Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Bartha Katalin: Egy elfelejtett magyar népsziget: a szlavóniai magyarság

A Dráván túl, Osijek közelében, a régi Szerém vármegye területén négy Szent László-korabeli telepítésű magyar község éli a testvértelen népek szomorú életét. Ez a négy község: Kórógy, Szentlászló, Haraszti és Magyarrétfalu. A négy falu lakossága együttvéve is alig több háromezernél, s ez a szám is évről évre csökken. Sorsukról, küzdelmeikről, sőt még létezésükről sem igen vettünk tudomást évszázadokon keresztül, s úgy hiszem, ma se sokan tudják, hogy horvát Szlavónia területén, idegen tengerben, nagy egyedülvalóságban él egy kis magyar népsziget, amely mindig hozzánk tartozónak vallotta és vallja magát most is. Néhány évvel ezelőtt bizony még én is csak annyit tudtam róluk, hogy sok értékes és érdekes régiséget megőrző nyelvjárásukat két kiváló nyelvészünk, Szarvas Gábor és Balassa József tanulmányozta néhány hétig az 1800-as évek végén. Amikor először indultam el hoz[77]zájuk, úgy éreztem magam, mint egy ismeretlen földrész első kutatója. Bizonyosra vettem, hogy elszigetelt helyzetükben ősrégi népi hagyományokat őrizgetnek, sőt titokban – Kalevalára gondolva – azt is reméltem, hogy ismeretlen kincseik között talán még naiv eposzunk nyomaira is rábukkanok. Ez a reményem természetesen nem vált valóra, de nyelvünk és költészetünk tárházának egyéb értékei bőségesen kárpótoltak ezért a csalódásért.
A négy község közül Kórógy népének nyelvjárását tanulmányoztam legalaposabban. Négy ízben kerestem már fel őket hosszabb-rövidebb időre, ezalatt valóban köztük éltem, együtt voltam velük reggeltől estig, asztalukhoz ültem a disznótorokon, nyáron kimentem velük a mezőkre, csépléskor a boglya árnyékából hallgattam beszélgetésüket, ősszel vagy a „lentiloló” asszonyok szavát lestem, vagy a szőlőben jártam a lányokkal a „seregemadarat” „ijögetni”.
S most szeretném minden magyarnak megmutatni: ilyenek ők, így élnek, így beszélnek. Aki megismeri, az meg is szereti őket; s nekik valóban nagy szükségük van a szeretetre.
Sok évszázados történetüknek kevés nyugodt korszaka volt. Még a honfoglaláskor telepedtek erre, a még nemrégen is járhatatlan, mocsaras területre mind a négy szlavóniai község magyarjai. Falvaikat először a nádas, vizenyős síkságból kiemelkedő halmokra építették, s később, mikor a mocsarak vize „leszippatt”, alkalmasabb területre költöztek. Haraszti és Kórógy határában ma is mutogatják a régi faluhelyet. A török, tatár hordák mindig útba ejtették őket, felégették házaikat, elhajtották barmaikat. Sokat meséltek a „régi öregök” a török, tatár pusztításokról, s ma az unokák és dédunokák még mindig emlékeznek egy-egy mesére. Íme az egyik: „Éccör, nyárrakeletkor meg (megint) csak ejüttek aóm a törökök. De egyöm a harasztiak eszre vették, hugy jünnek, oszta mind kimentek a földekre, belé a vízbe (t. i. a mocsarak vizébe), de ugy egyöm, hugy még a feje búbja se laócótt egynek se. Osztá naóccsévön (nádcsővön) szedték a levegőt. Jüttek a törökök, de maó csak a puszta haózakat tanaóltaók. E mentek, ugy ahucson jüttek.”
A kórógyi egyházi jegyzőkönyvek tanúsága szerint az 1530-as vagy 40-es évek táján Sztárai Mihály és Szentantali Gergely térítői munkájának eredményeként mind a négy község magyarjai református hitre tértek. Egységes áttérésüknek egyik fő oka bizonyára erős nemzeti öntudatuk volt; áttérésükkel is a köztük és környezetük között lévő faji különbséget akarták hangsúlyozni. Ma is református vallásúak mindnyájan.
A mocsarak idején fő foglalkozásuk a halászat és állattenyésztés volt, ma már mindnyájan törpe- vagy kisbirtokos földművelők. Nehéz anyagi gondokkal kell küzdeniük az aránytalanul nagy községi és állami adók miatt. Számuk évről évre apad.
Nyelvjárásuk, elszigetelt helyzetük miatt, sajátos egyéni irány[78]ban fejlődött, és sok szerkezetbeli, alaktani és szókincsbeli régiséget megőrzött. A szerb, horvát hatás csak a szókincs anyagán érezhető, de itt sem olyan mértékben, ahogy az állandó érintkezés miatt várható. A szlavóniai magyarság nyelvének tanulmányozása éppen megőrzött régiségei és egyéni sajátságai miatt értékes tanulságot ígérő feladat. Csak néhány ilyen érdekes régiséget és jellegzetességet említek.
Nyelvemlékeinek bizonysága alapján tudjuk, hogy milyen nagy divatja volt ómagyar nyelvünkben a kicsinyítő képzők használatának. Mai nyelvükben a kicsinyítő képzők szerepe összezsugorodott, ilyen fajta képzőinek nagy része elavult. A szlavóniai magyarok a múlt idők mélyéből magukkal hozták a kicsinyítő képzők szeretetét. Részint elavult, részint ma is élő képzőkkel kicsinyítenek. „Maó csak ev van, eja kettőd” – mondotta az egyik szüle két régi kebelet (a nők régi viseletét) mutatva. Kettőd kettőcske, a -d Árpád-kori nyelvemlékeinek kedvelt kicsinyítő képzője, a szlavóniai nyelvjáráson kívül élő képző a moldvai csángók nyelvében is. Divatos kicsinyítő képzőjük a -csa, -cse: „A csikócsa nyeritőz.” „Hoz bé viszkét ebbe a bögörcsébe.” „Jó időcse van.” „Jai de szépcse.” „A magam gyermekcséjére marattam vóna.” Ritkább az -ó, -ő, -ca, -ce: „Boszorkaóny aóbraózatu manó vót.” „Ety Kutyó ült a keresztuton.” „Mén ki rérica?” Teljes életerőben virul az -ika, ike képző: „Szülikém beszélélte.” „Ó, lelköm, haót aórvika?” „Van ot mindöfélike.” „A hódika besütött.” Sajátságos színt ad nyelvüknek az a mód, ahogyan határozószókat, sőt indulatszókat is kicsinyítenek: „Ejüttem ere lassikaóba” (lassacskán.) „Mint tisztikaóra (Mind tisztára) megrothatt.” „Einyeke, de naty kaór.” „Ot lakik erépcséb” (kissé errébb).
Szókincsük sok olyan szót is megőrzött, amely már a magyarság többi részének nyelvéből vagy teljesen kiveszett, vagy ilyen alakban és jelentésben ismeretlen. Ilyen például a templommal egy jelentésű szentetyház kifejezés, és az, ősi finnugor eredetű rér, réröm, rérike szó, melyet a német jövevény sógor kiszorított a mai magyar nyelvből. Ősi szerkesztést őrzött meg az éjfél helyett használt féléjjel kifejezés: „Jüttem haza féléjjelbe.” „Aótalmén-e féléjjelbe a temetőn.” A finnben megtaláljuk szó szerinti megfelelőjét puoliyö alakban.
Egy-egy kifejezésük hallatára úgy érezzük, hogy kódexeink kora elevenedik meg. „Valakit megapolandoc az Jézus”, olvassuk a Debreceni kódexben. A megcsókol jelentésű megapol ige elavult, a köznyelvi használatból kiveszett, a szlavóniai magyarok nyelvében ez az ige azonban ma is él: „Akkor a vőlegény megapoli a menyasszonyt.” „Haót te egyöm még apolkózol is?” Kódexeink tanúsága szerint az üvölt ige eredeti jelentése: kiált, felkiált, hív, szólít, tehát a mai jelentés újabb kori fejlődés. A szlavóniai magyarok nyelvében ez az ige is eredeti értelmében használatos. Pl.: „Odafen üvőtöszték a töromba, huty haóny [79] óra?” (Vagyis: Odafenn a toronyban kiáltozták, hogy hány óra?) Vagy: „Mikor fénkőt, üvőtözte (hívta, szólította) aszt az embört: Szaóndorka, gyerö!” A zuhan ige mai jelentése valamely súlyosabb tárgy esésének a fogalmát jelöli, tehát magában foglalja némiképpen a zaj, lárma fogalmát is. Eredeti jelentésében éppen ez a fogalom domborodott ki, s az esés fogalma volt másodrendű. Régen ugyanis a zuhan, megzuhan kifejezés azt jelentette, hogy megzörren, zajt ad, vagy lármával esik le, összeomlik. A szlavóniai nyelvjárásban ma is ez a jelentése, mint a következő példákból látjuk: „Daóvityka akkor vette észre, mikor megzuhant (megzörrent).” „Haót megzuhant ám az akna.” (Vagyis: Megzörrent a kémény.) A szén szó a régi magyar nyelven tüzet jelentett. Ez a jelentés világosan látszik a Peer-kódex következő példájából, amelyben a víz ellentéteként a szén használatos: „Meg ne sértessem, wyztoel, zenthvel.” Szlavóniában a tűz neve máig is szén: „Raki az öreg a szenet (vagyis tüzet), ropogtati culaót” (főzi a szennyes ruhát.) „A szémből paraóst vesznek ki.”
De nem csak régiségeket őrzött meg ez a nyelvjárás, hanem természetesen, mint minden külön életű tájnyelv, sok érdekes sajátosságot is kifejlesztett, mind hangtan, mind alak- és mondattan tekintetében. Ezek közül csak néhányat említek. Pl. a szókincs nevezetességei közül az „egyöm” szócskát, melynek pontos jelentését és eredetét nehéz meghatározni. Ezt a szócskát dr. Kiss Géza, a szlavóniai magyarsággal állandóan érintkező s vele rokon nyelvjárású Ormányság nyelvéből „igyöm” alakban közli, s így magyarázza: „Talán kedveskedő kifejezés, talán a bizonyítás erősítése.” Maguk a kórógyiak – kérdezősködésemre – ilyen formán tanakodtak felőle: „Tala aszt tészi, huty izé.” „Nem – mondta a másik –, ahejet mondik aszt, huty bizony.” „Nem jelent az egyöm semmiccse – döntötte el a vitát a harmadik –, csak monygyok, mer neki szoktunk.” Különösen elbeszélésekben gyakori ez a szócska: „Asz mondi, aggyon az Iste jó estét egyöm Jaónozs bacsika.” „Mondom az embörnek: egyöm, ismeröd-e ezöket? Asz mondi raócul: egyöm, jól ismeröm.”
Hangtani szempontból érdekes jelenség többek között, hogy a köznyelvi labiális a hang helyett mindig illabiális, vagyis ajakzárás nélkül képzett á hangot ejtenek.
A fiatalabb nemzedék nagy része a téves irányú művelődési vágytól ösztönözve gondosan igyekszik leszokni az ősi szlavóniai tájnyelv használatáról. A rádió irodalmi nyelvét és a városi emberek színtelen beszédét akarja utánozni, s tudatosan irtja beszédéből azokat a szavakat, kifejezési módokat vagy szólásokat, amelyek a szlavóniai nyelvjárás jellemző tulajdonai. Minden téren a felsőbb rétegek ízléséhez, szokásaihoz igyekszik alkalmazkodni ősi nyelvi, néprajzi és költészeti hagyományai rovására. Meggyőződése, hogy ami a felsőbb rétegek ízlését kielégíti, azt neki is mindenek fölött szépnek kell tartania. Ez a téves felfogás késztette az új [80] nemzedéket arra, hogy csodálatosan szép népviseletét, a kebelet, olcsó, silány gyári holmival cserélje fel. E miatt a téves hit miatt felejti el ősi népdalait is, s veszi át a kávéházi romantikában megmártott műnépdalköltészet értéktelen termékeit. Pedig régi népi költészetük még fennmaradt darabjai sejtetik, hogy micsoda kincsek szállhattak sírba a régi öregekkel. A világháború előtti évtizedekben, mikor még ősi szokásaikat nem hanyagolták el annyira, sok, ma már feledésbe merült, népköltési termék élhetett az idősebb nemzedék emlékezetében. Hiszen a ma már nagyrészt elavult népszokások minden mozzanatához szükséges volt egy-egy éppen arra a célra, ilyen alkalmi használatra született népköltési termék, bevezető rigmus, óvóige, kurjantás, ima vagy áldás. Érdekes szokás volt például, hogy a vendégeit elbocsátó gazda küszöbön állva a következő bibliai tisztaságú nyelven írt áldást mondta távozó vendégeinek:
„Maór titöket elbocsaótlak,
Mint szerelmes vendégeimet,
Haózatokba nagy bőséggel,
Dicséretöm és jóvoltom
Forogjon ti szaójatokba,
Mindön koron és mindönütt
Dicséretöm és jóvoltom
Forogjon ti szaójatokba”
Dalaik főképpen szerelmi dalok, betyár- és pásztornóták. A régebbi eredetű szövegek közül feljegyeztem betyárballadákat, románcokat, Fejér Anna ismert balladájának egyik változatát, Barna Pétör balladájának töredékét. Ez a költői szépségű töredék így hangzik:
„Mikor Barna Pétör a lovaót nyargalta,
Romani szép laónya, taóvorrul siratta.
Zöldellik az erdő, viraógzik a mező,
Ugy-e draóga kincsöm, mulik az esztendő,
Zöld erdő zugaósa, vadgalamb szólaósa,
Szegém Barna Pétör szaója mosoigaósa.
Naólunk a hóltakra haórmat harangoznak,
De Barna Pétörre eggyeccse kongatnak.
Megindult a bőgő tennap előt kettő,
Vólt neköm szeretőm naty Kórógyba kettő.
Mind a kettő szév vót, mint az olaivessző,
Csókja oi édös vólt, mint a majorszőlő.”
Az első nyár, amit köztük eltöltöttem, azzal az igyekezetemmel telt el, hogy megnyerjem bizalmukat, és szólásra bírjam őket. Mindig éreznem kellett, hogy szívességük csak a vendégnek kijáró szívesség, munkálkodásomat azonban némi gyanakvással nézik. Jóízű beszélgetéseiknek vége szakadt, mihelyt észrevették, [81] hogy kezemben szorgalmasan mozog az írószerszám. „Muzeumba akarik szaólitani a mi nyelvünket” – mondogatták rosszalló fejcsóválgatással. „Én nem beszélök, ha mindönt fenir” – méltatlankodott az egyik. „Mai bennelészöl a kalendaórba” – csúfondároskodtak, ha valaki mégis hajlandó volt valamit elbeszélni. – „Harasztin egyöm még rosszabbul beszélnek, mennyön oda kigyelme” – adta az egyik öreg a jó tanácsot. Hosszas fáradságomba került, míg sikerült megértetnem velük, hogy nyelvük szép ősi magyar beszéd, és nem azért jegyzem fel minden szavukat, hogy azután kicsúfoljam, kinevessem őket, mint ahogy az eszéki „bótosok” szokták. – Szerettem volna babonás hiedelmeiket, szokásaikat feljegyezni. Tudtam, hogy a pénzhiány és sok egyéb nehézség miatt csak a legritkább esetben folyamodnak betegségükben az orvoshoz segítségért. Ebből azt következtettem, hogy saját tudásuk szerint igyekeznek gyógyítani különböző babonás gyógymódokkal. Kérdezősködésemre végre bevallották egy öreg szüléről, hogy sok babonás gyógymódot ismer, s minden betegségre tud valami „gyógyszert” ajánlani. Siettem a szüléhez. Alig vártam, hogy titkolózásuk mögött bepillanthassak igazi életükbe. Előadtam, hogy miért jöttem. A hetvennyolc esztendős szülike erősen rám pillantott rövidlátó szemével, s kedves álnoksággal sopánkodott: „Ó, lelköm, ne voltam ém még beteg soha az életömben, nem köllött neköm semmi orvos (orvosság), hucson tunnaóm én gyógyítani a betegöt?” Nem jártam különbül akkor sem, mikor dalaikat szerettem volna hallani. „Mast nem jut eszömbe” – hangzott a felelet, ha kértem, hogy daloljanak. „Mai, ha innaóm, akkor tunnaóm dalolni, nem mén a dallaós, ha nem iszik a cseléd.” „Mai disznótorkor jünne el kigyelme, akkor vam bor, mek kedv.” „Disznótor kívül is menne a dallaós – mondta egy másik – ha bor vólna.” Az öregek így hárították el kérésemet: „Etopottaók maó a legyek a mi nótaónkat, nem tudunk mi maó egyöm dalolni.” Az is jellemző akkori bizalmatlanságukra, hogy egész nyáron egyetlen gúnynevet sem hallottam tőlük, holott alig van a faluban olyan ember, akinek a becsületes nevén kívül ne lenne még legalább egy tréfás gúnyneve is. Legközelebb még ugyanennek az évnek a karácsonyán kerestem fel őket. Bizalmatlanságuknak már nyoma sem volt, olyan örömmel és szeretettel fogadtak, mintha mindig köztük éltem volna. S ekkor aztán feltárult előttem életük egész világa. Megismerkedtem kísérteteikkel, babonás hiedelmeikkel; elfelejtettnek hitt ősi dallamok csendültek fel a disznótorokban hetven-nyolcvan esztendős öregek ajkán, és maguk hívtak házukba szíves szóval: „Jüjjön haóta (át) kigyelme, szülikém mondta, hugy egyöm ü is tud öreg nótaókat.” Egyszerre több helyre is hívtak, s másnap a mellőzöttek szelíd szemrehányással mondták: „Mine (miért) nem jütt el tennap, maj teleirta vóna a könyvet.”
Egymást biztatták a mesélésre, nótázásra: „No csa kied Jaónozs bacsika, danojjon dé kettőt” „Haili-e, öreg nótaókat [82] monygyon kied!” Nem egyszer kellett a szégyenlős asszonynépnek szólongatnia a túlságosan nagy jókedvre hangolódott, szabad szájú öregeket: „ Valami oja széllel való dallaóst ne beszéjjönek kietök!” Most derült ki az is, hogy valóban majdnem minden betegség ellen tudnak valamilyen babonás gyógymódot, s csak most kerültek elő karácsonyi, újévi babonáik, s azok az óvóbabonák is, melyekkel a rontót és a kísérteteket tartják távol. Különösen fontosak a kísérteteket távoltartó babonás cselekmények, mivel ezekre a sok nyugtalan, kósza lélek miatt gyakran van szükség. A hazajáró lelkek között vannak szelídebb és erőszakosabb természetűek. A szelídebbek megelégszenek azzal, hogy éjszaka a földeken kószálnak, vagy a keresztutakra telepednek, s borjú nagyságú „kutyó” képiben „ijögetik” a járókelőket, vagy a házak padlásán zörögnek, sóhajtoznak, nyöszörögnek, „szaput hengörgetnek”, az erőszakosabbak behatolnak a szobába, „megtöpickölik” (nyomkodják) az alvókat, szorongatják, fojtogatják őket. De vannak, akik csak megjelennek, s aztán eltűnnek nyomtalanul. Élénk képzelőerőt árul el az a mód, ahogyan ezeket a kísértethistóriákat elmesélik. Elmondok egyet a sok közül, úgy, ahogy tőlük hallottam: „Mikor peszeanyikaóm (nagyanyám) fijatal asszo vólt, egy rokonynyaónak mekhólt a felesége. Oszt az a menyecske rosszéletü asszo vólt, osztaóm mikor mekhólt um montaók, huty hazajaór. Mikor eccör peszeanyikaóm font a kemince alatt asz vette észre, mikor megnyílt az ajtó. Haót béjütt az a fijatal asszony, aki mekhólt. Odaaólott a tikörbe, oszt akkor így megigyengette a keszkenőjét, visszafordult, oszt asz monta: Ugy-e Maórink, szép asszony vagyok? avval etünt, többet nem laótta”… Most tudtam meg azt is, hogy a lopó (vagyis: tolvaj) kilétét szita vagy rosta forgatásával szokták megállapítani, a tolvaj kézre kerítésének ez a módja már csak azért is figyelemre méltó, mert a régi rómaiaknál is ugyanez az eljárás volt szokásos hasonló esetekben.
Nem titkolták már az egymásnak adományozott gúnyneveket sem, nevetve sorolták fel mindet az adományozás okával és történetével együtt. Bármit kértem tőlük, szíves készséggel és tökéletes bizalommal teljesítették, s jó akaratú igyekezetükkel könnyűvé, élvezetessé tették munkámat. Ha olyankor jutott eszükbe valami szerintük feljegyzésre méltó történet vagy népköltési termék, amikor nem voltam közöttük, felírták, hogy el ne felejtsék addig, míg velem nem találkoznak. A falu kedves mesemondója és tréfacsinálója, Késa apó még éjszaka is azon törte a fejét, hogy mit meséljen nekem másnap. Nyáron mindig a Valkó partján mesélgetett, furulyálgatott az öreg „fiszfa” alatt. Az elején mindig kérette magát egy kicsit, komor arccal jelentette ki: „Mast nem predikaólok, rossz kedve van.” Miért van rossz kedve? „Mer nincs jó” – vetette oda félvállról. De egy kis idő múlva már úgy benne volt a mesélésben, tréfálkozásban, hogy alig győztem írni. Szinte most is látom, amint a szőlőben, a kút mellett ülve eszi ebédjét, kenyeret [83] meg két „hegyösset” (hegyes paprikát), s fejcsóválva tanakodik: „Én nem tudom, hucso van, de ennek a paprikaónak ety szaól hus ize sincs.” Aztán jót húz a vízből, krákog hozzá, mintha erős pálinkát inna, s huncutul hunyorgatva mondja: „Mast mingyaó megiszok két deci baótorsaógot, oszt nem fél tőlem senki.” Kérem, hogy furulyáljon. Rászánja magát, de előbb odanyújtja a furulyát egy „gyeröknek”: „Hamacsa, buggyancsd a vizbe!” – aztán felém fordul: „Laóm még eszt is itatni kell”… Most, az utolsó nyáron nagyon várt. Sok mesét akart elmesélni még, sok nótát elfurulyálni. Mindig mondogatta: „Mast jünne el baór a feketehaju, mai mesélném neki.” Én el is mentem, de akkor már csak a sírja előtt állhattam meg szomorúan, elgondolkozva azon, hogy most már örök titok marad, mi mindent akart még elmesélni nekem Késa apó. A faluban mindenki róla beszélt. Komolyan, bölcs megnyugvással, jól tudván, hogy a változhatatlanba mindnyájunknak bele kell törődnünk. Engem is megnyugtatott az ő hitük, amit az egyik apó így foglalt egyszerű szavakba: „A gabona, ha megérik, annak le kell roskanni; aki halaórra van rendöllel, annak nincs ótalékja, am mekhal.” „Ugyan mi csinyaól Késa a maósvilaógon?” – sóhajt fel valaki. „Furujaól az ot mast mind – hangzik a válasz –, odatették mellé.”
Csendes megnyugvással nézem én is az egyszerű fejfát a kórógyi temetőben, és a többit is mind, de azért nagyon fáj, hogy pusztul a mi népünk, pusztulnak az ősi kincsek; az öregek örökre elnémuló ajka soha nem hallott meséket, nótákat, emlékeket zár le felidézhetetlenül.
Ha előbb kezdtünk volna érdeklődni saját értékeink iránt, ha idejekorán megértettük volna, hogy népünk őrzi legtisztábban nyelvünket, ősi, mondai, művészeti hagyományainkat, most nagyon sokkal gazdagabbak lennénk.
De még így is sokat helyrehozhatunk évszázados mulasztásainkból, ha legyőzve érthetetlen közönyünket, minden erőnket arra fordítjuk, hogy megismerjük önmagunkat, s minél többet mentsünk meg veszni induló kincseinkből.
– – – – – – – – – – [84]

[Kép 01] Szirmai Károly c. víziójához; Veszteglő vonatok a sötétben; Balázs G. Árpád rajza [85]