Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Dudás Kálmán: Jeszenyin

Hogy ott hevert már álmod omladéka
s láttad, hogy a harc hasztalan, hiú,
csapszékig züllött, csavargó poéta:
sírt-e benned a szőke, halk fiú?
Ki jött a nyírfás, rozsos szép vidékről,
a lelkén ezer zengő költemény:
egyszerű dallam volt és mégis mélyről
lobogott, frissen, ifjú könnyedén.
Faluról jött, s oly tiszta volt a verse,
mint mezők földieper illata…
majd könnyben fűlő puszták lelkét zengte:
rab ősei fájdalma sírt maga.
És jött az ár! és izzóbb lett a homlok,
az eszme jött, a tűz, a könny, a vér.
S te hirdetted, a régi rend leomlott
a rang helyett lesz egyenlő kenyér.
A versed hangját bőgte minden tajték,
hogy új emberért harsogott szavad –
s a kötelék mind, ami megmaradt még
szülőföldedből benned – elszakadt. [63]
S hullámai a széteső tömegnek,
akikben zúgtál, mint a harsona,
mint beteg hangszert holt partra vetettek –
hálának, hírnek nem akadt nyoma.
Az ideg gyöngült, szívverésed halkult,
a tüdőd fele rég eltékozolt,
s te, kinek mindég kevés volt az alku,
a gúnyt vállaltad és az alkoholt.
Hogy méltó eszme züllött buboréka,
s kisiklott harcé leszel, mely hiú,
s bilincs, kötél várjon beteg, zord poéta:
nem hitte a halk, égszemű fiú…