Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Reményi József: New Orleans-i képeslap

Azért nevezem „képeslapnak” ezt a cikket, mert hiszen, amit New Orleansról s déli utamról meg lehetne írni, sokkal nagyobb terjedelmet követelne egy cikk kereténél. Képeslap: azaz néhány megjegyzés, a tövig égett lángok korában némi kedves világosság, a rádiós zajban az ének játéka. Az ember komikus élményekről is szól a távolba küldött képeslapon; ezúttal például az a komikus, hogy a kreolok és francia és spanyol és mexikói származású amerikaiak és a dixie-déliek környezetében egyszerre jódlizást hallottam, s ez a svájci ujjongó és kurjongató fintor ugyancsak megmutatta, hogy Amerika mennyire a korlátlan lehetőségek hazája. Maga New Orleans, erősen elamerikaisodott mivolta ellenére, a more majorum elve alapján még mindig ragaszkodik a múlt, főként a francia múlt, hangulatához; s ez nemcsak a nagyszerű omlettekből derül ki, s általában a kitűnő vendéglőkből, hanem abból a tényből, hogy a város meglékelt múltjának fejéből is kicsurog a költészet vére. Nem véletlen, hogy Lafcadio Hearn, az egzotikus hajlamú író, aki végül Japánban hajszolt választ az élet balkezes romantikájának kérdéseire, egy ideig a New Orleans-i napilap szerkesztőségében kereste meg kenyerét; amikor a „New Orleans Times-Picayune” jelenlegi szerkesztőjével beszélgettem, szinte meghatóan feszélyezett lelki szabadsággal közölte velem, hogy Hearn valamikor itt próbálta bánata zsibbasztó kísértését elnémítani. [64]
New Orleans amerikai otthonomtól, Clevelandtől ezerszázötven mérföldnyi távolságra fekszik. Úgy kerültem oda, hogy nemrég az amerikai egyetemek irodalomtanárai évi nagygyűlésüket ebben a városban tartották, mégpediglen a Tulene egyetem meghívására; én a clevelandi Western Reserve University megbízásából vettem részt a nagygyűlésen, s Adyról olvastam fel értekezést Endre Ady, Hungary’s apocalyptic poet címmel. Maga az autóút a szabadság lélegzetét jelentette, a faggatás nélküli szabadság valóságát, a függetlenségnek azt a lelki és testi tudatát, amelyben az élet törvénye mégsem anarchia. Ohio, Kentucky, Tennessee, Alabama, Mississippi s végül Louisiana államok legszebb arckifejezésükkel válaszoltak hol lassú, hol iramló érdeklődésemre; nem voltam érzelmesen kíváncsi külföldi, csak magyar származású amerikai pedagógus, aki magyar nemzedéke szomorúságát nem tudja kiradírozni lelkéből, ámde amerikai és emberi mivoltában nem tartja hiábavalónak az értelem örömét. Mennél délebbre közeledett autónk (holott erre sok a babona s másfajta szegénység is), annál inkább éreztem a télen is tavaszi lombot ígérő világban a szépség természetének hipnotizáló erejét. A lélek lépteit hallottam, mert azt akartam hallani; itt, idegen emlékek útján, kertjében és vadonjában és lápok és mocsarak peremén felcsendült bennem az élet szeretetének múló gyönyörűsége, s legalább ezt az érzést szerettem volna átadni mindenkinek, akiben a sors köszönti a becsületes célt. S amikor Winfield H. Rogers barátom és kollégám társaságában (angolszász amerikai olasz rokonokkal) autónk két és félnapi út után végre befutott New Orleansba, úgy éreztem, mintha ez a város rám kacagott volna, mintha pálmafái és tropikusan meztelen levegőjének sodró áramai győzedelmesen üdvözöltek volna, mintegy hálából azért, mert a zsarnok korban nem engedtem meg a fattyú szenvedélyeknek, hogy uralkodjanak rajtam.
Pedig New Orleans Huey P. Longnak, a meggyilkolt diktátori álmodozónak városa; pedig megérkezésem napján a helyi lapban három öngyilkosságról olvastam; pedig vérszegény és üres szemű koldusok szólítottak meg a Canal streeten, a város főútján, ahol a világhírű Mardi Gras felvonulásokat szokták rendezni, a farsangi gáttalanságnak ezt az amerikai változatát. A nyomor és szerencsétlenség sehol sem elszigetelt; még New Orleansban sem. A részvét itt is csak sóhaj, bármennyire vásári portéka a szegénység a felhőkarcolók árnyában. Viszont a Roosevelt Hotel termeiben az ország negyvennyolc államának egyetemeiről vagy ezer delegátus igyekezett több lenni, mint pusztán az irodalomtörténet és irodalmi kritika buzgó hivatalnoka; s mintha az ostobaságtól körülfogott emberi türelmetlenségnek itt nem lett volna módjában érvényesülnie. Az ellenséges érzületek előítéletes fölényének korában tiszteletreméltó jelenség, hogy az intellektuális tárgyilagosságnak nem kell exhumált holttestnek lennie. Engem például Ady-felolvasásom alkalmával lengyel, cseh, szlovén, orosz származású [65] amerikai irodalomtanárok vettek körül angolszász amerikaiakon kívül, s jóllehet volt vitánk, a megértés mégsem ment fényűzésszámba. Az értelmi őszinteségnek dehogy is az a végzete, hogy csupán némajáték legyen.
Maga New Orleans, San Franciscón kívül, kétségkívül Amerika legbűvösebb (a moralisták azt mondanák, hogy ennélfogva legbűnösebb) városa. A kimondott amerikai negyed persze olyan, mint a legtöbb nagy amerikai városé: uniformizált. Nem kell éppen finnyásnak lennünk, hogy ilyen kritikával illessük az elkerülhetetlenül magától értetődő architektúrát és lármát. S nyilvánvaló, hogy a francia negyed építészete is bizonyos kollektív ízlésre vall, amelynek nyomán megállapíthatjuk, hogy bármennyire búcsúzkodik is Amerika a francia múlttól, ez a múlt hamisítatlan szépségeivel mégsem alkuszik. A Vieux Carre verandás házai, az 1794-ben épült St. Louis katedrális monumentalitásával, a régi vásárcsarnok, a szűk utcák, a derűs udvarok, a legyezős ablakok, az ezerféleképpen formált háztetők, a mesékből elcsent kémények, a francia és a spanyol emlékek látható és sejtetett keverékei, a történelmi esztétika vonzásával valósággal úgy hatnak, mintha errefelé a nincstelenségnek is valami regényes, úgyszólván dekoratív íze volna. Itt a lélek folyton a múltat érinti. Az volt a szerencsém, hogy a francia negyedet Austin Warrennek, a kiváló iowai (azelőtt bostoni) egyetemi tanárnak társaságában látogattam meg. Warren egyébként annak a szerkesztőbizottságnak tagja, amelynek égisze alatt jelenik meg Amsterdamban, de a debreceni dr. Hankiss János szerkesztésében, a Helicon nevű ötnyelvű esztétikai és irodalomtörténeti folyóirat. Jenki amerikai, akiben a barokk érzékenység és a rokokó udvariasság egyesül az értelem felelősségével; ízlésével rajongott a tompán zöld színű házak, az öntött és kovácsolt vascirádákkal ellátott teraszok jelenlétében, s olyan jó érzés volt arra gondolni, hogy a lélek mennyire megoszthatja kalácsát a más múltú halandóval is.
A Mississippi folyam méretei, a New Orleans-i repülőgép-állomás modern berendezései, a tizenhárommillió dollárért épült óriási Huey P. Long híd oszlopai, amelyek a Mississippit, „a folyók atyját”, az eddiginél is jelentősebbé tették, magának a városnak amerikai jellegű ipari és kereskedelmi hullámai sajátságos ellentétben vannak azzal a barokk épülettel, ahol Napóleon halotti maszkját látni, vagy a temetővel, amelyben a halottak mind kriptában feküsznek, mert a víz túl közel van a föld szintjéhez; a város csakugyan azt a benyomást kelti, mintha a múlt minduntalan beleütődnék a jelenbe. S ha arra gondolunk, hogy ezt a várost Amerikában látni, Uncle Sam országában, az áruházak és szárnytalan szárnyalások hollywoodi világában, (ha nem is közelében) akkor bizony riasztgatóan szépnek kell minősíteni az ilyen élményt; olyannak, mintha a végzet sokszínű ajándéka volna. A néger negyed piszkos és rongyos képe is, ez a vad és bamba és érzelgős és züllött arcú látvá[66]nyosság, stílusosan beleilleszkedik a város kitárt színeibe; olyan ez, mint a cigányvég, amelyben izzad és leissza magát a lustaság.
Korszerű-e ez a New Orleans-i képeslap? Korszerű, mert időtlen. Nem árokba fordult múltról szól ez a megemlékezés, s nem is olyan jelenről, amelyben a nyomottság, a sanyarúság s az őrülten értelmezett hősiesség legyőzi a védtelen jelent. Az utóbbi persze, amint említettem, nem tud megszökni az öngyilkosságoktól, s a gond rejtelmes és buta körvonalaitól; ugyanakkor azonban, akár gyalogosan járjuk be a világot, akár gépkocsin, vonaton vagy repülőgépen, esetleg hajón, sőt eddig elképzelhetetlen közlekedési eszközön, van valami változatlanul szép az életben, amit nem szabad elfelejteni. S ha el akarjuk felejteni, maga az élmény, a goethei „Erlebniss” figyelmeztet bennünket arra, hogy nem lehet elfelejtenünk. A szellem emberének különösen hálával kell viseltetnie az ilyen élmény gazdagságáért: a szellem nevében az élettel találkozott, az élet nevében a múlttal, a múlt nevében az időtlennel. Olykor a sors vendégszerető. Az ösztönök, félelmek és képmutatások idején valóban eseménynek tekintendő, ha a lélek az emléknek alkalmat ad arra, hogy ne legyen parazitája az érzelgősségnek és önámításnak, hanem szolgája legyen az életet igazoló értelemnek és képzeletnek.
(New Orleans, Louisiana állam, január havában)