberi portréját, vagy hogy működésének, alkotásának és hatásának irodalomtörténeti jelentőségét lemérjük. Ma még – csak gyászolni tudjuk, s könnyes vágyódással gondolni rá, aki a vágy költője volt, hittérítője a szépségnek, apostola a rajongásnak, az örökkévaló művészet országának követe, s ezeken túl és ezeken felül: magyar, s akinél melegebben, színesebben, törékenyebb szavakkal, meghatóbban és könnyesebben senki sem tudta megszólaltatni örök nosztalgiáját az után a csendesség és béke után, ahová harcos lelke s kifáradt teste már elérkezett.

Az óceán mélyében élnek növények, melyekhez már nem jut el a nap. Ha világossághoz akarnak jutni, kénytelenek maguk világítani. Mintha Szenteleky Kornél életét is ez a végzet predesztinálta volna. Sötét utakon a fény követe volt, s a lelke azért ragyogott a tehetség és küldetés izzásában, hogy mégis legyen körülötte világosság. Nem holt volt, mert nemcsak »lopott fényt« tükrözött, benne nemcsak az európai kultúra s a magyar irodalom fénye ragyogott, önfénye is volt, az örök művészet napjának egy csóvája tündökölt benne, s a maga fényét adta át csillagtestvéreinek. Vannak égitestek, melyek fényezredévekkel ezelőtt szétporladtak, de fényük még mindig tündököl. Szenteleky Kornél lelke is ellobbant, de fényleni fog addig, amíg mások látják és őrzik a szent tüzet, mint új Vesta-papjai egy zsendülő irodalomnak, s amíg vetése: a jugoszláviai magyar irodalom az áldott termékenységű rögökön ki fogja bontani – olyan mindegy, hogy paraszti pipacs lesz-e, vagy kitenyésztett orchidea – a magyar kisebbségi nemzet irodalmának az európai kultúra törzséből kisarjadzott virágait.