Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. június 15) 6. szám

Polácsi János: Hadrovics László: A magyarországi szerb kérdés balkáni gyökerei

A Balkán mindig vonzotta a történészeket. Hadrovics László széleskörű forráskutatáson alapuló tanulmánya minden Balkán-kutató figyelmére érdemes munka. A magyarországi szerbség egyházi és politikai aspirációinak gyökereit tárja elénk a történelmi okmányokból. Szemünk előtt vonulnak el a szerb nép igazi vezetői és sorsának irányítói. Pravoszláv püspökök és egyházatyák, akik mind egyházi, mind politikai téren nemcsak vezetői, de bírái és kormányzói is voltak a szerb népnek. Az ortodoxia – más társadalmi és osztálytagozódás híján – maga irányítja a szerb népéletet évszázadokon át. A török elnyomás alatt a pravoszláv papság kezében egyesült az egyházi irányítás, de egyben a világiak egész életére kiható vezetői hatalom is. Az ortodox vallású népeknél egybeforrott a közösségtudattal kialakult egyházi és világi életforma, és ennek a közösségtudatnak „olyan ősi szubtrátumát fejlesztette ki,… amelynek lényegén később sem tudtak változtatni”. Ez az erő ma is teljes hatásában érvényesül és él a népben – és habár vallási és politikai hatása lappang – a mélyben gyökeret vert ereje ma is érintetlen és hatékony.
A nemzeti eszme öntudatosodása – Hadrovics László szerint – magyar mintára történt úgy a románoknál, mint a szerbeknél. Ez pedig a XVIII. század francia öröksége. Hadrovics rámutat a Karadžić és Obradović nyomán térfoglaló világi elem szerepére a tudomány terén. Ez a világi elem töri meg az ortodoxia évszázados uralmát. Ez a világi réteg azonban sohasem szakadt el a néptől, de ugyanakkor hódolattal tekintett a nép egyházfőire is, kiket a második világháború küszöbéig hódoló tekintettel kísért.
A török uralom alatti politikai és egyházi magatartása bizonyítja, hogy a szerb ortodox egyház vezetői mindenkor faji és nemzetiségi politikát folytattak. Sikerrel járt vállalkozásaik mutatják, hogy népüket az évszázados elnyomás alatt vallási és nemzeti téren összetartották. Dacára a nép alacsony kultúrájának, mindig elég erősek voltak Kelettel és Nyugattal szemben, és megőrizték befolyásukat századokon át a lelkeken. A vezető püspökök és pátriárkák mindig megtalálták a módját annak, hogy hogyan szerezzenek privilégiumokat töröktől, osztráktól egyaránt.
A pátriárka és a főpapi zsinat – melyben jelentős szerepet játszottak a világiak is – mindig a kor ütőerén tartották kezüket, és minden alkalmat felhasználtak a nép széles rétegének jogokhoz és kiváltságokhoz, földhöz és vagyonhoz való juttatására. Miután a szerbség egységes volt – nem voltak társadalmi osztályai –, innen a megkülönböztető címek hiánya. Így mindenki egyformán részesült a kivívott eredményekben. Az egyház kezében volt minden hatalom, még a bíráskodás is. Polgári perekben is a szerb pátriárka ítélkezett: ezáltal „szinte a nép fölötti korlátlan hatalommá nőtt”, a nép számára az isteni kinyilatkoztatás lehetett. (23. old.)
Ez a hatalom újra meg újra érezteti erejét a szerb nép válságos napjaiban. Amint a török birodalom gyengül, megindulnak a pátriárkák és püspökök Oroszország felé, és onnan kérnek és várnak segítséget. Kérnek és kapnak is. Már a török uralom alatt „a szerb egyház ősi bizánci elveken nyugvó, teokratikusan kormányzott vazallus államot alkotott az oszmán birodalom kötelékében (28 old.), és ugyanezt akarja elérni – és bizonyos mértékben el is éri I Lipót alatt a Délvidéken, de „a szerb vezetőket őszinte érzései – írja Hadrovics – mindig csakis Moszk[286]va felé vonzották” (33). „A pátriárkátus a szerb nemzet nevében önálló külpolitikát folytatott.” (30.)
I. Lipót idejében „Belgrádiban a pátriárka vezetése alatt Teofan rudniki, Gerasim zvorniki püspökök, Simeon Ljubobratić belgrádi metropolita, Izaiaš Đuković borosjenői püspök, néhány kenéz és bíró tanácskozásra jött össze. Ott megállapították azokat a kérelmeket, melyeket I. Lipót elé terjesztettek. Erre adta ki I. Lipót 1690. aug. 31-én híres diplomáját, amely az újkori, magyarországi autonómia legelső alapokmánya. A pátriárka tehát mint a szerb vazallusállam feje a török szuverenitás alól kivonta magát, és a Balkánon érvényben volt egész önkormányzati rendszerrel igyekezett a Habsburg főhatalom alatt elhelyezkedni, s vele kompromisszumot kötni. I. Lipót ezt az eljárást szentesítette s a kompromisszumot megkötötte” (38 old.).
“I. Lipót diplomái egy bizánci, teokratikus elveken nyugvó és török állami viszonyok közé beágyazott, tehát egész valójában balkáni jellegű hűbéres kormányzati rendszert mindenestül egy nyugati államrendszerbe és nyugati vallási viszonyok közé telepítettek át” (40.). Ez az áttelepítés a szerbségnek kulturális és gazdasági föllendülését eredményezte.
Dr. Milutinović Miklós munkáiból látjuk, hogy a Szerb Matica körül csoportosult magyarországi szerbek – sokszor egyedül képviselték a szerb irodalmat, művészetet és tudományt.
Hadrovics László értékes dolgozata megmutatta a magyarországi szerb kérdés balkáni gyökereit. Mi úgy látjuk, hogy ezek a gyökerek életerős hajtásokba szöktek a magyar földön is.