Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. június 15) 6. szám

Szőnyi Kálmán: Kosztolányi Dezső: Elsüllyedt Európa

Állítólag Goethe édesanyja mondta, hogy ha az ő fia átrándul a szomszéd faluba, akkor útközben több élménye akad, mintha más az egész világot beutazná. Leszűrve az anyai elfogultságot ennyiből is nyilvánvaló, hogy az élmény nem nászutasokat letipró nápolyi emlék, amely a terek és utcák sarkaira kiállva akarva-akaratlanul az utasok nyakába varrja magát. Az élmény tartózkodó. Talán zárkózott hercegnő; csak a kedvelteknek mutogatja bájait.
Az utazáshoz nemcsak pénz kell – talán legkevésbé ez –, hanem hajlam és tehetség. Az utazás gesztus, következmény: valaminek a megnyilvánulása. Az utazók örök nyughatatlanok és örök keresők. Az majd minden művész, és az volt Kosztolányi.
Bejárta Európát. Okos szemével belelátott országok, népek lelkébe. A táj, ahol vonatja átsuhant, vagy a város, amelynek köveit, aszfaltját taposta, alig érdekelte.
Az embereket figyelte, azért megy a pápához, D’Annunzio fiához, Rothermere-hez, Vilmos császárhoz. A római Szt. Péter-templomról mit se mond, de Pompeiben, a romok között talált három olasz munkásnak több mint egy oldalt szentel. Járja Európa városait, mint egy eszményi riporter, lelke Contaxát mindig felvételre készen tartva.
A rendkívüli, a groteszk és a csoda vonzza, még az a csoda is, amely körül a XX. század elzavarta már a misztika homályát. Svédországból telefonon beszél feleségével, hogy utána elragadtatott sorokat vessen papírra. Rómában Mussolini oroszlánját, Párizsban a mourge-t, a halottasházat, Velencében az »ör-[???] tekinti meg és így tovább [???] az értelem, tüneményes biztonságával választja ki a megleshető jelenségekből a környezet leghangsúlyozottabb, leglényegesebb foltját, és amit leír, a mögött az átélés és a valóság friss melege érzik. Ritkán beszél általánosságban Párizsról, Olaszországról vagy angolokról. Részleteket lát: egy minősíthetetlen párizsi kabaréénekest, egy angol koldust vagy egy holland reggeli tízféle süteményét. De ezek a részletek jellemzőbbek mindennél: azt mutatják, ami az olaszt olasszá, az angolt angollá teszi, tehát azt, amiben különböznek tőlünk és mindenki mástól.
Az út első állomása Belgrád. Az annexiós válság tetőpontján járja a szerb főváros lebujait, kávéházait. Pópákat lát, „akik imakönyvükben új bombák receptjét tartogatják”, kicsapott diákokat, tüdővészes nyomdászokkal és vezérkari tisztekkel „vanílialikőrt isznak, de zsebeikben ciánkálit rejtegetnek” – írja róluk, és öt évvel a háború előtt ennek az utazásának naplóját ezzel fejezi be: „Háború lesz.”
Az ifjúság mohó hódítási vágyával megy el még a nagy, de eredménytelen katarzis előtt Rómába, Párizsba, majd újra Olaszországba és Bécsbe. Azt keresi, amit itthon nem találhatott; az idegenséget, hogy országokat, földrészeket fogadhasson be alkotó lelke nyers anyagraktárába. Tízévi kényszerű szünet következik ezután, de e tíz év alatt a szabadkai tanárfiúból az ország egyik legnagyobb írója, költője lett.
A P. E. N. Club kilencedik nagygyűlésén, 1931-ben ő is ott van nemzetét és irodalmunkat képviselve. Harmincöt nemzet 350 írója gyűlt össze. Az egész XX. század emberré lett irodalma. Csupa rendkívüli, csupa zseniális agyvelő. (Így – a háború idiómái között – elképzelni is könnyelműség; ha azokban a napokban ott földrengés vagy más elemi csapás következik be, nélkülük ma Európa, a vi[285]lág szegény és kifosztott.) Kosztolányi élesen figyel, és szorgalmasan jegyez útinaplójába, még olyanokat is, amelyeket mélységüknél fogva a művészetbölcseletnek tarthatna fenn.
Az 1934-es stockholmi út már inkább zarándoklás az ottani 10 gramm rádiumhoz, mint kutatás. Az első út óta 25 év telt el, egy emberélet alkotó, tudatos fele. Az utas megkomolyodott és elfáradt. Már nincs kedve – talán ereje se –, hogy játsszék a halállal, mint még olaszországi útjain. Városokat jár meg anélkül, hogy elsietne temetőjükbe. Megelégszik az elmúlás gondolatával.
Fiatal korában mindig azt kereste, ami idegen volt. Amikor utoljára Svédországban jár, ott, az idegenben, a stockholmi alkonyban fölszakad szívéből egy testvéri kiáltás: „Város, köszöntelek. Mindegy, hogy mi a neved, és merre fekszel, északon vagy délen, lehetsz te Athén, Varsó, Palermo vagy Koppenhága, nekem maga a fészek vagy, az otthon” – írja, és lelki szemeivel bizonyosan a szabadkai Kakasiskolát, a városházát, a barátok templomát, vagy a palicsi sétány öreg fáit látja. Ötvenéves, amikor ez a szabadkai játékos, nagy gyerek megtalálja az otthont. Nem Stockholmban, nem a Városokban, hanem önmagában.
Egy könyvismertetés keretei ma már szűkek arra, hogy Kosztolányi írói tehetségét, egyéniségét elemezzük benne. Helyét az irodalomban komoly tanulmányok jelölték meg, de elhamarkodottan. Hiszen az Elsüllyedt Európa halála óta a hetedik kötet, amely Illyés Gyula rendezésével és a Nyugat kiadásában megjelent. A kép, amely kialakult róla, következésképpen minden kötettel gazdagodik és színesedik. Élet és mű számadása még csak most folyik, és egy ismeretlen őslény csontjait rendezgető paleontológus repeső izgalmával nézzük, ahogy a háborúval, sajtóáradattal ellepett, de felszínre hozott részek egymás mellé kerülnek könyvespolcunkon, és mint lesz mind prehisztorikusabb arányú, és mint lesz mind csodálatosabb ez a mű.