Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Majtényi Mihály: Onuc Péter

Bánáti keverékember volt Onuc Péter, nagyságos Országh Nándor úr kocsisa – apjáról román, anyjáról magyar. Már nem emlékszem, melyik istent imádta, de legtöbbet a tót templom körül láttam. Hegyesre pödört fekete bajusza tetszett rajta a legjobban. Posztóruhát hordott télen-nyáron, s a sapkáján rávarrt urasági címert. Nadrágja feszes volt, s lábszára úgy festett a szűk pantallóban, mint egy fordított sörösüveg.
Hogy mikor lett kegyes nagy jótevőm, nem tudom már az évet, de a nagy diftéria esztendejében volt, midőn a fehér penész halálosan fojtogatott. „Hamar kocsit, fiákert, a gyereket rögtön orvoshoz kell vinni.” Nagyanyám komandálta így a sort. Még emlékszem lázálmomra: Onuc Péter háta imbolygott előttem, ahogy a két lovat nógatta. Nagyságos Országh Nándor úr kocsiján vittek orvoshoz, mert kegyes, jó ember volt a földesúr minden szomszédjához – egy fuvar erejéig.
Az életmentés óta szeretettel nézett rám a kocsis. Többször is kérdezte: „Ez a gyerek, akit a halál elől fuvaroztunk el?” Mintha öröme telt volna abban, hogy kifogott a kaszáson, akinél gyorsabban jártak az ő lovai… Pedig nem is a java pár volt, csak a satnyábbak – a Deres és a Gidrán –, de a halált mégis megelőzték. Szomorú szemű állatok voltak. Veterán korukban is sokat néztem őket a jászol mellett. Az volt mindig az érzésem, hogy tartozom nékik egy megzavart éjszakai nyugalommal. Adósság, amit sohasem lehet letörleszteni. [57]
De már Onuc Péter felé megnyílhatott a szívem. Átszöktem hozzá délutánonként. Nem volt könnyű dolog. Harapós kutyákon verekedtem át magamat, melyek nagyságos Országh Nándor úr házát őrizték. Azután elbújtam az istálló sarkában, s amikor a feketebajuszú Onuc Péter ellépett előttem, hirtelen eléje ugrottam. Kegyes és megbocsátó mosoly húzódott el a bajsza alatt, mint az olyan embernek, aki érti a tréfát. Ha más próbálta volna vele a dolgot, biztosan pofon üti. De engem megbecsült. Én voltam élő tanúja lovai nagy gyorsaságának. Ez a gyorsaság később a szelet, a vihart, sőt magát a halált is megelőzte Onuc Péter lobogó erejű szavaiban.
Mert úgy beszélt mindig, mintha tűz égetné. Ijesztő szünetek után darabosan jött belőle a szó… A kaszással hadakozó vészes feketeség lobogott szavaiban. Mélységes árkok felett robogott mindig kocsija. Mintha nem is lettek volna jól kiépített utak semerre a vármegyében. Vaksötét éjszakában robogott a könnyű homokfutó. Nagyságos Országh Nándor urat a félelem rázta a hátsó ülésen. Onuc Péter meg hangosan kacagott. De nem lett soha semmi baj a vad rohanásból…
Úgy hallgattam minden szavát, akár az imádságot. „Ha megnövök – mondtam –, kocsis leszek.” Nagyanyám ilyenkor gyanakodva kérdezte:
– Nem az a bolond beszélte megint tele a fejedet?
*
A Váraljai utcán végig furcsa híre volt Onuc Péternek. Kivált az öregasszonyok kiáltottak rá kígyót-békát. Mert azonfelül, hogy ő tudta a legszebb rémtörténeteket – három nyelven is –, birtokában volt egy negyedik nyelv titkának: tudta, hogy mit beszélnek a harangok.
Hogy a harangozás mögött muzsikaszó és döbbenetes erejű versek húzódnak meg, ki gondolta? De ő azt erősítette. Szebb a harangszó muzsikája a tilinkónál – mondta. Komorabb a hadastyánok zenekarának gyászindulójánál, gyönyörűbb talán még a legszebb cigánymuzsikánál is! Ha pedig versben kívánta valaki, csak a kisharangot kellett vasárnap reggel meghallgatni.
Ébredjetek, ébredjetek,
A templomba siessetek
Szaporán, szaporán…
A Váraljai utcán végig bolondnak tartották nagyságos Országh Nándor úr kocsisát. „Irigység az egész” – alakult ki bennem a kép. Irigylik tőle a tudását. Kocsmakerülő ember volt, az ilyet mindig gyanakodva nézik. De a vénasszonyok kétkedve rázták a fejüket:
„Majdhogy éppen ő tudja, mit karattyol a nagyharang!”
*
Kiálltunk vasárnap délutánonként a kapuba. Néztük a jövő-menőket. Csatos imakönyvvel öreg svábasszonyok bandukoltak [58] vecsernyére. Pali bácsi akkor kondította meg a nagyharangot, amely méltóságteljesen búgott a vasárnap délután tiszteletére. „Most németül szól” – magyarázta Onuc Péter. Ő ezt a nyelvet is jól ismerte. Hallgassuk csak együtt, mit mond a harang!
Bim-baum, bim-baum
Apfelbaum und Birnbaum…
Emlékszem: így kezdődött a német vers, amely vecsernyére hívta a népeket. Utána kellett mondanom, hogy megtanuljam én is. És ahogy szavam erőtlenül együtt botorkált a méltóságteljes zúgással, utóbb már tisztán hallottam én is, hogy a harang beszél…
– És szabad ezt így mondanom? – kérdeztem később.
– Szabad – nyugtatott meg Onuc –, de csak ha velem vagy.
Mint esendő bűnös lélek, bevallom, hogy később nélküle is megpróbáltam. Mindig, ha csak valamelyik harang megkondult, dúdolni kezdtem a verset. Közben az égre néztem, nem szakad-e rám. De mert ilyesféle nem történt, megnyugodott a lelkem. Úgy látszik, szabad nekem Onuc Péter nélkül is megérteni, mit üzen a harang…
*
Még valamit tanultam Onuc Pétertől: kalézolni. Ez ám a furcsa járás! Az ember kettőt lép előre, aztán egy kicsit vissza, de csak egyet röviden! A következő lépés megint nagy szökkenés előre. Kéz a kézben tanultuk ketten a furcsa táncot.
Rézi néni, nagyságos Országh Nándor úr szakácsnője a folyosón olvasott és megsemmisítő tekintettel figyelt fel néha. Csak arra ügyelt, nem lépünk-e a virágágyba. „Boszorkány” – sziszegett felé Onuc Péter, aki az egész világgal hadilábon állt. De arra ő is ügyelt, hogy ne tévedjen lábunk a virág közé, mert ez az uraság haragját hívta volna ki.
Rézi néni is az utca pártján volt az Onuc Péter elleni gyűlöletben. Ő sem tartotta rendes embernek. Meg aztán zavartuk is a tágas udvaron. Főképp vasárnap délután, amikor olvasott. Rézi néni füzetes regényt böngészett. Csupa főnemesről szóltak ezek a történetek. Valahogy nem illettünk bele ebbe a hangulatba. Mint a moziban a későn jövők, ha megjelenik a vásznon árnyalakjuk, és hátul mindenki dühösen kiabálja: leülni, leülni!
*
A moziba is ő vitt el kézen fogva. Ugyan akkor még nem mozinak hívták. Sokkal szebb neve volt. Kinematográf. Akinek cifra volt a szó, így is mondhatta: mozgófényképszínház. Az ember nyelve mindkettőbe egyformán beleficamodott. De azért mondták szakadatlanul. És jártak is bele. Mármint a kinematográfba.
A Búza téren vert sátorban székelt a műintézet. Éppen olyan volt kívülről, mint a cirkuszok. Odabent nagy fehér lepedőn mindenféle árnyalakok mozogtak. Alattuk egy ember ült, hosszú nád[59]pálcával. Fel-felmutogatott a vászonra és kikiáltotta a kép következő jelenetét. Például:
– A rendőr pofon üti Polidort.
A következő pillanatban látható volt a rendőr – nagy darab ember –, aki valami szabálytalanság miatt alaposan nyakon legyintett egy árnyalakot, Polidort. Mi közvetlenül a vászon alatt ültünk, úgyhogy Polidort szörnyű, elnyújtott fejűnek láttuk. De ez nem bántott bennünket, annál mulatságosabb volt! Utána megint felharsant a nádpálcás ember hangja:
– Polidor menekül.
Az volt ám a tohuvabohu! Mert az inzultált Polidor nem várta meg, hogy a rendőr előhúzza a noteszt és felírja a nevét. Egyszerűen otthagyott csapot-papot és megfutamodott. De útjában mindent fellökött, kezdve a kőművesállványtól egész a gyanútlanul haladó cukrászinasig, aki – ó kegyetlen végzet – hatalmas habos tortát vitt a kezében… Micsoda mennyei öröm volt nekünk a menekülő Polidor! Emlékszem, visítottam a boldogságtól. Körülöttünk mindenki tombolt s dobogott. A kis inasok sapkájukat dobálták a levegőbe. Szemünkből potyogtak a könnyek, úgy kacagtunk valamennyien…
Ez volt a kinematográf, amelyet úgy ismertem meg, hogy Onuc Péter befizetett értem húsz fillért, hadd örüljek én is. Ő maga komoran ült a helyén. Akkor is, amidőn Polidor menekült. Ő inkább a drámákat szerette. Azokban is azt a jelenetet, amikor a gróf kocsin vágtat a mezőkön. És azt, amikor városokat mutatott a kinematográf. Mert a városokban sok torony van, a tornyokban sok idegen harang… Az lett volna csak öröme Onuc Péternek, ha azok a harangok mind megszólalnának. De a lepedővászon harangjai némák voltak. Legfeljebb verkli nyikorgott a kinematográfban, édes-búsan nyekergetve, hogy:
Gimbelem, gombolom,
Légy velem angyalom…
*
Egyszer püspök jött a városba. Hej, hogy kiderült Onuc Péter arca! Vidám volt egész nap. Ünnep lévén, éppen csak hogy ellátta a dolgát a lovak körül, aztán kiült a virágágyak elé. Úgy fülelt a csodás harangmuzsikára. Az öregtemplom kezdte méltóságteljesen. Röviddel utána felelgetni kezdett rá a gimnázium két kisharangja. Egyszer csak beleszólt a szerb templom harangja is a koncertbe. A belvárosi és a gradnulicai templom egyszerre szólalt meg. Ó, áldott felekezeti béke! Nem lehetett az akkor másként, püspök volt a város falai között!
Onuc Péter rögtön versbe szedte és közölte velem, hogy melyik harang mit hirdet ezen a magasztos napon.
– Csak az a kár – mondotta később elgondolkozva –, hogy a zsidók nem harangoznak… [60]
Mert azoknak telne csak igazán sok szép szavú harangra – így gondolta nyilván Onuc Péter.
*
Makacs öregasszonyok, mint amilyen volt a nagyanyám is, egyre hordták a híreket nagyságos Országh Nándor úr kocsisáról. Volt, aki a Brankovics utca táján látta, az útszéli keresztnél, éjfél körül. Gubbasztva ült a kereszt léckerítésén, lábait lógatva, és fütyörészett. Hogy ez nem rendes dolog, azt az első szóra megérti minden valamirevaló ember. Pipázva ült a kerítésen a vaksötét éjszakában. „Emögött lehet valami” – adták tovább suttogva a szót az emberek. És vasgyűrűt vontak minden lépése körül, szavakból.
Bagoly Ferenc, az executor, a csontikai negyedben találkozott vele. „Egy alacsony nádas ház előtt állt, és úgy nézte, mintha meg akarná venni, vagy mit tudom én…” – mesélte.
Én mindent visszamondtam Onuc Péternek. Csak nézett maga elé, mintha tűnődnék, aztán köpött egyet:
– Mit tudják azt ők! – jegyezte meg. S ezzel újabb homályt vont maga köré.
A harangok akkortájt már csak fekete verseket zúgtak. Onuc Péter kocsija pedig – ha mesélt róla – csak úttalan utakon robogott, örök veszedelemben a tordai úton, ahol nagyságos Országh Nándor úr tanyája volt.
– Nem félt Péter bácsi, hogy kifordul? – kérdeztem egyszer hebehurgyán. Onuc Péter csak rám nézett fekete szemével. „Ne mondd tovább, mert megütlek.” Csak ennyit válaszolt és bement az istállóba, a lovak közé. A jászolnál megállt és felnézett a szénapadlásra. Pontosan mintha onnan várna valamire tanácsot. Én meg szöktem haza, mert először történt meg, hogy kegyes nagy jótevőm veréssel fenyegetett meg.
Aznap a harangok mind fekete verseket zúgtak esti angelusra.
*
Egyre jobban körülfonta a titok Onuc Pétert. Arról beszélt, hogy legszebb mégis, ha éjnek idején szól a harang.
– Éjszaka? – kérdeztem megdöbbenve – Éjszaka sohasem harangoznak…
– Nem is. Akkor magától szól a harang. Megindul a harangnyelv, mert elvarázsolja a vörösen lobogó tűz vagy a vér, tudod… Ilyenkor zokog a harang. Szeretnéd hallani, mi?
Fázósan húzódtam össze és lecsúsztam térdéről. Furcsán idegen volt, amit mondott, ijesztő. Nem is válaszoltam kérdésére, csak dadogva hazudtam:
– Most… most aludni megyek… Aludni megyek, Péter bácsi.
Futottam kifelé az udvarból, egyenesen neki a nagykapunak. A kutyákkal már régen megbarátkoztam. Többé nem üldöztek a virágágyak között. Ahogy lihegve törtem a kapu felé, egyszerre csak hallom, hogy nevet, egyre nevet Onuc Péter… Mintha nekem szólt volna a nevetés. Nekem, a harangoknak, az egész Váraljai[61]utcának… Mintha már én is ellensége volnék, mint a többiek, akik oly furcsákat beszéltek róla.
*
Ezen az éjszakán történt, hogy megszólalt a harang. A nagytemplom öregharangja.
Megszakításokkal kongott. Furcsa és nyugtalanító volt a hangja. Felriadtam és elszorult szívvel hallgattam. A sötétségben aztán még ijesztőbb volt, hogy apám is megszólalt:
– Tűz van.
Mintha villamos szikra pattant volna valahol… Tűz van! Ami ezután jött, már csak fokozása volt a rémületnek. Puskalövés dördült el, valaki megkopogtatta az ablakot.
– Ég az uraság!
Apám felrántotta az ajtót. Az udvari lakás tűzfaláról rőtvörös, ijesztő fény verődött vissza. Mindannyian kirohantunk az udvarra. A füst s a pernye szaga fojtogatott bennünket. És pattogott, egyre pattogott valami. Mint amikor a díszszázad rossz szalvét ad le feltámadás ünnepén.
A vérszínűre felpirosodott égen titok terjengett. A csillagok eltűntek, s botorkáló, egymásba botló emberek mutogattak a szomszéd ház felé, amely mögött nagyságos Országh Nándor úr kúriája állott lángokban.
Csak a szalma ég – vélte valaki. – De bizony ég ott az istálló is! – bizonygatta a másik. – Jaj, csak a szél ide ne hozza a lángokat!
A háztetőkön emberi alakok jelentek meg. Csöbrökkel, létrákkal lépegettek. Olyan volt az egész, mint egy ijesztő kísértetjárás. A kaput is felrántották, és a következő pillanatban előtűnt az utca. Rémült emberek rohangáltak fel-alá odakünn.
Nem ügyelt rám senki. Mindenki önmagával volt elfoglalva. Kisurrantam a kapun, s a fal mellett tapogatózva megindultam nagyságos Országh Nándor úr kúriája felé. Mintha mágnespatkó húzott volna az esemény színhelyére. Még sohasem láttam tűzvészt közelről. Kocsi vágtatott a kapun át. Majdnem legázolt, de én csak csetledeztem, botorkáltam előre.
Most senki sem kímélte a virágágyakat. Az emberek átrohantak a rózsalugason is. Csákánnyal vertek szét minden akadályt. Égett, lángolt az egész világ, a szénakazlak a hátsó udvarban, az istállók, a konyha…
Hatalmas sugarakban ömlött a víz az égő házra. Felülről emberek rohantak fel s alá. Rézi nénit láttam kibontott hajjal. Azután nagyságos Országh Nándor urat, fehér alsóruhában, kezében puskát szorongatva. Az arcok rám meredtek egy pillanatig. Lehet, hogy rám is kiáltottak az emberek, hogy takarodjak el. De én nem hallottam a szót, csak botorkáltam ide-oda a kihordott bútorok között. Az ijesztő ropogás szörnyű zenéje fokozódva zúgott a fojtó füstben. [62]
Akkor láttam utoljára Onuc Pétert. Két szuronyos, kakastollas csendőr között állt megvasalva, s elborult tekintettel meredt maga elé. Csak mentem feléje, egyre közelebb. Már majdnem odaértem, amikor újra megkondult az öregharang. Valaki nagyot lökött rajtam. Ahogy végigestem az udvar kövezetén, felvillant bennem egy percre, hogy most a harangot nem emberkéz húzza, hanem vörösen lobogó tűz, és az egész csak értem, miattam történt!…
Aztán elborított a fekete semmi.
*
Még most, harminc év után is, ha éjszaka megkondul a harang, felülök az ágyamban, s úgy érzem, hogy: „Tűz és vér kongatja.” Ilyenkor Onuc Péterre gondolok, a pirománikus gyújtogatóra, akinek sírjához egyedül én jártam ki a baglyasi temetőbe…