Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. január) 1. szám

Kázmér Ernő: Jean Giono: Zeng a világ

Franciaország egykori tartományai külön életének, egymástól kü[45]lönbözö kultúrájának és elütő népszokásainak sem a nagy forradalom, sem a départements-okba való beosztás nem vetett véget. Bretagne, Flandria, Normandia, Provence és Elzász nemcsak a könnyebb tájékozódás földrajzi fogalmai, hanem az erős, szűkebb népközösségi érzésnek provinciális ragaszkodásnak külön területei. Ezeket nem csupán a tájszólás, hanem más szellem, más öntudat és más lelkialkat is elválasztja egymástól. Ez a sajátos szellemi elkülönböződés, sokszor valóságos lelki függetlenség. Évszázadokon át társadalmi és politikai ellentétekben is kirobbant. Ma is vannak kérdések, amelyekben a különböző vidékeknek egymástól teljesen ellentétes elvi állásfoglalásaival találkozhatunk. Ennek a provincializmusnak sajátosságait, lelki és szellemi kitevőit az új francia regényirodalom figyelemmel kíséri. Hiszen az idegenekkel benépesített, egyszínű Párizs már régen nem a franciák, hanem a világ szellemi központja. Az elamerikaiasodott ipari vidékeken sem látjuk többé azt a lelki egyensúlyozottságot és szellemi fölényt, ami a francia kultúra latin tisztaságának annyira jellemzője. A mindinkább mechanizálódó gépi kor, az élet minden vonatkozását betöltő üzletiesség a francia társadalmi és szellemi életet is erősen kikezdte. Hovatovább valóban alig marad más, ami az igaz emberiségre emlékeztethet bennünket, mint a szűziességében megőrzött tájnak, falunak friss levegője, a mezőkkel és az állatokkal együtt élő nép ösztönös életének egyszerű érzelmei, üde népdalai és nyers szenvedélyei. Emlékezzünk Mistralra, a gallicizmus elburjánzásától megtisztított provence-i nyelven írott hatalmas eposzára, a Miréióra. Ez az egyszerű, falusi poéta a francia dekadencia és a közönséges, sokszor kinevetett tájszólásból a népi harmónia elbűvölően üde nyelvét teremtette, amely mint Vergilius a kék tengertől szegélyezett olasz partot, a provence-i tájkép minden szépségét rajzolgatta. Az új francia irodalom a falu, a vidék varázsától tulajdonképpen soha sem szakadt el. Barrés lotaringiai táji regényei, Charles Louis Philippe bourbonnaisi Charles Blanchard-ja (a regény modellje az író apja volt) messze világított azon az úton, amelyen utánuk: a szimbolikus Francis Jammes, a touraine-i kisvároskák szűk, sápadó polgári enteriőrjeibe mélyedő Boylesve, a vendée-i parasztok minden érzés nélküli vaskosságát elemző Pérochon és a Kanadába szakadt ősi, francia telepesek felejthetetlenül nagy regényírója, Louis Hémon is haladtak. A ma élő francia irodalomnak a provincializmus, vagy ahogy mifelénk mondják, a regionalizmus a legnagyobb értékeket adja. A svájci-francia Ramuz a Rhône-völgye felett zártan húzódó zord hegyvidéknek, a Valais-nek hatalmas lélegzetvételű elbeszélője és a cévennesi André Chamson száraz, sokszor szinte fanyar hegyi történeteinek [46] környezetébe maradéktalanul olvad bele a föld embere, akinek nyílt őszintesége a huszadik század városlakójának életétől annyira elüt.
A francia regionalizmusnak és a parasztok életének legteljesebb, legérettebb regényeit most Jean Giono írja. Birodalma: a francia–olasz határ mentén húzódó Basses-Alpe Genévre hegyvidékekből eredő és Avignonnál a Rhône-ba ömlő Durance partvidékeinek erdőségei és falvai. Már első regényében, a Colline-ban korláttalanul éreztette, hogy a földet, a falut, a parasztot, másképpen látja, másképpen érzi, mint a világ eddigi parasztregényeinek írói. A Colline a hegyvidék egy naiv, babonás faluja primitív népének kemény, rideg rajza. Szinte a vizet, fát, állatokat, embereket az ősi mítoszhoz forrasztó megnagyobbított népi freskó, amelynek titokzatosságára sohasem kíván fényt deríteni. Misztikus író, de semmi köze Dosztojevszkihez, a lélek rejtelmeit bogozó nagy oroszhoz, akit pedig olyan francia írók követtek, mint Charles Louis Philippe és Gide. Az északi irodalmak sem hatottak rá. Hamsun figurái világának érzelmességétől Giono ősi, vad indulatainak pogány szemléletében fogant alakjai valóban messze kerültek. Romantikus panteizmusa, amit egyik-másik szemlélője – így fordítója, Illyés Gyula is – kétségbe von, sem rokon Hamsunéval. Sem a Colline, sem pedig az idillbe simuló Regain vagy későbbi műve, a Que ma joire demeure nem „populista kísérletek”. Céljuk sem az, hogy a népről szóljanak. Földszagú, szinte pogány természetáhítatában, a természettel egybeolvadó alakjaiban, és az előző nemzedék dübörgő naturalizmusaiból átvett, sokszor modoros írói eszközeiben is ősi titkok rejtőznek. Azok a nemzedékeken át öröklődött titokzatos testi tulajdonságok, amelyekkel a növényeknek, az állatoknak világát érzik és megértik.
Első, most magyarul megjelent regénye a Chant du Mond, amit a fordító A világ éneke helyett, kissé szabadon Zeng a világnak fordít. Szerencsés választás volt, hogy a magyarul olvasó éppen ezt a művét kapta. Ha azonban csak ennél a Giono regénynél marad, akkor az írót könnyen félre is ismerheti. A halászokkal, favágókkal, pásztorokkal benépesített nagy regény, Giono áradó szóbőségében, az olaszos bel cantóhoz hasonló stílusfodrásában inkább költői hatású. Sajátos expresszionizmusa és a nyers természetességet költőivé forrósító, csapongó pánlírizmusa heves érzelmű, apró képek reflexeibe feszülnek. Ezek a képek az író valósági és káprázati világa között sokszor már kozmikus területre lendülő természetlátomásokba csapnak át. Antonióban, a regény hősében a valóság mellett sok a meseszerű. Az „aranyszájú” halász a magány embere, aki csak a vizek áradatában, az erdők zúgásában érzi jól magát. Horog és háló nélkül, csak úgy csupasz kézzel halászik. Ha az éjsza[47]kát mélyen a tüdejére szívja vagy a tavasz jöttét érzi, harsányan énekel. Ha szükség van rá, segít embertársain. Így indul el a fiát kereső öreg favágóval, közben az éjszaka sötétjében egy vak asszonyra bukkannak, akinek gyermekét a világra segítik. Az éjszakai sötétben, a szakadék lejtőjére hajló réten szülő Vak Asszony, mint valami mesebeli irrealitás, a legtisztább teremtés, és amikor – nagyszerű, ókori klasszikus eposzokban találunk csak ehhez hasonlót – sok viszontagság és kaland után Antonio hazatér, úgy érzi magát mellette, mint a kis gyermek, akinek megjött a szava.
Mély és vad költészet zúg ki ebből a Giono regényből, a pogány primitívségnek az a különös íze, ami valóban az ősi legendák hangulatát idézi. Giono mélységesen nagy és szűziesen tiszta író, aki az ember és a természet minden jelenségét maga is végigéli. Nála a fa érez, a folyó kinyújtózkodik, a futó szél gondolkodik, és az ég megszólal. Új pogányság ez, új panteizmus, amelynek hőse az embert és állatot megejtő Antonio. Előtte a természet minden titka és az asszonyok termékeny öle szélesre tárul.
A Zeng a világot Illyés Gyula fordította. Nem volt könnyű munka. A paraszti világ regényének magyar átültetésben egyszerű szavakra van szükség, de Gionónak azzal a határtalan költőiségével, azzal a telicsorduló, déli latin éneklő kedvével, ami sokszor már mértéktelenség. Illyés Gyula ezt a stílust legapróbb árnyalatáig hűen követte. Gionónak az erdőzúgással versenyző orgonabugásából is kigyöngyöző hárfahangjait érvényre juttatta. [48]