Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Kisbéry János: Tibor a lejtőn

Tibor barátkozása Andrissal, a községi bakter fiával, nem volt a legszerencsésebbnek mondható. Olykor ő maga is szorongva gondolt erre. Andris éppolyan tilos mulatságnak számított, mint például a cigarettázás. Mindaz, ami Andrisból, mint jellem és természet kiütközött, a nyilvánvaló elfajultság bélyegét viselte magán. Andris minden lépésével a tilosban járt; a tilosnak élt; csak azt szerette, ami tiltva volt. A tilalom nagyságát tekintette a dolgok természetes értékmérőjének, és aszerint becsülte őket. Álmainak netovábbja a legtilosabb volt; talán az, hogy megöljön és kiraboljon valakit…
Tizenkét éves kora ellenére megrögzött gonosztevő volt. Lopott, csalt, sikkasztott. Az álkodás, a hazudozás annyira természetévé vált, hogy a legmindennapibb esetekben is egy-egy pillanatra gondolkodóba esett: mit hazudjon. A hazudozást életcéljának tekintette és ezt akkor is gyakorolta, ha semmi szüksége sem volt rá, magáért a hazugság gyönyöréért. [67]
Hazugságait kitűnően leplezte. Fellépése a felnőtteket is megtévesztette. Született színjátszó tehetség volt, abból a fajtából, amelyik a világot egyetlen nagy színpadnak, s az életet magát is színjátéknak tekinti. Mindent megjátszott és mindent úgy játszott meg.
Voltaképpen egyetlen szerepet alakított állandóan: a magáét. A tulajdon lényéből kifelé nem nyilvánított ki semmit. Minden oka megvolt arra, hogy ezt rejtegesse az emberek elől és ennek elleplezése érdekében volt szüksége a szerepre, mint H. G. Wells „Láthatatlan ember”-ének az álarcra, mely az igazi arcát pótolta. Egy szerepben igyekezett önmagára találni, mintegy kiteljesedni. Ennek a szerepnek semmi köze sem volt Andris természetéhez. Inkább csak hajlama, tehetsége volt hozzá. Ez a szerep pontosan az ellenkezője volt mindannak, ami Andrisban, mint ösztön és természet lappangott. A jámbor, becsületes, naiv, kissé bamba és szájatáti parasztot játszotta meg. Azt a valakit, aki sokkal együgyűbb és korlátoltabb, hogysem a hazudozásra vagy éppen valamely körmönfont gazemberségre képes lehetne.
Andrisnak ebben egy Vendel nevezetű, már-már országos hírűvé vált szélhámos volt a mestere és eszményképe, akinek viselt dolgairól állandóan leplezetlen rajongással beszélt. Ez a Vendel gyakori lakója volt a községi fogdának és Andris a rendőrőrszobában ismerkedett meg vele, ahol mint afféle bennfentes, állandóan ott lebzselt.
A bűnözésnek éppúgy megvannak a maga kontárjai és született lángelméi, mint bármely más élethivatásnak. Vendel a tehetségek közé tartozott, aki mesterségét művészetté fejlesztette. A szélhámoskodást élethivatásának tekintette, és mint ilyet űzte. Ez volt a kizárólagos foglalkozása. Egy-egy szélhámossága igazi műremekbe illett. A „szaktekintélyek” feltétlen bámulatát is kivívta. Fellépése nagyjából Andriséra emlékeztetett. Illetve Andris volt az, aki mindenben hozzá igyekezett hasonlítani. Vendel is, éppúgy, mint Andris, elsősorban az emberek megtévesztését tűzte ki céljául. Kitűnő érzékkel „alakított” és „domborított.” Az emberek a biztos mozgású, úri fellépésű alakokkal szemben általában bizalmatlanok, mert minden hájjal megkentségükkel és agyafúrtságukkal szemben meglehetősen védteleneknek érzik magukat. Vendel tehát mindennek az ellenkezőjére törekedett. A suta, együgyű parasztot játszotta meg. Azt a valakit, akinek nincs is annyi képzelete, hogy egy hazugságot végiggondoljon. A becsületesség sokak szemében ugyancsak a gazemberségre való képesség hiánya. Vendel ezt az álarcot öltötte fel. Parasztosan öltözködött, parasztosan beszélt, hamisítatlan népies zamattal. Akik nem ismerték közelebbről, holmi kisgazdának vélték és ő rendszerint ilyenként szerepelt is.
A bizalomkeltéshez kipróbált fogásai voltak. Ha a városban „működött”, mindig ostort vitt a kezében, mint aki kocsival, lóval[68] érkezett. Ezzel azt a hitet keltette az emberekben, hogy nem holmi jöttment csirkefogóval van dolguk, hanem egy becsületes falusi gazdaemberrel. Ezzel az egyszerű fogással a legagyafúrtabb ügyvédeket is becsapta és lóvá tette. Lélekjelenléte páratlan volt; sohasem jött zavarba. Emellett kitűnő lélektani érzékkel is rendelkezett. Szélhámosságait minden részletre kiterjedően, a legnagyobb körültekintéssel és előrelátással dolgozta ki. Módszerére talán legjellemzőbb az az esete, amikor felkereste, természetesen ostorral a kezében, egy városba származott földijét, egy vasúti tisztviselőt. Akkor, amikor tudta, hogy nincs odahaza. Aztán szemrebbenés nélkül azzal mutatkozott be a családnak, hogy ő X. Y., szegről-végre a nagybátyjuk. Különben özvegy és gyermektelen, negyven hold föld és két ház birtokosa. Abból a célból kereste fel őket, hogy a rokoni kapcsolatot, mely még évtizedekkel ezelőtt valami csekélység miatt megszakadt, most felújítsa. Élénken sajnálkozott, hogy a családfő, az „édes öcsém” nincs odahaza, pedig biztosan nagyon örülne a találkozásnak. Majd rátért arra is, hogy mi késztette voltaképpen e lépésre. Elmondta, hogy házasságában csalódott, nem akar többé tudni asszonyról. Viszont a magányt is megunta már, nem különben a vesződséget a gazdasággal. Annál is inkább, mert egyáltalán nincs ráutalva, hála Istennek, mindene megvan. Hát úgy gondolta, hogy átadná magát öregségére nekik, a vagyonával együtt, ha ők is úgy akarnák. A család, mely elkápráztatva hallgatta a gyönyörű tündérmesét, természetesen kapva kapott a nem mindennapi ajánlaton. Összeölelgették, enni-, innivalóval traktálták és biztatták, hogy csak várja meg a családfőt, akinek nemsokára jönnie kell.
Mialatt Vendel evett-ivott, csak úgy mellesleg, bár nem minden bosszankodás nélkül megemlítette, hogy amikor a vaskereskedés előtt eljött, eszébe jutott, mennyire szüksége lenne egy vetőgépre. Az alkalom is kitűnő volna, mert mindjárt haza is vihetné. De nincs nála több pénz négy-ötszáz dinárnál. Nem tudnák-e tehát véletlenül kisegíteni egy-két ezressel? Ó, hogyne hozták volna meg ezt a kis áldozatot a nagybácsinak, a kilátásba helyezett hatalmas örökség reményében.
– Elég lesz kétezer? – kérdezték.
– Elég – hagyta rá közömbösen. – Talán nem is lesz szükségem az egészre. Ami megmarad, majd visszahozom…
Amikor a pénzt megkapta, úgy határozott, hogy megveszi a vetőgépet, és a lovakat is megnézi útközben. Egy-két órán belül azonban visszajön. Addigra bizonyosan itthon lesz már az „édes öcsém” is.
Éppen indulófélben volt már, amikor a nagyobbik fiú az ablakon át észrevette, hogy jön az apja. Nyomban közölte a többiekkel az örömhírt.
– No, várjatok csak, akkor én elbújok itt kint valahova – [69] határozott Vendel egy pillanat alatt hallatlan lélekjelenléttel és nevetve, mint aki jót mulat a készülő csínyen. – Addig egy szót se szóljatok, amíg én be nem jövök… Majd néz az apátok nagyot, ha meglát!…
Gyorsan elbújt az előszobában, a család pedig kuncogva, titokzatos arccal várakozott. Bejött a családfő, eltelt öt perc, tíz perc, egy negyedóra, de a nagybácsi csak nem mutatkozott. Végül is nem bírták már ki tovább, és a keresésére indultak.
*
Hát ilyen volt a mester, és az ő nyomdokain indult el a tanítvány, Andris is. Vendelnek minden csínyjét, a legapróbb részletekig megjegyezte, hogy alkalomadtán, rendszerint este az ágyban, elővegye őket és ábrándozzon róluk. Ilyenkor képzeletben újra végigálmodta a történeteket, azzal a változtatással, hogy Vendel helyén ezúttal ő, Andris szerepelt. Ezek a képzeletbeli kalandok módfelett felizgatták és hallatlan tettvágy sarkalta. Mindazt, amiről így álmodozott, egyszer a valóságban is véghez akarta vinni. Csak az alkalmat kereste hozzá.
És ez az Andris volt Tibor kebelbarátja.
Mentségére el kell mondanunk, hogy tőle telhetőleg küzdött e barátság és annak kísértései ellen. Mert Tibor alapjában véve a jóra hajlott. Érzékeny lelkiismerete volt, s ha annak tiltakozását olykor áthágta, mindig keservesen megbűnhődött. Lelkiismerete sokkal szigorúbb bírónak bizonyult, mint szülei, akik gyakran mégiscsak megbocsátottak. A bemocskoltság érzete még sokáig gyötörte lelki tisztaságára és igényességére oly kényes idegrendszerét. Tibor ismerte Andrist. Minden viselt dolgáról tudott. De volt benne valami hallatlanul csábító és kívánatos, ami ellen hiába tiltakozott. Olykor hetekig is kerülte. Megfogadta, hogy soha többé nem áll vele szóba. Azután a legelső alkalommal, amikor találkoztak, egyetlen szavára, gyakran egyetlen intésére vakon és engedelmesen követte, mint akit megbabonáztak. Andris volt Tibor rosszabbik énje. Mert ő is sóvárogta a kalandokat, a velük járó izgalmakat. Egyéb hiányában, egyedül Andris társasága bizonyult alkalmasnak. Ő is mindenre kapható volt. S elég bátor is ahhoz, hogy amit kitervelt, azonmód véghez is hajtsa. Tibor nyilvánvalóan hajlamos volt a bűnre, de ugyanakkor egész lényével tiltakozott elkövetése ellen. Így fölötte kapóra jött neki az a közvetítő megoldás, mikor ő csak, mint csendestárs, passzív szemlélő szerepelt a csínytevésekben, míg az ódium az értelmi szerzőre és annak elkövetőjére, Andrisra hárult. Ha ügyük törvényszéki tárgyalásra kerül, Tibor ott is, mint másodrendű vádlott szerepel. Barátkozásuknak Tibor szempontjából csak annyi jelentősége volt, mint a moziba járás, mely bűnügyi és kalandorfilmekhez juttatta. S hogy itt csupán Andrisra volt ráutalva, abban kissé talán a körülmények is [70] közrejátszottak, mert akkoriban az ő falujukban még mozi sem volt.
*
Azon a napon, amikor Tibor csavargó útján s hazulról ismét elszökve összetalálkozott Andrissal, hallatlanul érdekes és izgalmas filmet adtak a „moziban”. Ennek a filmnek egyelőre csak a címét tudta, de ez is elég volt ahhoz, hogy levegye a lábáról. Andris ugyanis így szólt hozzá:
– Megyek Zomborba…
Zomborba! Tibor hüledezett és hitetlenkedett. Andris gyakran lódított, és ez az eshetőség most is fennforgott. De amikor Andris megmutatta a pénzét, három forint és negyven krajcárt, nyomban tisztában volt vele, hogy Andris már megint elkövetett valamit, ezúttal nem éppen csekélységet. Három forint és negyven krajcár akkora vagyon volt, amelyhez tisztességes úton aligha juthatott hozzá. Tibornak eddigi élete folyamán csak krajcárok jutottak. A legkisebb fehér pénz, a tízfilléres, már rendszerint másoké volt, nálánál nagyobb földi hatalmasságoké. Ilyesmi az ő kezében csak olyankor fordult meg, ha elküldték valahova. Ezért a rengeteg pénz láttára megrémült, és ez a rémület azt súgta neki, hogy csak el, el innét, amíg nem késő! Ne is lássa senki Andris közelében, mert ennek csak rossz vége lehet.
– Loptad – súgta, fehéren az izgalomtól.
– Feenét! – próbálta Andris elhárítani a gyanút, erőltetett természetességgel, bár nem túlságos hévvel, mint aki nem is akarja nagyon tagadni a dolgot.
– Kitől? – faggatta Tibor, látva, hogy beismerésben van.
– Majd megmondom, – tért ki Andris a válasz elől és elővéve a dózniját, megkínálta vele Tibort. – Gyúccs rá!
Tibor szabódott. Hátha ez is már a lopott pénzből való. Ha elfogadja, bűnrészességet vállal. És nem volt-e Andris egész viselkedésének olyan látszata, hogy bűntársat keres, aki megosztja vele a felelősséget?
– Most dobtam el – hazudta.
– No, csak fogd! – tukmálta Andris Tiborra, aki mindig gyenge akaratú vagy inkább gyenge idegzetű volt. Végre is nem tudott ellent állni a kínálásnak, s rágyújtott.
– Gyüssz? – környékezte meg most Andris.
– Hová?
– Zomborba.
– Minek?
– Csak.
– Nem – szabódott Tibor.
– Gyere – csábította. – Vonattá’ megyünk. Én fizetem az útiköltséget. [71]
– Mit csináljak én Zomborban? – habozott, inkább csak azért, hogy Andris beszélje rá arra, amire ő önszántából nem meri magát elhatározni.
– Mit csinálj? Majd megtudod. Gyüssz velem, oszt kész.
Tibor bizonytalankodott, kérette magát. Andris, látva a határozatlanságát, erélyesebb fogáshoz nyúlt.
– Hát akkor itt maradsz! – jelentette ki színlelt bosszankodással, és hátat fordított. De pár lépés után mégis visszafordult. – No, gyere, mit vacakósz? – S hogy végre rábírja ingadozó pajtását, hozzátette: – Veszünk egy pakli Hercegovinát!
A kísértés nagy volt, ellenállhatatlan. Nemcsak a kilátásba helyezett finom füstölnivaló miatt. Andrisnál pénz volt, lopott pénz, mely szemmel láthatólag égette a zsebét, és arra ösztönözte, hogy minél gyorsabban és nyomtalanabbul túladjon rajta. Andris nem először lopott. De amikor már a pénz a kezében volt, sietett tőle megszabadulni. Két kézzel szórta, nehogy megtalálják nála, és a lopást rábizonyítsák. Társra is azért volt szüksége, hogy legyen, aki segít neki a pénzt elkölteni. Tibor a szirének csábénekét hallotta, és e kísértéseivel szemben védtelen és kiszolgáltatott volt. Neki még sohasem volt pénze! Az élet gyönyörűségeit eddig csak kirakatüvegen át nézegethette. Csak sóvárognia volt szabad, s ábrándoznia arról, hogy jó lenne ezt vagy azt megvenni. Minden vágyát s kívánságát kielégítenie. Egyszer, amúgy istenigazában, jóllakni töltött csokoládéval… Tibor, talán inkább lelkileg, mint testileg, ki volt éhezve. Szigorú és erényes szülei keze vágyainak – szerintük – minden felesleges vadhajtását nyomban könyörtelenül lemetszette. És mi nem volt az ő megítélésük szerint felesleges? Minden, amit Tibor akart vagy kívánt. Tibor játékot szeretett volna. Újabban pedig flóbert, pisztolyt, efféléket. De szülei csak azt tartották fontosnak, hogy rendes lábbelije, ruhája, fehérneműje legyen. Élt-halt a nyalánkságokért. De ez szülei szerint nem volt komoly életszükséglet. Ilyennek csak a mindennapi kenyeret tekintették; azt, ami annyira magától értetődő volt, hogy egyszerűen értéke sem volt. De éppen ezért Tibor vágyainak ezek a százszor visszametszett vadhajtásai annál makacsabbul nőttek ki újra és újra. Pénzt költeni! Tobzódni a pénz lehetőségeiben! Megvenni mindent, amit megkíván! És erre most itt volt a kedvező, sohasem remélt alkalom. Csak a kezét kellett érte kinyújtania. Andrisnál pénz volt. Ha kérne tőle, akár – egész biztosan – egy forintot is adna. Minden kívánságát teljesítené. Megrészegült ettől a gondolattól és belekarolt Andrisba.
– Gyerünk! – kiáltotta lelkesülten.
Megvették a pakli Hercegovinát, mellé egy hatos ára sárgacukrot meg negyed kiló mazsolát. Ezt egyelőre csak előlegképpen. Mert Andris nem akart itthon költeni, ahol végtére mindenki ismerte és gyanúba foghatta. Majd Zomborban… Kimentek az állo[72]másra, megváltották a jegyüket és felültek a vonatra. Az úton felváltva ették a sárgacukrot a mazsolával. Közben pedig füstöltek.
Amikor megérkeztek, a vasúti parkban leültek egy félreeső padra. Ott Andris bevallotta, hogy az egyik községi előfogatos zsebét rámolta ki, mialatt az ingujjra vetkőzve a lovakat csutakolta. A pénzen kívül egy ezüstórát is „megfújt”. Meg is mutatta nyomban. Dupla fedelű ezüstóra volt, és járt. Tibor helytelenítette az óralopást. Annak az aggodalmának adott kifejezést, hogy ez fogja vesztüket okozni.
– Azt bízd csak rám – intette le Andris fölényesen. – Hiszen azért jöttünk Zomborba. Az órát be akarom cserélni egy másikra…
Tibort Andrisnak ez a szándéka még jobban aggasztotta. Hallatlanul gyáva volt. Felizgatott képzelete oly élénken idézte fel a bűn útján leskelődő veszélyeket, hogy a legkisebb kockázattól is rettegett. Már az úton is, egy-egy ismerős vagy rendőr láttára ijedten suttogott össze Andrissal: „Te, vigyázz… Te, nézd csak…” Andris alig győzte megnyugtatni, s a lelket tartani benne. Amíg csak arról volt szó, hogy a pénzt költsék, s főként, amíg Andris hajlandó volt bemenni a boltokba vásárolni – mert Tibor még egy skatulya vásárlására sem volt kapható –, addig úgy-ahogy még nyugodt volt. De ezt az óracserét határozottan kockázatosnak érezte. Már azt is megbánta, hogy eljött Andrissal. Az egész mulatságtól elment a kedve. Ha ezt tudta volna…
Egyelőre céltalanul csavarogtak a városban, a nyüzsgő emberáradatban, bámulták a város látnivalóit, a fényes kirakatokat, és költötték a pénzt. Vettek narancsot, fügét, datolyát, csokoládét; állandóan ettek. Vettek egy riasztópisztolyt is, meg ötven töltényt hozzá. A pisztollyal nyomban a város szélére mentek, hogy néhány töltényt elsütögessenek, mert ez a mulatság nem tűrt halasztást. El is sütögették valamennyit. Ijesztgették a kutyákat, macskákat, baromfikat. Amikor ezzel is beteltek, Andris újra előhozakodott az órással. Tibor ebben az ügyletben már nem volt érdekelve. A maga részéről már legszívesebben ment is volna haza. Minden ékesszólását latba vetette, hogy Andrist lebeszélje erről a szerinte nyaktörő vállalkozásról. De Andris hajthatatlan maradt.
– Bízd azt csak rám – hajtogatta.
– Lekésünk a vonatról – aggodalmaskodott Tibor.
Andris elővette az óráját – lám, milyen jó, ha az embernek órája van –, és megnyugtatta.
– Még csak fél négy. A vonat fél hatkor indul.
– De én nem megyek be veled az üzletbe! – kötötte meg magát Tibor. – Kint megvárlak.
Ebbe meg Andris nem egyezett bele. Társára, biztonságának és lélekjelenlétének megőrzésére, szüksége volt. Tudta, hogy nem sokat remélhet Tibortól; hogy élhetetlen és ügyefogyott. Nem is [73] kívánta, hogy beszéljen. De ragaszkodott a jelenlétéhez, mint ahogy némelyek csak úgy mernek este kimenni az udvarra, ha magukkal viszik legalább a macskájukat. Addig kért, könyörgött, erőszakoskodott és fenyegetőzött, míg végül is Tibor engedett, és beállítottak egy ékszerészüzletbe.
– No, mi az, legénykéim? – fogadta őket az órás, egy kopasz fejű úr nagyítóüveggel a szemén, s minden odaadásával egy óra szerkezetét vizsgálgatva a pult mögött.
Tibor, mint valami riadt vadember, megfélemlítve a csillogó környezettől, sietett megállni az ajtó mellett, ezzel is hangsúlyozva, hogy a maga részéről csak, mint kíséret van jelen.
Andris, mint afféle tőrőlmetszett falusi „kisöreg”, bátran előrelépett és mindenekelőtt is köszönt.
– Jó napot, adjon Isten!
– Adjon Isten – fogadta az órás, látva, hogy ennek a fickónak „tempója” van, amelyhez alkalmazkodnia kell.
– Hát megy a munka, megy, megy? – érdeklődött Andris, egyszólásmódokban megcsontosodott öreg paraszt modorában.
– Megy valahogy – adta meg a választ előzékenyen erre is az órás. – Mivel szolgálhatok?
Andris tovább tartotta a „tempót.” Szétnézett a boltban.
– Látom, sok szép óra van itt – állapította meg.
– Hát itt van – hagyta helyben az órás.
– Én is hoztam volna egyet – nyúlt most a zsebébe, és elővette az órát.
– Javítani?
– Dehogy. Nincs ennek semmi baja. Nem is volt még soha – tette hozzá egy pillanattal később, ezzel nagy ravaszul arra célozva, mintha az óra Isten tudja mióta volna birtokában. – Hanem be akarnám cserélni egy másikra, ha lehetne…
– Becserélni! – csodálkozott az órás és az óráért nyúlt. – Miért akarod becserélni? Kié ez az óra?
– No most! – gondolta Tibor és egy pillanatra a szemét is behunyta rémületében. – Most dől össze a világ.
De Andrist a kérdés egyáltalán nem nyugtalanította. Annyira nem, hogy a válasszal sem sietett. Mintha a kérdésnek nem is volna jelentősége. Ehelyett a legnagyobb léleknyugalommal a köpőcsészéhez lépett, és mint valami szutyakos öreg béres, előbb tempósan „beleputtyantott”, s csak azután válaszolt:
– Az enyém. A körösztapámtól kaptam, bérmáláskor, de én nem szeretem, mert duplafödelű. Azért akarom becserélni…
Az órás nézte, forgatta az órát, majd visszaadta.
– Kitől loptad? – kérdezte oly váratlanul, hogy a meghökkenésre sem volt idejük.
A következő pillanatban Tibor felrántotta az ajtót és egy szempillantás alatt kint termett az utcán. Hátra se nézett többé, [74] csak futott, loholt az embertömegben, halálos szorongással a szívében.
– Soha, soha többé! – rebegte félig hangosan, végképp megfélemlítve.
Meg sem állt az állomásig. Ott lézengett, törve a fejét, hogy mint juthatna haza jegy nélkül, amikor váratlanul ott termett előtte Andris.
– Marha! – ez volt az első szava. – No, nem hittem volna, hogy ilyen marha vagy.
– Miért? – meresztette Tibor tágra a szemét a csodálkozástól. – Hiszen…
De Andris egy legyintéssel félbeszakította:
– Marha vagy.
Szemrehányást tett neki, hogy oktalan viselkedésével milyen bajba hozta. Mert hiszen ezzel nyomban elárulta, hogy az óra csakugyan lopott. Még tagadás se segített volna már rajta… Annyi bizonyos, hogy szép kis csávába jutott. A segédek le akarták fogni. Alig volt annyi ideje, hogy az utolsó pillanatban kiugorjon az ajtón…
Tibor alig figyelt Andrisra. Az átélt megpróbáltatások hatása alatt most kezdett csak borzongani, mint aki nagy hidegből meleg szobába lépett. Elrévedezve meredt maga elé. Pillanatonként összerezzent, vacogott, remegett.
– Hány óra van? – kérdezte szüntelenül remegve, mint az idegsokkos. – Meddig kell még a vonatra várni?
Andris elővette az óráját.
– Fél öt – állapította meg. – Még egy órát.
Bementek a váróterembe és leültek egy padra. Andris hozatott két üveg kracherlit. De Tibornak nem kellett. Mindennel torkig volt. A gyomra émelygett, mint mindig, ha a rossz lelkiismeret gyötörte. A sok édesség, amit egész nap összeevett, kikívánkozott belőle. Amikor Andris egyre a kracherlit kínálgatta, bosszúsan hátat fordított.
– Hagyj békében! – förmedt rá majdnem sírva.
– Mi bajod? – mérte végig Andris. S mikor észrevette, hogy egész testében remeg, megcsóválta a fejét: – No, neked alaposan inadba szállt a félsz!
Tibor csak tovább remegett. Andris ösztönszerűleg megérezte, hogy itt valami nincs egészen rendben.
– Beteg vagy talán? – kérdezte részvéttel.
– Beteg… – sóhajtotta Tibor összetörten, és legszívesebben nyomban meghalt volna.
– Biztosan elrontottad a gyomrodat – mondta.
Azután összeszámolta a pénzét. Az útiköltségen kívül még negyven krajcárja maradt. Ezt már sehogyan sem tudta elkölteni. Ezért, csakhogy megszabaduljon tőle, felajánlotta Tibornak. De ő [75] visszautasította. Erre az órát kínálta neki. Tibornak az se kellett. Andris vállat vont.
– Bolond vagy – jelentette ki.
A vonatban, amikor már közel jártak a falujukhoz, Tibor valamiért a zsebébe nyúlt és legnagyobb meglepetésére benne találta az órát meg a pénzt. Felháborodva kérte ki magának az ilyen tréfákat és vissza akarta adni, de Andris nem nyúlt érte.
– Nekem se kell – jelentette ki.
Ezen majdnem összevesztek. Végül Tibor letette az órát és a pénzt Andris mellé a padra.
– Itt van. A tied. Csinálj vele, amit akarsz.
Andris most sem nyúlt érte. Így utaztak hazáig. Megérkezve, mind a ketten siettek kiszállni, de Tibor gyorsabb volt. Erre Andris az utolsó pillanatban mégis meggondolta a dolgot, és magához vette a pénzt és az órát.
A kijáratnál két rendőr állta útjukat.
– No, itt vannak a jómadarak! – mondta az egyik és nyomban megragadta Andris gallérját, mialatt a másik Tibort fogta meg. Félrevonták őket az állomás épülete mögé, és nyomban megkezdték a kihallgatást.
– Hol voltatok?
– Zomborban – sietett megadni Tibor a felvilágosítást.
– Hol van az óra? – kérdezte most a másik.
– Milyen óra? – próbálkozott Andris a tagadással, de Tibor ugyanabban a pillanatban már rá is vágta:
– Az Andrisnál.
– Hol az óra? – fordultak most mindketten Andrishoz.
Andris, látva, hogy minden tagadás hiábavaló, előadta az órát és vele együtt a pénzt is.
– A többit elköltöttük – adta meg a felvilágosítást, többes számban, hogy ezzel Tibort is belekeverje, mint bűntársat.
– Én nem tudtam, hogy lopott… – sietett Tibor mosakodni.
– De tudtad, mert megmondtam – sietett rávallani Andris.
A rendőrök megmotozták őket. Andrisnál megtalálták a riasztópisztolyt, amelyet magukhoz vettek. Azután húsz lépést előreküldték őket, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ne próbáljanak szökni, mert utánuk lőnek. Egyenesen a községházára kísérték őket, az őrszobába. Ott már várt rájuk Andris apja, a bakter, egy hosszú, szikár ember. Első tette az volt, hogy pofon vágta Andrist. Olyan erővel, hogy a falnak esett. Azután újra pofon vágta, hogy az asztalhoz tántorodott. Így pofozta percekig, kárvallottsága és apai keserűsége egész dühével. Amikor abbahagyta, ráförmedt Tiborra.
– Hát te, akasztófavirág?!
Tibor azt hitte, hogy most ő is sorra kerül, és behunyta a szemét. Nem sírt, nem is védekezett. „Ez is lehetséges” – gondolta. Mint az az ember, akit négyfelé vágnak, s már ebbe is beletörődött. De a várt pofonok elmaradtak. [76]
– Te is vele voltál? – kiáltott most rá mérgesebben a bakter.
– Igen – felelte száraz tárgyilagossággal, meg sem kísérelve, hogy védekezzék.
– Az Andris hívott magával?
– Igen.
– Akkor már nála volt a pénz meg az óra?
– Nála. De az órát csak Zomborban mutatta meg.
– Így volt? – kiáltott a fiára.
– Így – szepegte Andris.
– Engedjék el! – intett a rendőröknek a bakter.
Mielőtt útjára engedték volna, kinyitották előtte a „dutyi” ajtaját, és megmutatták neki.
– Látod, ide kerülsz, ha még egyszer csinálsz valamit! – figyelmeztették.
Azután elengedték. Az utcán tántorogva lépegetett, mint a részeg. Egyenesen hazament. A szoba közepén térdre rogyott az anyja előtt, és mint a lázas beteg, sírva, eszelősen kiáltozni kezdett:
– Anyám! Anyukám! Verjen meg! Nagyon verjen meg!
A következő pillanatban nyekkent egyet és elvágódott. Szája habzott, teste görcsösen vonaglott, rángatózott. Felemelték, ágyba fektették, borogatást raktak a homlokára. Egész éjjel nyugtalanul hánykolódott és kiáltozott. Az órát emlegette egyre, azt a szörnyűséges órát, amelyben az ördög lakozik, s amely őt üldözi.
Azóta se vett többé órát a kezébe.