Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Igen, lezárultak ebben a földi világban, de minden bizonnyal csak azért, hogy felnyíljanak egy másikban: nagyobban, fényteljesebben, ahová néznünk nem adatott, amíg a földi por- és szennyvilágban vergődünk. Legfeljebb ha közülünk nagyon kevesen vethetnek oda egy-egy röpke pillantást. És még kevesebben mondhatják el, ha csak egy álomképben is, amit ott láttak.

Ezek közé az egészen kevesek, nagyon kiválasztottak közé tartoztál Te is, felejthetetlen barátom, vezérem, Szenteleky Kornél. A Te szelíd, jóságos szemed mindig a legvilágosabban meglátta azt, ami körülöttünk volt, szépet és rútat. De a szépet mindig jobban, mint a rútat; a tenni, követni érdemest inkább, mint az elkerülni, elvetni valót. Ebben a tekintetben még nem is különböztél túlságosan más költői lelkektől, amennyiben ezt a nevet valóban megérdemelték.

Amiben Te mindnyájuk közt kiváltál, mindnyájunk fölé emelkedtél, az meglátásodnak az a tiszta sugara volt, mely a legrútabbon, legrosszabbon is áttörve a legjobbat tudta meglátni mögötte, és vigasztalásul, reménységül a mi káprázó szemeink elé állítani.

Egyik utolsó munkád, melynek közlése néhol még folyamatban van, a Holnap, holnapután… című jövőkép. Ennél megrázóbbat aligha olvasott közülünk valaki. A súlyosabbnál súlyosabb sorokon át a történet hősével mi is Párizsban és környékén bolyongunk. Nem a több millió ember vidám életétől pezsgő fényvárosban, hanem a nagy gáztámadás utáni sötét nekropoliszban. Látjuk a környéki utakon árokba fordult és az utcákon összetorlódott gépkocsikat, különös helyzetekben dülöngő vezetőikkel s utasaikkal; a járdákon rendes, köznapi öltözetükben egymás mellé s fölé esett férfiakat, nőket, kisleányokat s a póznába kapaszkodva, a kerékpárján állva maradt halottat. Érezzük a már majdnem eloszlott mérges gáz kábító, fojtogató, édeskés szagát s a már oszlásnak induló milliónyi hulla percről percre rettenetesebb bűzét. És először csak feszülten figyeljük, majd mind zúgóbban halljuk a [615] borzalmas csendet, amely lassan-lassan dallammá válik. Dallammá, mely már nem zúg, hanem harsog, mintha egyszerre énekelné a borzalmasan sikeres gáztámadás négymilliónyi áldozata, de rajtuk kívül még más, megszámlálhatatlan millió áldozat is, akik mind ugyanazt a dalt éneklik. A feltámadás dalát: Krisztus él, Krisztus feltámadott! Nem siránkozó panasz, nem kétségbeesett jajveszékelés, nem bosszút kérő üvöltés szűrődik a halott torkokból az ég felé, hanem a megvigasztalódás, a megenyhülés, a megbékélés, a boldog reménység éneke.

Igen, így lesz, így kell lennie, ebbe a dalba fogjuk belehelni a mi lelkünk hangjait is, mikor mi is túl leszünk minden szenvedésen, kínlódáson, gyűlölködésén, küzdelmen. Ennek így kell jönnie. De ezt eleve így meglátni és nekünk így megmutatni – erre csak Te voltál köztünk képes, s vagy minden bizonnyal most is. Ez a Te lényedhez, lényegedhez tartozik, melyet nem születéseddel nyertél, s melyet ezért haláloddal sem veszthettél el. Ez Tied maradt, bármely előttünk még ismeretlen létkörbe helyezett az isteni jóság és igazság. Ott is bizonyára Te magad vagy. Mert nincs igazuk a környezet- és fejlődéselméletek egyoldalú híveinek, akik azt erősítgetik, hogy mindenki az lesz, amibe beleszületik, nevelődik, csakis ettől függ, hogy szent, bölcs, nagy ember vagy gonosztevő, gazfickó, rongy válik-e belőle. Nem! Sok-sok millió ember születhetett, nevelkedhetett, élhetett volna ott és úgy, ahol Te – és mégsem lett volna egyikből sem az, aki nekünk Szenteleky Kornél volt. Ez csak egyedül Te lehettél.