Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. február-március) 2-3. szám

Deák Leó: A visszatelepítés

Chamberlainnek, az esernyős miniszternek tulajdonítják azt a megállapítást, hogy a kisebbségek tályog, veszélyes kelevény Európa testén, amelyet ha hamarosan el nem távolítanak, az egész testet megfertőzi. E megállapítást először azonban nem az angol premier tette, mert előtte már Nittinek, a volt olasz háborús külügyminiszternek is ugyanez volt a véleménye a kisebbség fogalmáról, mint ahogy a kisebbségi kérdés ismerői ezen túlmenőleg már a kelevény mérgező hatását is kétségbevonhatatlanul megállapították. S tény, hogy a legújabb események következtében sok-sok millióval megszaporodott másodrendű állampolgárok sorsa – Európa általános békéjének veszélyeztetése nélkül – már nem sokáig várhat megoldásra. Hozzátehetjük még azt is, hogy a jelenlegi háborús állapot már méhében hordja a megoldást, mert ha mélyére tekintünk a háború közvetlen okainak, ezek között elsősorban a kisebbségi kérdés rendezetlenségét és a kérdés rendezése körül mutatkozó vonakodást találjuk.
Sokaknak bizonyára még élénk emlékezetében él Lengyelországnak az 1934. évi, őszi népszövetségi tanácsülésen tett meglepő indítványa s az annak elutasítását követő egyoldalú állásfoglalása, amelynek már akkoriban messzemenő következményeket jósoltak. A lengyel kiküldöttek tudvalevően mit sem törődve a német militarista szellem megtestesülésével, a Rosenberg-féle népközösség, a „Volksgemeinschaft” fogalmával és tartalmával, hogy Kelet-Poroszországban és Litvániában élő fajtestvéreik sorsát nemzetközi felügyelet alá helyezhessék, a kisebbségvédelem általánosítása érdekében tettek indítványt. Európa államai között tulajdonképpen csak hat állam volt kénytelen felségjoga rovására idegen ajkú vagy vallású állampolgárainak nemzetközi jogvédelmét tűrni. A hat között szerepelt az olyan szépen virágzásnak indult, rövid életű Lengyelország is, de nem úgy a hatalmas nyugati szomszéd. Élénk igazolására annak, hogy a gyengét az ág is húzza, s hogy a békeszerződések kodifikálása alkalmával inkább a hatalmi erő, mint az emberi érzés játszott jelentékenyebb szerepet. Így azután nemcsak az adott esetben, hanem egyéb viszonylatban is, az amúgy is hatalmas német anyaország saját súlyán felül még népszövetségi védelmet is nyújthatott Lengyelországban élő fajrokonainak; ezzel szemben a Harmadik Birodalom lengyeljei az elnemzetlenítési folyamatot se nyers erővel, se genfi jogsegéllyel fel nem tar[49]tóztathatták. A lengyel kiküldött indítványa ezen a történelmi jelentőségű genfi ülésen csak arra szorítkozott, hogy a vallás szabad gyakorlásának mintájára a cuius regio, eius religio elavult elvét a nemzeti kisebbségekre vonatkoztatva egyszer s mindenkorra kiküszöböljék, és Európa bármely államában élő nyelvi, faji, vallási népcsoport egyéni életét szavatolják. Ezen az értendő, hogy Európa bármely államában élő népkisebbségek ugyanazt a nemzetközi jogsegélyt élvezzék, mint a békeszerződések alapján többek közt a Lengyelországban élő idegen népcsoportok.
Az indítvány sikertelenségre volt kárhoztatva. Ezt könnyű volt előre látni, ha figyelembe vesszük, hogy a lengyel indítvány, a területein élő idegen népcsoportok révén, Európa legnagyobb hatalmasságait: Németországot, Itáliát, Franciaországot és Szovjetoroszországot is közvetlenül érintette. Lengyelország kormánya erre a fiaskó feletti elkeseredésében-e, vagy felfelé ívelő hatalmának túlbecsülésében kijelentette, hogy egyoldalúan függetleníti magát a korábban vállalt szerződési kötelezettségektől, az országában élő népkisebbségek nemzetközi védelmét tovább nem tűri, s az ezekkel való bánásmód terén a jövőben szabad kezet tart fenn magának.
A kijelentést tett követte, s habár a nemzetközi helyzet bonyolultsága miatt a lengyelországi német kisebbségek sorsával kapcsolatos, hivatalos német tiltakozásokról a napi sajtó nemigen emlékezett meg, ez még nem jelentette azt, hogy a Rosenberg vezetése alatt álló és a külföldi németség sorsát nyilvántartó intézmény nem gyűjti annál nagyobb figyelemmel és alapossággal az anyagot, amely – mutatis mutandis – egy Lengyelország-ellenes egyoldalú és erőszakos fellépéshez indokokat szolgáltathat. Talán csak a lengyelországi németek helyzetének rendezését célzó, ama kétoldalú szerződéskötési kísérlet hívta fel rá a közfigyelmet, amely hivatva lett volna Lengyelország ilyen irányú nemzetközi kötelezettségeit kétoldalú szerződésben lefektetendő alapelvekkel helyettesíteni. Ebből a szerződésből nem lett ugyan semmi, de azon sem lepődhettünk meg, amikor a Führer lengyel hadjáratának indokolása során fajtestvéreinek rossz sorsát, Lengyelországnak a kisebbségi elvekkel szemben tanúsított törvényellenes magatartását, mint háborús okot, különösképpen aláhúzta. Nem esünk tehát messze a tárgyilagosságtól, ha a jelenlegi háború, vagy legalábbis időelőttiségének okát jórészt a kisebbségi kérdés felületes elintézésében keressük és megállapítjuk, hogy ez a kérdés – Nitti szerint is – a háború csíráját hordja magában, s ezért a rendelkezésre álló módok valamelyikével mielőbb megoldandó.
Legutóbb foglalkoztunk a több mint negyvenmillió lelket magába ölelő kisebbség betegállapotával, szólva ugyanakkor a gyógyítás módozatairól is. Megemlékeztünk többek között népcsoportok visszatelepítéséről, kicseréléséről stb. A történelem frappáns választ adott fejtegetésünkre, amikor a kisebbségi kérdést [50] a balti államokban – nagy sebbel-lobbal – az egyébként teljes nemzeti önkormányzatot élvező, német ajkú családok visszatelepítésével oldotta meg (amint mondták: a háborús ok kiküszöbölése végett). A nem várt intézkedés, mint villanyáram, végigfutott az égtájak minden irányában, válasz nélkül hagyva a kérdést, elsősorban német anyanyelvű sorstársaink körében, hogy lehet-e az intézkedés általánosításával számolni? S a népszövetségi rendszer ellenére, nemzetek közötti kétoldalú szerződésekkel – államközi megállapodásokat figyelmen kívül hagyva – százados államjogi kötelékeket magánjogi cserebere tárgyává tenni? Megszüntetni a szerződésen alapuló, s egyrészt a kisebbségek és ezek birtokosai, másrészt a Népszövetség között fennálló jogviszonyt? A kezdet kezdetén tartunk-e? S a földrészünk majd minden államában több-kevesebb számban élő idegen ajkú polgár állampolgársága kicserélése előtt áll-e?
Ha a kérdésre válaszolni óhajtunk, akkor a visszatelepítésnek ismert indokait se hagyjuk említés nélkül. Ezek az indokok, ha csak a folyamatban lévő német megmozdulásokról szólunk, kétfélék: politikaiak és gazdaságiak.
A politikai okokat azok a mondhatnánk mechanikus súrlódások adják, amelyek elkerülhetetlenek a fajtestvérekre féltő gonddal őrködő anyaország és a boldog birtokosok között. Utóbbiak, úgy, mint általában minden állam, végcéljukat a tiszta nemzeti állam mindenáron való megvalósításában látják, aminek előfeltétele a kisebbségek elnemzetlenítése, beolvasztása. Ezt az anyanyelv korlátozásával, használatának eltiltásával, a nemzeti szokások s viselet pellengérre állításával, az iskolák erőszakos vagy rendszeres bezárásával, a politikai, társadalmi, gazdasági élet terén való érvényesülésnek előfeltételekhez s behódoláshoz kötésével, az anyaországgal való érintkezésnek lehetetlenné tételével, a nemzeti kultúra kútforrásainak elzárásával stb. vélik elérni. A másik oldalon az anyaország nyitott szemmel figyeli idegenbe szakadt véreinek életét, fejlődését, eszközt lát bennük hatalma érvényesítésére, terjeszkedése kirobbantására, nem csoda hát, ha tiltakozik, vagy erősebb eszközöket is alkalmaz az elnemzetlenítés megakadályozására. Ez az állapot az érdekeltek között állandósítja a súrlódást, a meg nem értést, és érezteti hatását a mindennapos közéleti, s a kisebbségi kérdést tulajdonképpen nem is érintő életmegnyilvánulásokban is. Ennek az állandósult idegállapotnak kiküszöbölése másként el nem képzelhető, mint: vagy visszatelepítéssel, (mely elejét venné az elnemzetlenítésnek), vagy a kisebbségek kulturális autonómiájával, azaz a kisebbségi kultúréletnek az állami ellenőrzés alól való teljes kikapcsolásával.
A balti államok esetében az érdekelt felek az első alternatívát választották, mert a viszonyok változása következtében a másikra egyáltalán nem számíthattak. Nem mintha az Észtországban élő németeknek bármilyen panaszuk is lehetett volna a [51] bánásmód terén, hanem, mivel a balti államok önállóságának az oroszoknak a Balti-tenger partján történt újbóli megjelenésével befellegzett. Így az ottani németeknek ugyanazon sorssal kellett számolniuk, mint az oroszországi német telepeseknek, a rövidebb vagy hosszabb időn belüli felszívódással, megsemmisüléssel, eltűnéssel. Mielőtt tehát Európa két legnagyobb s amúgy is kényszerszövetségbe került hatalmassága között a kisebbségi népcsoportok miatt az ellentét bekövetkezett volna, a Harmadik Birodalom a német szórványok visszatelepítésével annak elejét vette.
A visszatelepítésnek vagy kicserélésnek – mint mondottuk – második indoka a gazdasági viszonyokban keresendő. Ha ezt az okot az eddig végrehajtott balti és észak-olaszországi esetekben nem is igen találjuk meg, annál több szerepet játszhatik azonban az új, a napisajtóban különösen előszeretettel tárgyalt esetekben.
Nekünk nem célunk jóslásokba bocsátkozni és az újabb visszatelepítések bekövetkezésének lehetőségeiről beszélni, tisztán annak megállapítására szorítkozunk, vajon fennforoghatnak-e gazdasági okai a visszatelepítésnek, és indokolhatják-e ilyen okok magának az aktusnak erkölcsi alapját?
Ha a német példánál maradunk, el kell ismernünk, hogy a külföldön élő német nemzetiségű népcsoportok számbeli és gazdasági ereje messze felülmúlja az egyéb népcsoportokét. A német statisztikai adatok szerint a Jugoszláviában, Magyarországon és Romániában lakó németek száma kétmillió körül mozog. Ugyanott, ahol ebből a számból nem engednek, azt mondják, hogy a népcsoportok vagyona nagyon jelentős, s minimálisan 5 milliárd márkát képvisel, ami – ismerve németjeink szorgalmát, takarékosságát s elsőrendű gazdasági felkészültségét – egyáltalán nem tűnik fel túlzottnak. Visszatelepítés esetén ez az egész vagyon magának a német államnak külföldi hitelképességét emelné. Példánk esetében éppen azokban az országokban, amelyeknek terményeire Németország kalkulációiban számított és ma is számít. Az elképzelés szerint a visszatelepülők vagyonának ellenértéke annak a számlának a javára esnék, melyre az áruforgalmi összeköttetésben lévő államok szállításai nyernek elkönyvelést. Ez egyben azt is jelentené, hogy Németország számlája követelést tüntetne fel az eddigi jelentős tartozás helyett, vagyis az adósból hitelezővé válnék, azzal a jogosultsággal, hogy követelésének egyenértékét elsőrendű életszükségleti cikkek leszállításával egyenlíttesse ki. Hogy ezt a helyzetet jobban megérthessük, a romániai benzinszállításoknak nagy port felvert híreit kell figyelemmel kísérnünk. Az adott esetben ugyanis a Harmadik Birodalom számára történő szállítások elé nemcsak a román petróleum keresettsége, az angol felvásárlások s a demokrata hatalmak diplomáciai megkörnyékezései gördítenek akadályokat, hanem nagymértékben a gazdasági okok, mégpedig: a Románia [52] és Németország közötti árucsere-forgalom számláján mutatkozó jelentős német tartozás, melynek realizálása elvesz a távol jövő bizonytalan ködében. Más szóval: ha ez a számla történetesen német követelést tüntetne fel, senki sem emelhetne kifogást a román kenyérmagvak és kőolaj átengedése, vagy a szállítások ideges sürgetése ellen, hiszen csak az adósság fizetéséről, a kötelezettségek teljesítéséről s behajtásáról volna szó.
A nemzeti szocialista berendezkedésnek távolabbi gazdasági céljai is lehetnek a vérségi kapocsnak szorosabbra vonásával. Ezek a célok jelentősebbek a napi sajtóban tárgyalt értéknyereségnél, az államok közötti számlák szaldójánál, és a legújabb terjeszkedésben és önellátási törekvésekben lelik magyarázatukat. A Harmadik Birodalom úgy számarányban, mint képzettségben szegény mezőgazdasági munkásokban. Az állam eliparosodása következtében a mezőgazdasági művelésre alkalmas területek szakértő kezek hiányában mind kihasználatlanabbakká válnak, hozadékuk minimális, s ez a legfontosabb kenyérmagvak és ipari növények tekintetében, közte s a nem mindig könnyen elérhető külföld között függőségi viszonyt teremt. Németország mindig is önellátásra törekedett, de ennek megvalósítása a mezőgazdaságban igen nagy nehézségbe ütközött. Az anyaország földterületeinek hozzáértő és elegendő számú munkással való racionális kihasználása az újonnan szerzett területeknek – s itt elsősorban Lengyelország síkságaira gondolunk – megbízható, nemzeti érzelmű, a modern német világnézettől áthatott munkásaira bízása jelentős eltolódást eredményezhet Hitler országának külkereskedelmi összeköttetéseiben. Ezenfelül az ipari üzemek annyira elvonták a mezőgazdaságtól a munkáskezeket, hogy az utóbbi években – köztudomás szerint – nőttön-nőtt Németországnak szükséglete és behozatala földmunkásokban. A hiány pótlása másként, mint idegenből, el sem képzelhető. Idénymunkára jó bérért, békés viszonyokat feltételezve, a magyar, román, tót napszámos is szívesen meglátogatja a német vidéket, de hogy lakóhelyét végérvényesen felcserélje, és a nemzeti szocializmus érdekeinek egyéni sorsát alárendelje, arra aligha kapható. Bizony, a külföldi német paraszttól elvárja az áldozatot a mindent uraló és mindennél előbbre való eszme: az önellátás.
Nézzük azonban az éremnek a másik oldalát is. A visszatelepítésben passzív államok oldalán éppúgy megtaláljuk a tervgazdaság előnyeit, mint az anyaországnál. A dunai államok akármelyikét tekintjük – hiszen ma már csak ezekről lehet szó – fel kell fedeznünk mindegyikben az agrárkérdés rendezetlenségét. A földigénylők óriási osztályát, melynek kielégítetlensége örökös és napról-napra nehezebb gondja a mindenkori kormányoknak. A visszatelepítéssel, kiterjedésben és értékben óriási földterületek szabadulnának fel és állnának az agrárkérdés megoldásának rendelkezésére. Valahogy így festene a dolog: az állam egymást követő, többesztendős közszállítással földterületeket vásárolna az [53] általános német nemzeti vagyonból, hogy ezekkel földigénylőit kielégítse.
Megvan-e az erkölcsi alapja és indoka a kényszerű visszatelepítésnek, és lehet-e államközi megállapodás tárgya az állampolgárok legegyénibb joga: a tulajdonhoz, birtokhoz, lakhatáshoz stb. való jog? Ezekre a kérdésekre csak igennel válaszolhatunk.
Az erkölcsi alapot mindenesetre a népközösség, (a Volksgemeinschaft) fogalmában kell keresnünk. Ez egy, a nép, nemzet, ország fölött álló új fogalom, amelyet a nemzeti szocializmus vetett fel. Ez az egész világon bárhol élő, magát német nemzetiségűnek valló egyedeknek családi közösségét, vérbeli együvé tartozását jelenti, függetlenül az államhatároktól és állampolgárságtól. Jelenti az anyaország gondoskodásának, felügyeletének és jogsegélyének kiterjesztését az egész világ németjeire, s utóbbiaknak hitvallását a nemzeti eszme és a népközösséghez való tartozás mellett. A fogalom kölcsönösségen alapul. Az anyaország részéről feltételezi a védelmet, a másik oldalon a népközösség érdekeinek szolgálatát. Bárhol és bármilyen pozícióban! Így is mondhatjuk: a szűkebb értelemben vett haza polgárai vérüket, életüket, vagyonukat áldozzák a megerősödésért, megújhodásért, függetlenségért, hogy a külföldön élő fajrokonok részére minél jelentősebb védelmet biztosíthassanak: a külföldi németek (Auslanddeutsche) viszont a nemzetiség megőrzésével, megvallásával, engedelmességgel, magaalávetéssel s a népközösség érdekei iránti áldozatkészséggel adnak ellenszolgáltatást. Ebben a magaalávetésben és engedelmességben azután bennfoglaltatik azoknak az egyéni jogoknak a feláldozása is, melyek, mint a tulajdon és birtok szentsége, a szabad letelepedés, lakhelyválasztási jog stb. a kicserélés alanyait bárhol élvezett állampolgárságuknál fogva megilletik. A Mutterlandnak újfajta közlekedése ez a Siedlungsgebiettel. A megújhodás mozgalma ez, az eszményített etatizmus, amikor az egyéni jogok áldozatául esnek a köznek. Amidőn tehát ezen időszerű témáról beszélgetünk, sohasem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a nemzeti szocializmus lélektana külföldi vérrokonaitól kötelességteljesítést vár és joggal ellenszolgáltatást az eddig élvezett és tagadhatatlanul hathatós védelemért, még hogyha az olyan áldozattal is jár, mint amilyen a lakhelycsere, vagy akár a vagyon feláldozása. Ez a népközösség részére hozott ugyanolyan áldozat, mint amilyen a Maginot-vonal előtt őrt álló bajtársé, aki esetleg életét áldozza az új, nagy német eszméért.
Magánjogi viszonyoknak államközi megállapodásokkal való rendezése, ilyenek alkotása és felbontása a történelem során nagyon gyakori eset. A háború utáni szerződések garmadával szolgáltatják erre a példákat. De a mi esetünkben a választ e kérdésre az adja meg, ha foglalkozunk a visszatelepítés módozataival.
A visszatelepítésnek ugyanis két fajtáját ismerjük. Az egyik a generális (általános), a másik a fakultatív (nem kötelező.) [54]
A generális visszatelepítés olyan államközi megállapodás, amely az érdekelt népkisebbségnek „en bloc” visszatelepítését célozza az anyaországba, maradéktalanul. Amint látjuk itt, akarva, nem akarva, a népkisebbség fogalmának megállapításához jutunk. Ki vagy mi dönti el, hogy egy család vagy egyén automatikusan a kisebbségi csoporthoz tartozik-e, s így a visszatelepülők csoportjához kerül-e vagy sem? A vallás? A családnév? A leszármazás? Vagy pláne az anyanyelv? Avagy a hatóságok jelölik ki a visszakerülőket?
Nem! Egy népcsoporthoz való tartozását, nemzetiségét, mindenki maga állapítja meg. Ez benső, lelkiismereti kérdés, az egyén legemberibb joga. Nem képzelhető el tehát hatósági cenzus, zárt területek megjelölése, vagy kényszer, mert az egyik szerződő félnek sem áll érdekében, de egyébként is nemzetközi jogsérelmet idézne elő. Különösen az aktív szerződő félre nem kívánatos. Rennenkampfot se önmaga, se a történelem, se a fajkutatás nem sorozhatja a német nemzet tagjai közé, aminthogy Strossmayer se került volna a Horvátországból hazakerülők csoportjába. A vulgáris német névre, Weigandra hallgató francia generalisszimusz se lépne ki a sorból, ha a visszatelepülőket szólítanák. Minthogy pedig az általános visszatelepítésnek úgy politikai, mint gazdasági célja a népkisebbségnek tökéletes felszámolása, a gyakorlati életben csak úgy jelentkezhetik, ha az eljárást megelőzi az egyéni vagy családi döntés a hovatartozás kérdésében. (A jelentkezés elmaradása ugyanis maga után vonja a szóban forgó népcsoportból való önkéntes kiválást.)
Ennek az általános kicserélésnek vagy hazatelepítésnek a passzív szerződő félre egyébként érdekes és jelentős nemzetközi jogi kihatása van. A visszatelepülő népcsoporttal szemben ugyanis mentesül a kisebbségi szerződéssel reárótt kötelezettségektől. A generális eljárás eltávolítja a magukat népkisebbséghez tartozóknak vallók egész csoportját, úgyhogy megszűnik iskolájuk, kultúrautonómiájuk, anyanyelvük használata stb. Aki fajtáját s övéit megtagadja, ezekre többé igényt nem tarthat.
A fakultatív eljárás teljesen azonos a békeszerződésekből ismerttel, melyet az opciójog gyakorlásának neveztek. Ez azt jelenti, hogy a visszatelepítés alá kerülő népcsoport minden egyes tagjának egyéni joga volt állampolgársága megtartása vagy kicserélése közt választania. Vagyis megmaradnia a régi államban, vagy a vér szavára hallgatva, vándorbotot venni a kezébe. Ezt a módszert alkalmazták most az észak-olaszországi németek visszatelepítésénél. Ez, ellentétben a generális móddal, nem vonja maga után a nemzetiségről való lemondást – a nemzeti kisebbséget nem ítéli halálra –, de nem is szolgálja a csere politikai és gazdasági céljait úgy, mint amaz. Az anyaország nyer vagyonban, szaporodik lakossága, munkásainak száma, nem szabadul azonban meg külföldön maradt fajtestvérei felügyeletének és gyámolításának gondjától. A passzív állam pedig továbbra is tűr[55]ni kénytelen felségjoga rovására a területén megmaradt kisebbségek életviszonyainak ellenőrzésére vonatkozó nemzetközi jogszabályokat. De ez a mód mégis emberségesebb az előbbinél, mert nem nyúl belé magánjogi viszonyokba, nem kötelez vérségi kötelékek megtagadására. Marad tehát tulajdonképpen az eredeti állapot, a népkisebbség számarányának és ellenálló képességének s az anyaország érdekének és érdeklődésének jelentős csökkenésével.
Akár generális, akár fakultatív legyen a módja a visszatelepítésnek, hatása az egyes államokban másként és másként jelentkezik; aszerint, hogy melyek mentesek kisebbségeik irányában a kötelezettségektől, s melyek vállaltak ilyeneket a békeszerződésekkel kapcsolatban. Az utóbbi államok – ma szám szerint már csak három, mert a történelem máris beváltotta Nitti jóslatait – a népkisebbségekkel való bánásmód tekintetében a redivivus Népszövetséggel vannak jogviszonyban, ezért ezt a jogviszonyt egy másik állammal kötött kétoldalú szerződéssel fel nem bonthatják. Hogy egy példát említsünk: ha Románia Magyarországgal fakultatív módszerű megállapodást kötne, s ennek eredményeképpen másfélmillió magyar az anyaország javára optálna, a visszamaradó háromszázezer magyar nem vesztené el kisebbségi jogait és ezek érvényesítésére továbbra is nyitva állana az útja a Népszövetséghez, mert a kétoldalú szerződés nem derogálhat a nemzetközi megállapodásoknak, s mert a Népszövetség a kisebbségek védelmét általános emberi okokból vállalta. Ugyanez az eset akkor is, ha az ilyen népcsoportokkal tűzdelt állam a felszámolás generális módját vállalná. A visszamaradottaknak még mindig nem vehetné el senki a jogát attól, hogy magukat külön nemzetiséghez tartozónak nyilvánítsák, mint ahogy az sem lenne megakadályozható, hogy kisebbségi jogaikat nemzetközi fórumok előtt érvényesítsék. Ehhez ugyanis olyan államfeletti megállapodás adja a lehetőséget, amely a kisebbség és a Népszövetség között közvetlen és egyik-másik állam részéről el nem zárható utat létesített.
Egészen más a helyzet ott, ahol a telepítés a népszövetségi gyámságtól mentes állam terhére történik. Itt az eredmény teljes, akár a gazdasági, akár a politikai előnyöket tekintjük. Ha létrejön a kétoldalú szerződés és megjelenik a felhívás, hogy a népcsoporthoz tartozók jelentkezzenek, ennek elmaradása bizony egyszer s mindenkorra szóló szakítás a nemzettel, nyelvvel, szokásokkal. Szemünk előtt a példa az észak-olaszországi németek esetében. Ezeket nem védte a Népszövetség, se a kisebbségi szerződések – panaszjoggal sem élhettek –, s létüket, fennmaradásukat nem a humánus bánásmódnak, mint inkább a berlin–római tengely s az anyaország hatalmasságának köszönhették. Az általános visszatelepítés esetében tehát megszűnik a visszamaradottak nemzeti egyénisége, mert nem tettek hitvallást fajtájuk mellett; a fakultatív esetben pedig azonfelül, hogy amúgy sem [56] állanak védelem alatt, még az anyaország jóindulatú érdeklődését is elvesztik, mert a népközösség irányában tartozó kötelezettségükről megfeledkeztek. Ne is csodálkozzék tehát senki, ha néhány évtized múltán a tiroli Ladiner elnevezéssel is csak hagyományokban és néprajzi tanulmányokban fog találkozni.
Az állam, nép, nemzet s család fogalmával egybeesik az egyéni érdek alárendelése. A legegyénibb magánérdeket is súlyosan befolyásolják a népi érdekek. Ne csodálkozzunk hát, ha egyes népcsoportok választás elé kerülnek, hogy melyik közösség érdekében hozzák meg kötelező áldozatukat: az állam vagy a nép érdekében?