Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. január) 1. szám

Kázmér Ernő: Matolcsy Andor: Gyávaság

Az író eddig három regényt adott. Én csak a legújabbat, a negyediket ismerem. A Gyávaságot. Sajnálom e kései találkozást. Az értékes, sokszor jó élvezetet nyújtó regényíró megismeréséhez csak most értem el. Aligha fogom elkerülni, hogy előző munkáit elolvassam. Nem azért, mert ha ezt nem tenném, nagy mulasztást követnék el, de férfiasan csendülő, teli hangjából rokonszenves, fölényes okosságából, az itt-ott kiütköző természettudományos felkészültségből – ezzel túl sokat is kérkedik – arra következtethetünk, hogy lennének komolyabb mondanivalói is. Eljön majd az idő, amidőn azokat erős, keménykötésű regényekben adja tudtunkra.
A Gyávaság érdekes, fordulatos írás. Egy tiszta, átlátszó, becsületes író tornássza fel benne kis meseanyagát, rokonszenves hőse háromhetes nyári pihenőjének történetét, amely minden kalandkísértés ellenére zavar nélkül ér szomorkás rezignációjához. S ha „egy szép kaland meg is érne egy kis kockázatot”, minden marad a régiben. Hősünk lelki egyensúlya is éssze[42]rű, világos és kiegyensúlyozott. Inkább gyáva. Nem szereti a kockázatot. Alig pár órája, hogy a trieszti gyors puhán gördült ki a budai állomás üvegtetője alól és a középmagas, fiatal férfi feleségétől elbúcsúzott, máris minden megerőltetés nélkül is érdekes kalandokba merülhetne. Régen elmúlt, üres férfiéletének egyik szakasza tér vissza, amidőn a langyos, nyáréji séta véletlenje előbb egy ragyogó asszony hálószobájába, majd egy városligeti mulatóba sodorja, ahol egy szép, meleg szemű, inkább diákleányhoz hasonló kis táncosnő kerül asztalához. Amikor azután a hajnali órákba hazatér, természetes bájú és természetes finomságú szobalánya várja. A regénynek ez a kezdő hatvan oldala friss, változatos. Jólesőn érezni lendületes indulását, a fővárosi társadalom életének apró vonásokkal odavetett elevenségét és a nyáréji fülledtség testet-lelket korbácsoló hatását. A pár óra alatt felbukkanó három nő portréja eleven. Olyan „mintha egy fáradt festő néhány elnagyolt kontúrvonással épp jelezni akarta volna csak az embert”. Az olvasó akaratlanul is Touluse-Lautrec női fejeket ábrázoló színes litográfiára gondol. Csak az ő vázlatos tanulmányai voltak ilyen hűek és csak azokból kaphattunk ennyire túl sokat, éppen úgy, mint az író színességében is hűséges rajzaiban. Az éjszakai kalandsorozat után hősünket az ősi természet utáni vágyakozás tölti el. A főváros olvadó aszfaltvilágából az erdélyi-máramarosi hegyvidék fenyvesei közé menekül. Mint valami komor, nagyszerű táji szimfónia, úgy él a regényben a természet. De a természet képeit kísérő, szinte zenei hatású leírásain túl mindaz, amit a természetről mond, színes is. Olyan, mint egy, az impresszionisták mai nemzedékéhez tartozó modern festő. Vannak lágy, hamvas színei is, de az opálosan csillogó festménye optikai képe mögött a természettel brutálisan küzdő művész sötétbarna és vörös alapszínei is látszanak. Megdöbbentő az a hűség, ahogy az erdőt és az erdő mélyén felhangzó vaddisznóröfögés hatását leírja. Hőse elé méteres sűrűségű áthatolhatatlan sövények merednek. Galsworthy egy kísértetiesen szép novelláját idézteti velünk, s amikor már a lemenő nap fényében, fájdalommal és félelemmel tele, vendéglátó nénje komikus, korcs kutyájával találkozik, könnyes szemmel érzi, hogy legyőzte a vadkant, a tüskés erdőt, a veszélyt. A menekülés nincs már messze. Ez az erdőrajz a magyar természetfestő irodalomnak maradandó képe. Aki pontosan, figyelemmel olvasta, aligha felejti el egyhamar. A máramarosi havasok tövében töltött három hét története is tulajdonképpen egy derékba törött kaland. A pesti éjszakai élmények helyett unokahúga, a kis Marika a nagy esemény. Nyári idillnek is nevezhetnénk. Úgy érezzük, hogy ezzel egyszerre keveset és sokat is mondanánk. A kis tizenhét éves le[43]ánynak szerelme, ami a három hét minden apró mozzanatát állandó feszültségben tartja, mintha a természetből és a dolgokból fakadna. Nem is lesz belőle semmi. Mégis betölti az egész regényt és a regény alakjainak minden cselekedetét. Izzóvá feszíti az író stílusát is, amely az érzés minden mélységével és gazdagságával, sok helyütt lírává forrósodik. A fiatal Zilahy Lajos első, kezdő regényeinek lírai izzását és elborulását idézik. Valóban, Matolcsy Andor regényében sok pillanat van, ami Zilahy sugaras fiatalságára emlékeztet. A regény utolsó szakasza halk, nemes befejezés. Régen nem olvastam ilyen tökéletes véget, a megoldatlanságot az elénk meredő kérdésnek ennyire maradéktalan lezárását. „Csend volt. Az erdő kezdett egyetlen fekete folttá összeolvadni, egyetlen fekete folttá, amelyet csak fent, a csúcsok finom rajza csipkézett.” S távolból, nagyon távolból, nagyon megszűrten cimbalomszó hangzott. Szép, szomorú nóta. „Szól a kakas már, majd megvirrad már.”
A Gyávaság írója nagy utat tett meg, amíg olvasóit a pesti nyári éjszakától az erdélyi havasok nagyszerű tájaihoz vezette. De bármily messze is esik egymástól a kezdet és a vég, az elbeszélés ragyogása nem vesztett fényéből. Lehetne persze ítélkezni, sőt leckéztetni is. Rámutathatnánk, hogy a regényben sok az olyan anyag, ami egyáltalában nem a regénybe való. Túlzottan fölösleges természettudományos, biológiai világa is elmaradhatott volna, de szemmel láthatóan az író erre is olyan büszke, mint a magas hegyek tövében álló fenyvesekre, amely mögött messze távlat nyílik. A távlat különben legfőbb erőssége. Ebbe olvad Matolcsy Andor emberi, írói, sokszor tudósi hajlandóságának rokonszenves harmóniája.