Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. január) 1. szám

Richter Nándor: Dudás Kálmán Déli szél című verseskötetének olvasása közben

Aki érez valami lelki közösséget a természet képeivel, aki emlékeket vagy kellemes behatásokat őrizget a bácskai síkságnak, rónának színeiről s tarka hangulatáról, az Dudás költeményeiben kellemes emlékeztetéseket találhat, s egy-egy tájnak idillikus képeivel felfrissítheti lelkét. Költészetének a tájak szeretete, a tájképfestés benső öröme ad elsősorban emelkedettséget s ihlető erőt. Költői megindultsága gyakran ebből fakad, színeket ebből tömörít, nem pedig a bölcselkedés síkjáig jutott lélek reflexióiból, vagy a mélységeket kereső elmerülés öntudatából.
A tájak szeretete és csodálata avatta költővé. Ezért inkább színekkel, hangulatokkal s rövidre szabott impressziókkal dolgozik, mint a szárnyalás önfeledt ihletével, vagy a tartósabb elmerülés sokra figyelő, mélyre tekintő vágyával. Ez az alkotásmód, a külső világ rezdülésének ez a költői felszívódása Dudás költeményeinek sajátos jellegzetességet és világosságot kölcsönöz. Ezt a világosságot azonban olykor a halmozott képek tömöttsége és a nehézkes rímkeresés rontja le.
Ez a verskötet a vajdasági irodalomnak kétségtelen nyeresége. A sajátos egyéni szín és látás dalszerű finomságai szűrődnek át Dudás költeményein. A keresés, a vívódás édessége, az öntudat fölcsapó lángja s a józan modernség nemes lüktetése feszít úgy a tartalomban, mint költői nyelvében. Csupa őszinteség, [39] magasabb emóció, átszűrt illúziók gyöngypergése, mély gyökerű panasz, ábránd s olykor könnyes ébredés szól hozzánk hatásos és változatos hangszereléssel.
Minden ízében modern lélek tűzdelte füzérbe a lenge álmodozás gyöngyszemeit, de azért nincs meg bennük a modernség ficama, ernyedt és beteges kapkodása, sem a pusztulásra kárhozott kedély siráma s enervált segélykiáltása. Az impresszionista költő lelki szomját, művészi lendületét, szimbolizáló kedvét nagyon jól ismeri, de túlzásokba sohasem merül.
Dudás legtöbbet a magyar költészet hagyományaiból merít. Azok hatásából tanult, s fejlesztette művészi vágyait és ápolta a költészetért való lelkesedését. Ez lett erőssége, emberi és költői becsülete, hitele. Így tudhatta csakis megőrizni írásainak hagyományos magyaros csillogását, zamatát s érzelmi emelkedettségét. Így jutott bele az ő költészetébe az egyetemes emberi érzés, tűnődés és szorongás sajátos magyaros színe, fölfogás módja, szemlélete. Olyat ír, ami táplálékot jelent a mi lelkünknek is. Úgy ír, hogy hatásában megkönnyebbülünk.
Nyelve a magyaros szemlélődés képeiből s színeiből szőtt, s a napsugaras, levegős, szeszélyes rónaság ezer csillogását ragyogtatta felénk. Úgy szól, ahogy mindig verselt, énekelt ez a faj: ékesen, melegen, napsugarasan, messze néző tekintettel, mint ahogyan csak szólhat egy olyan nép, mely a természet közösségében még az eszmék zűrzavara idején sem roskadt össze. Dudás a mi tájunk költője. Miénk színeiben, képeiben, hangulataiban, s miénk modernségében is. Ezért áll oly közel hozzánk s ezért olvassuk oly szívesen új veretű s új látású költeményeit. Dudás, bár sok költő vizéből ivott, nem vesztette el egyéniségét, s megmaradt magyarnak, e táj fiának. [40]