Azt a regényírói feladatot, amit Rónay György vállalt, nem lehet lekicsinyelni. Megmutatni a várost, keresztmetszeteiben, lakosainak apró csetepatéiban, vezetőségének panamáiban, s amint mindez zavarkodva, lázongva, egymásra acsarkodva ér a drámai lendülethez, majd a mindent elcsitító megbéküléshez, valóban nem könnyű téma. A fiatal író ezt a feladatot is súlyosbítja. Széles, nyugodt epikai modor helyett mondanivalóját egy napba tömöríti – helyesebben hajnali öttől délután öt óráig –, hogy a kollektív tragédiára rövid idő alatt kollektív komédiát deríthessen. Éppen úgy, mint ahogy az elviselhetetlenül tüzelő nyár délutánjának kánikuláját a mindent lehűtő, mennydörgés és villámlás között nagy cseppekben eleredő záporeső váltja fel. Pontosan és jó formaér[44]zékkel átgondolt témájára rá is bízza magát. A pár órába szorított inkább elbeszélés, mint regény maga ássa medrét. A vágtató események sodra el is ragadja. Megpróbál ugyan ellene védekezni. Itt-ott nagy hirtelen ki is csap, csakhamar azonban ellankad. Mire azonban epizódjainak végére ér, valahogy minden rendbe jön és ösztönös biztonsággal ér célba. A vén ember megbékélve eszi szép, kockás szalonnától pirosló rántottáját, a borbélylegény fényesedő szemmel, boldog forrósággal borul Mancikája vállára, a párbajhős öreg tanárok szorgalmasan ürítik a söröskrigliket és a nagytekintetű városi vezetőség is úgy érzi, hogy a néhány órával ezelőtt még hitelt kapott panamabotrány sem volt mindent elsöprő földindulás. Inkább gyarló emberkék apró tévedései és hiányosságai. Jel arra, hogy a hibákat felismerjék, és újjászületve lássanak az alkotó munkához. Az alakok, akik az egymással szorosan összefüggő epizódokban, erőteljes vonásokban elénk villannak, élnek. Ahogy mondani szokás: „hús-vérből valók”. Bár valamennyien epizódalakok, sorukból azonban a „népbarát” polgármester és a pesti lapokhoz készülő vidéki lapszerkesztő emelkedik. Ez a két alak, a hús-vér elvén túl is, szinte maradéktalanul sikerült. Pompás portrék. A jelentékenyebb írói próba az ismeretlenség homályából felbukkant magas, nagyhajú, városi ruhás férfi, aki a nyúlós, fülledt hajnali meleggel érkezik és a késői délután sistergő, homoktölcsért kavaró forgószélnek porszürkeségében eltűnik. Amíg az eseményekben él és cselekszik, addig homályt borít az agyakra. Ami a mindennapi életben mindig olyan természetes és átlátszó, mint például a forrás tiszta vize, vele fonákjára fordul. Közel érünk a tragédiához is, hiszen a főügyész szíve fölé illeszti fényesre pucolt pisztolya csövét. Csak a jól sikerült, gyors operációnak köszönhető, hogy megmenekül. A kavargó eseményeknek tragikuma, majd komédiába illő derűje természetesen ettől a hórihorgas, ismeretlen alaktól ered. Felbukkan, mint a modern vígjátékok ördöge (Molnár Ferenc) vagy ha úgy tetszik, faunja (Edward Knoblauch), és alkalmat ad arra, hogy a fiatal író szatirikus hajlandóságát az ismeretlen alak és a váratlan események között rejtőző logikai kapcsolatokon át láttassa. Ez az ügyes párosodás valóban elmés ötlet, szinte bravúr, és amikor az ismeretlen hatalom már mind a szembeállókat kifárasztotta, és egymás karjaiba hajtja, úgy látjuk, maga az író is mosolyog. Joga van mosolyra. Kis regénye könnyűségével is vonzó olvasmány.
|
Fejlesztette: GAS Softwares